Az 1918. novemberi fegyverletétellel olyan politika vette kezdetét, amelynek emberi számítás szerint lassanként teljes behódoláshoz kellett vezetnie. A történelem azt tanítja, hogy oly népek, amelyek kényszerítõ ok nélkül dobják el fegyvereiket, a jövõben inkább alávetik magukat megaláztatásnak és kizsarolásnak, semhogy újra megkíséreljék sorsuk fegyveres erõvel történõ jobbra fordítását.
Ez emberileg érthetõ. Az okos gyõzõ a lehetõséghez képest mindig részletekben fogja a követeléseit a legyõzöttekre kényszeríteni. Így azután a jellemtelenné vált népnél márpedig minden önként behódolt nép ilyen számolni kell azzal, hogy a részleges zsarnokoskodásban már nem fog elegendõ okot találni még egyszer a fegyverfogásra.
Egy nép önhibájából történt lassú pusztulásának példája Karthágó bukása.
Clausewitz páratlan módon ragadta ki ezt a gondolatot és szögezte le "Három vallomás" címû munkájában, amikor azt írja: "A gyáva behódolás szégyenfoltja sohasem törölhetõ le; a nép vérében lévõ méregcsepp továbbterjed az utódokra, megbénítja és aláássa a késõi nemzedék erejét is. " Ezzel szemben: "még ha el is vész a szabadság véres és becsületes harcokban, e harc biztosítja a nép újjászületését, és új élet magjává lesz, amelybõl valamikor új fa életerõs gyökerei fognak sarjadni. "
Az csak természetes, hogy a becstelenné és jellemtelenné vált nemzetet nem érdeklik ezek a tanok, mert aki azt megszívleli, ily mélyre nem is süllyedhet, mert csak az roppanhat össze, aki szem elõl téveszti vagy nem akar többé róla tudni. Így tehát a jellem nélküli behódoltaktól nem várható el, hogy hirtelen magukba szálljanak, józan ész és az emberi tapasztalat alapján másként cselekedjenek, mint eddig. Ellenkezõleg. Éppen ezek fognak magukból minden ily tanulságot elutasítani mindaddig, míg vagy a nép szokja meg végleg a rabigát, vagy jobb erõk nyomulnak a felszínre, hogy a gonosz elnyomók kezébõl kiragadják a hatalmat.
Az 1918 óta történt események sajnos, arra mutatnak, hogy azt a reményt, amely szerint a gyõzõk kegyét önkéntes behódolás útján meg lehet nyerni Németországban végzetes módon sugalmazza a nagy tömeg politikai felfogása és elképzelése. Szándékosan hangsúlyozom a nagy tömeg kifejezést, mert nem óhajtanék egy olyan tévhitet táplálni, mintha a vezetõk cselekedetei is ugyanerre a kártékony tévhitre lennének visszavezethetõk. A háború befejezése óta ugyanis sorsunkat egész leplezetlenül a zsidók irányítják, és így tényleg nem lehet feltételezni azt, hogy szerencsétlenségünk oka egyedül a helyzet téves felismerése lenne, sõt ellenkezõleg, abból a meggyõzõdésbõl kell kiindulnunk, hogy tudatosan teszik tönkre népünket.
Ha mi ebbõl a szempontból vizsgáljuk felül népünk külpolitikai vezetésének látszólagos õrültségeit, akkor azok a zsidó világhódító gondolat és harc szolgálatában álló, végtelenül rafinált és hideg logika eredményeiként leplezõdnek le.
Így válik érthetõvé, hogy annyi idõ, amennyi 1806 és 1813 között elegendõ volt ahhoz, hogy a teljesen megtört Poroszországot új életerõvel és harci készséggel telítse, ma nemcsak hogy kihasználatlanul telt el, hanem ellenkezõleg, országunk egyre nagyobb elgyengüléséhez vezetett.
Hét évvel 1918 novembere után írták alá a locarnói szerzõdést!
Fokozatos süllyedésünk lefolyását már elõbb érintettem; a gyalázatos fegyverszünet aláírása után sem erélyt, sem bátorságot nem mutattak az ellenség késõbbi ismételt elnyomási kísérletével szemben. Ezek viszont elég okosak voltak ahhoz, hogy egyszerre ne sokat követeljenek. Zsarolásukat mindig arra a mértékre szorították, amely véleményük szerint és vezetõink véleménye szerint is pillanatnyilag még annyira elviselhetõ volt, hogy a néphangulat kitöréseitõl nem kellett tartaniuk. Viszont minél több ilyen parancsot írtak alá és erõszakoltak népünkre, annál kevésbé látszott jogosultnak bármilyen további zsarolás vagy lealacsonyítás miatt hirtelen ahhoz a fegyverhez nyúlni, amit eddig, annyi más esetben elhanyagoltak: az ellenállás fegyveréhez! Éppen ez az a "méregcsepp", amely mindig fokozódik, a legrosszabb örökségként minden jövendõ elhatározást befolyásol, és lassanként ólomsúlyként, alig lerázható módon nehezedik a népre, mígnem végleg rabszolgafaj színvonalára süllyeszti azt.
Így váltották fel egymást Németországban is a leszerelési és rabszolgaságot teremtõ parancsok, a politikai védtelenné tétel és a gazdasági kifosztás, hogy végre is erkölcsileg elõkészítsék azt a szellemet, amely a Dawes tervben szerencsét, a locarnói egyezményben pedig eredményt látott. Magasabb szempontból nézve a dolgokat, nyomorúságunkban csak egy szerencsérõl beszélhetünk, éspedig arról, hogy az embereket el lehetett ugyan ámítani, az eget azonban nem lehetett megtéveszteni. Az ég áldása elmaradt, a szükség és gond szegõdött népünk kísérõjévé, egyedüli hûséges szövetségesünk a nyomor lett. A sors ebben az esetben sem tett kivételt, hanem megadta nekünk azt, amire rászolgáltunk. Nem értékeltük a becsületet, megtanított hát arra, hogy legalább a kenyér szabadságát becsüljük. A kenyeret már megtanulták az emberek kérni. A szabadságért egy szép napon még könyörögni fognak.
Amilyen keserû és elõre látható volt népünk összeomlása az 1918 utáni években, épp oly elszántan üldöztek abban az idõben mindenkit, aki már annak idején meg merte jósolni azt, ami késõbb bekövetkezett. Nemcsak nyomorult és rossz volt népünk vezetése, hanem önhitt is, különösen akkor, amikor nemkívánatos és kellemetlen intelmek elintézésérõl volt szó. Abban az idõben megérhettük (sõt még ma is), hogy a parlament legnagyobb tökfilkói, akik máról holnapra államférfiúi polcra emelkedtek, lenézzék és semmibe vegyék a többi halandót.
Az nem lényeges, hogy az ilyen "államférfi" mûködésének többnyire már a hatodik hónapjában az egész világ csúfjára és szégyenére leplezetlenül bizonyságát adta tehetetlenségének. Ez nem tartozik a dologhoz, sõt ellenkezõleg: minél kevesebb érdemi munkát végeznek az ilyen államférfiak, annál inkább üldözik azokat, akik tõlük eredményeket várnak, eddigi mûködésük hiábavalóságát merik hangoztatni, és megjósolják a bekövetkezõ kudarcot. Ha azután egy ilyen derék "parlamenti életmûvészt" végleg sarokba szorítunk és az nem tudja meddõségét letagadni, akkor ezer és ezer okot fog találni mentségül munkája eredménytelenségéért. Ámde egyetlenegy sem akad, aki beismerné, hogy õ maga a legfõbb oka a bajoknak.
Legkésõbb 1922-23-ban már tisztán kellett volna látni, hogy Franciaország még a "békekötés" után is vaskövetkezetességgel fáradozik eredetileg kitûzött háborús célja elérésén. Azt hiszem, senki sem hiszi azt, hogy Franciaország egész történelmének legdöntõbb küzdelmében négy és fél évig azért ontotta népének amúgy sem túlságosan bõ vérét, hogy az okozott károkat késõbbi jóvátétel alakjában visszakapja. Még Elzász-Lotaringia sem volna kellõ magyarázat a francia hadvezetõség erõkifejtésére, ha emellett nem játszana szerepet a francia politikának igazi nagy célkitûzése. Ez a cél pedig nem egyéb, mint Németország apró kis államokra való felosztása. Ezért harcolt a soviniszta Franciaország, ami mellett a valóságban rabszolgaként adta el népét a nemzetközi zsidóságnak.
Ez a francia háborús cél már a világháborúval elérhetõ lett volna, ha amint ezt eleinte Párizsban remélték a háború német területen játszódott volna le. Gondoljunk csak arra, hogyha a világháború véres ütközetei nem a Somme mentén, Flandriában, Artois, Varsó, Nizsnij Novgorod, Kowno, Riga stb. mellett folytak volna le, hanem Németországban a Ruhr, a Majna, az Elba mentén, Hannover, Lipcse vagy Nürnberg elõtt, akkor tényleg be kell látnunk, hogy Németország szétdarabolása bekövetkezhetett volna. Nagyon kérdéses ugyanis, hogy a mi fiatal szövetségi államunk képes lett volna e négy és fél esztendõ teherpróbáját kiállni úgy, mint ahogy azt az évszázadokon keresztül központilag irányított és mindig a párizsi központra támaszkodó Franciaország kibírta. Egykori hadseregünk dicsõsége és a német jövõ legnagyobb szerencséje is az a körülmény, hogy a népek e legnagyobb csatája hazánk határain kívül folyt le. Sziklaszilárd sõt néha majdnem szorongó érzést keltõ belsõ meggyõzõdésem, hogy ellenkezõ esetben ma már rég nem volna Német Birodalom, hanem csak "német államok" lennének. Ez az egyedüli vigaszunk. Elesett bajtársaink, testvéreink vére mégsem folyt teljesen hiába!
Így minden másképpen történt. Igaz ugyan, hogy Németország 1918 novemberében villámgyorsan összeomlott, de midõn a végzet bekövetkezett, hadseregünk még mélyen ellenséges országok területén állott. Franciaország elsõ gondja akkor nem Németország felosztása, hanem sokkal inkább az volt, hogy miként lehet a német hadsereget Franciaország és Belgium területérõl mielõbb eltávolítani. Ilyen körülmények között a párizsi kormány a világháború befejezése után elsõsorban a német hadsereg lefegyverzését és Németországba való mielõbbi visszaszállítását tartotta elsõ feladatának. Csak másodsorban gondolhatott a háború tulajdonképpeni céljának elérésére. Franciaország e tekintetben mindenesetre meg volt bénítva. Angliára nézve a háború Németországnak mint gyarmati és kereskedelmi hatalomnak megsemmisítésével és annak másodrangú állammá való leszorításával valóban gyõzelmesen fejezõdött be. A Német Birodalom teljes megsemmisítése azonban nemcsak hogy nem volt számára kívánatos, sõt ellenkezõleg, minden oka megvolt arra, hogy riválist óhajtson benne Európában Franciaországgal szemben. Ilyen körülmények között a francia politika kénytelen volt a háború által elõkészített munkásságát folytatni. Ezzel adott még nagyobb jelentõséget Clemenceau kijelentésének, amely szerint számára a béke csak a háború folytatását jelenti.
Minden lehetõ alkalmat megragadtak arra, hogy a Német Birodalom egységét megrázkódtatásnak tegyék ki. Egyrészt újabb és újabb leszerelési parancsok, másrészt az ezáltal lehetõvé vált gazdasági kizsarolás útján remélték Párizsban, hogy lassanként meg fogják lazítani a birodalom eresztékeit. Minél jobban kihalt a nemzeti öntudat és becsület Németországban, annál inkább érvényesült a gazdasági elnyomás és állandó nélkülözés romboló hatása. Az elnyomásnak és gazdasági kirablásnak az ilyen politikája tíz-húsz esztendõ alatt még a legerõsebb állami szervezetet is kikezdi és bizonyos körülmények között megbontja. Ezzel a francia háborús cél megvalósul. Ezt már 192223 telén régen fel kellett volna ismerni. Így tehát csak két lehetõség elõtt állottunk: remélhettük, hogy sikerülni fog a francia akaratot a német szívósságával megtömi, vagy pedig ami úgysem maradhat el különösen kirívó esetnél a birodalom kormánykerekét megragadni, és a faltörõ kost az ellenség felé fordítani. Ez utóbbi mindenesetre élethalálharcot jelentene. Életre csak akkor lesz kilátásunk, ha elõször sikerül Franciaországot annyira elkülöníteni, hogy ez a második nagy harc ne legyen Németország küzdelme az egész világ ellen, hanem Németország önvédelmi harcaként jelentkezzék a békét állandóan zavaró Franciaországgal szemben.
Hangsúlyozom azt a szilárd meggyõzõdésemet, hogy ennek a második esetnek elõbb-utóbb be kell következnie. Sohasem hiszek abban, hogy Franciaország szándéka velünk szemben valaha is meg tudna változni, mert hiszen az valójában a francia nemzet önfenntartási ösztönében gyökerezik. Ha én magam is francia volnék és így Franciaország nagysága nekem éppen olyan kedves lenne, mint amilyen szent most Németországé, úgy talán én sem tennék másként, mint ahogy egy Clemenceau cselekszik. Nemcsak népességének számában, hanem különösen a fajtája legkitûnõbb elemeiben is lassanként kihaló Franciaország csak úgy tudja fenntartani jelentõségét a világon, ha Németországot szétrombolja. Bármit is tegyen a francia politika, végeredményben legfõbb vágya mégis mindig ennek a kívánságnak beteljesülése lesz. Tévedés volna azt hinni, hogy egy teljesen tétlen, csak önmagát fenntartani óhajtó akarás képes lesz a nem kevésbé erõteljes, tevékeny elõretöréssel szemben tartós ellenállást kifejteni. Addig, amíg az örökös villongás Németország és Franciaország között csak francia támadással szembeni német védekezés jegyében nyer elintézést, ez a kérdés végleg nem dõl el, hanem Németország egyik hadállását a másik után fogja elveszteni. Ha megfigyeljük a német nyelvhatár változásait a 12. századtól napjainkig, akkor aligha fogunk annak a fejlõdésnek a sikerére építeni, amely nekünk már eddig is olyan sok kárt okozott.
Csak akkor fogjuk az örökös és valójában annyira meddõ harcot köztünk és Franciaország között végleg lezárni, ha Németországban mindez teljes megértésre talál, úgy, hogy a német nemzet élni akarását ne csak tétlen ellenállásban hagyjak sorvadozni, hanem azt Franciaországgal szembeni végsõ leszámolásra összpontosítják és döntõ küzdelembe viszik. Emellett Németországnak Franciaország megsemmisítésében csak eszközt kell látnia, amely által népünk terjeszkedési lehetõségét más irányban biztosítja.
Ma Európában nyolcvanmillió német él! A most vázolt külpolitika csak akkor lesz helyes, ha alig száz év múltán kétszázötvenmillió német fog földrészünkön élni, éspedig nem gyári robotosokként, hanem mint parasztok és munkások, akik munkájuk révén biztosítják egymás létét.
1922 decemberében a helyzet Németország és Franciaország között ismét veszedelmesen kiélezõdött. Franciaország újabb szörnyû zsarolásra szánta rá magát, és ehhez zálogra volt szüksége. A gazdasági kifosztást politikai nyomásnak kellett megelõznie és a franciák úgy vélték, hogy "makacs" népünk még erõsebb leigázása csak a német élet idegközpontjába való erõszakos behatolással lehetséges. A Ruhrvidék megszállásával Franciaországban azt remélték, hogy nemcsak Németország erkölcsi gerincét sikerül végleg megtömi, hanem bennünket gazdaságilag is oly kényszerhelyzetbe hoznak, hogy ezek után még a legsúlyosabb kötelezettségeket is kénytelen-kelletlen el fogjuk viselni.
A Ruhrvidék megszállásával a sors még egyszer segédkezet nyújtott a német népnek, hogy a feltámadás felé vezesse. Ami az elsõ pillanatban súlyos szerencsétlenségnek kellett hogy lássék, tüzetesebb vizsgálatnál csábítónak ígérkezett, mert a német szenvedés végének lehetõségét hordozta magában.
A Ruhrvidék megszállása elsõ ízben idegenítette el külpolitikailag Franciaországot Angliától, éspedig nemcsak a brit diplomácia köreit, amelyek a francia szövetséget amúgy is a hideg számító szemével nézték, hanem az angol nép szélesebb rétegeit is. Különösen az angol gazdasági élet fogadta rosszul leplezett kedvetlenséggel a szárazföldi francia hatalom további hallatlan megerõsödését. Ezáltal Franciaország nemcsak tisztán katonai szempontból foglalt el Európában olyan állást, amilyen azelõtt magának Németországnak sem volt, hanem politikai versenyképességét gazdaságilag is majdnem egyeduralomszerûen megerõsítette. Európa legnagyobb vas és széntelepei így olyan nemzet kezébe kerültek, amely a maga létérdekeit Németországtól nagyon is eltérõleg eddig is határozottan és tevékeny módon képviselte és amelynek a nagy világháborúban bebizonyított katonai megbízhatósága még élénken élt az egész világ emlékezetében. A Ruhrvidéki széntelepeknek Franciaország részérõl történt megszállásával Anglia egész háborús sikere veszendõbe ment. A gyõztes most nem a fürge és élelmes angol diplomácia volt, hanem Foch marsall és az általa képviselt Franciaország.
Olaszországban is franciaellenes lett a hangulat, amely a háború befejezése óta különben sem volt rózsás. Valóságos franciagyûlölet fejlõdött ki, és itt volt a nagy történelmi pillanat, amikor az egykori szövetségesek ellenségekké válhattak volna. Hogy ez mégis másként történt, és a szövetségesek mint a második balkáni háborúban nem váltak azonnal egymás ellenségévé, ez csak annak a körülménynek rovására írandó, hogy Németországnak nem volt egy Enver pasája, de volt egy Cuno nevû birodalmi kancellárja.
Nemcsak külpolitikailag, hanem belpolitikailag is nagy lehetõségeket tartogatott Németország számára a franciák Ruhrvidéki betörése. Népünk tekintélyes része, amely a megtûrt hazug sajtó befolyása következtében Franciaországot még mindig az elõrehaladás és liberalizmus harcosaként látta, kigyógyult ebbõl az õrültségbõl. Ahogy az 1914-es esztendõ is kiverte német munkásságunk fejébõl a nemzetközi népszolidaritás álmait, és visszavezette õket az örökös harc világába, éppen úgy jelentett kijózanodást 1923 tavasza is.
Amint Franciaország beváltotta fenyegetését és megkezdte eleinte ugyan óvatosan és félénken bevonulását az alsónémet szénterületekre, Németország részére ütött a nagy és sorsdöntõ óra. Ha abban a pillanatban népünk gondolkodásmódja, magatartása új irányt vesz, akkor a német Ruhr-terület Franciaország számára Napóleon Moszkvájává válhatott volna. Csak két lehetõség volt: vagy megadóan tûrni és semmit sem tenni, vagy az izzó kohókra és füstölgõ kemencékre vetett tekintettel a német népben fölébreszteni azt a forró vágyat, hogy vessen véget az örökös szégyennek, és inkább számoljon le a pillanat borzalmaival, semhogy továbbra is tûrje a vég nélküli szenvedést.
Cuno, akkori birodalmi kancelláré az "érdem", hogy egy harmadik utat fedezett fel. Viszont német polgári pártjainkat illeti a "dicsõség", hogy népünk azt a harmadik utat megcsinálta és követte.
E helyütt elõször a második utat kívánom rövid vizsgálat tárgyává tenni.
A Ruhrvidék megszállásával Franciaország súlyosan megsértette a "versaillesi békeszerzõdést". Szembehelyezkedett a szerzõdést biztosító hatalmak egész sorával, különösen pedig Angliával és Olaszországgal. Önzõ rablóhadjáratának támogatására ezeknek az államoknak a részérõl Franciaország többé nem számíthatott. Ezt a kalandot mert tulajdonképpen nem volt egyéb Franciaországnak magának kellett valahogyan szerencsésen megúsznia. Német nemzeti kormány részére csak egy út lett volna lehetséges: az, amelyet a becsület írt elõ. Azzal is tisztában kellett lenni, hogy itt kellõ hatalmi erõ nélkül mindenféle tárgyalás céltalan. Esztelenség volt a tényleges ellenállás minden lehetõsége nélkül arra az álláspontra helyezkedni, hogy "semmiféle tárgyaláson nem veszünk részt", de még sokkal esztelenebb végre mégis a zöld asztal mellé ülni anélkül, hogy idõközben megfelelõ hatalomra tettek volna szert.
Arról nem lehetett szó, hogy a Ruhrvidék megszállását katonai intézkedésekkel megakadályozzák. Csak egy õrült adhatott volna ilyen tanácsot. De igenis, Franciaország e ténykedésének hatása alatt a megszállás keresztülvitelének idejére gondolni kellett volna arra, hogy tekintet nélkül a franciák által amúgy is széjjeltépett versaillesi szerzõdésre biztosítsák azokat a katonai segédeszközöket, amelyeket késõbb a tárgyalóknak útravalóul adhattak volna. Kezdettõl fogva nyilvánvaló volt ugyanis, hogy ez a Franciaország által megszállott terület tárgyalások alapját fogja képezni. Emellett tisztában kellett lenni azzal is, hogy még a legjobb tárgyaló felek is csak kevés eredményt tudnak elérni akkor, ha azt a földet, amelyen állnak, és a széket, amelyen ülnek, nem a nép segítõ karjai tartják. A gyönge szabólegény nem szállhat vitába atlétával, és a védtelen tárgyaló félnek mindig meg kell tûrnie Brennus kardját a mérleg ellenséges serpenyõjében akkor, ha kiegyensúlyozására nem dobhatja õ is kardját a sajátjába. Vagy talán nem volt-e kín és szenvedés végignézni azokat a tárgyalási komédiákat, amelyek 1918 óta a mindenkori parancsokat megelõzték, ezt a világnak nyújtott lealázó színjátékot, amelyben bennünket gúnyosan a tárgyalóasztalhoz szólítottak, hogy a régen kész határozatokat és programpontokat elébünk tárják. Ezekrõl lehetett ugyan beszélni, de már eleve megváltoztathatatlanok voltak. Tény, hogy a mi megbízottaink alig álltak egyetlen esetben is a legszegényebb átlag felett és nagyrészt igazolták Lloyd George szemtelen kijelentését, amikor egyszer Simon volt birodalmi kancellár elõtt gúnyosan megjegyezte: "A németek nem értenek ahhoz, hogy megfelelõ szellemi színvonalon álló vezért és képviselõket válasszanak. " Tény az, hogy népünk siralmas védtelensége folytán még a lángeszûek is alig tudtak volna valamit is elérni az ellenség határozott hatalmi szavával szemben.
Aki 1923 tavaszán a Ruhrvidék francia megszállását a katonai hatalom visszaállítására akarta volna felhasználni, annak mindenekelõtt szellemi fegyverekkel kellett volna nemzetünk akaraterejét megcélozni, és a legértékesebb nemzeti erõ megsemmisítõit letörni.
Amint 1918-ban véresen megbosszulta magát az a körülmény, hogy 1914 és 15-ben nem határozták el a marxista kígyó fejének szétzúzását, éppen úgy a legszerencsétlenebbül meg kellett bosszulnia magát annak a körülménynek, hogy 1923 tavaszán nem szánták rá magukat a szociáldemokrata hazaárulókkal és népbolondítókkal való végleges leszámolásra.
A Franciaországgal szembeni tényleges ellenállás gondolata határozott esztelenség volt akkor, ha nem üzentek hadat azoknak az erõknek, amelyek öt év elõtt a harctereken a német ellenállást a háttérbõl megtörték. Csak polgári agyban születhetett az a hihetetlen gondolat, hogy a marxizmus talán megváltozott, és hogy 1918 sehonnai fõkolomposai, akik annak idején hidegen tudtak átgázolni kétmillió hõsi halotton csak azért, hogy könnyebben jussanak a miniszteri székbe, most 1923-ban hirtelen a nemzeti gondolat szolgálatában állnak. Hihetetlen és valóban esztelenség annak reménye, hogy az egykori hazaárulók egyszerre a német szabadság harcosaivá válnak. Õk még csak nem is gondoltak arra!
Amennyire a hiéna ragaszkodik a döghöz, éppen annyira lételeme a marxistának a hazaárulás. Hagyjanak fel végre azzal a buta ellenvetéssel, hogy egykor oly sok munkás is vérét ontotta Németországért. Igen, német munkások, de ezek akkor már nem voltak nemzetközi marxisták. Ha a német munkásság 1914ben érzésvilága szerint még marxista lett volna, akkor a háború három hét alatt befejezõdik, és Németország összeomlik, még mielõtt az elsõ katona átlépte volna a határt. Az a körülmény, hogy a német nép ekkor még küzdött, bizonyítja, hogy a marxista téboly akkor még nem rágta be magát teljesen a lelkek legmélyére. A német katona abban a mértékben veszett el a haza részére, amilyenben a háború alatt ismét a marxista vezetõk kezébe került. Tartottak volna csak a háború kezdetén és a háború alatt ezt a tizenkét-tizenötezer héber népbolondítót mérges gázok alá, úgy, amint azt a német dolgozók legjobbjainak százezrei voltak kénytelenek a harctereken tûrni, akkor a harctér milliós áldozatai sem lettek volna hiábavalók. Ellenkezõleg! Tizenkétezer bitangnak idejekorán való kiirtása egymillió tisztességes, értékes német életet mentett volna meg a jövõ számára. De ez is a polgári "állammûvészet"-hez tartozott, hogy míg a csatatereken szemrebbenés nélkül áldozták fel legjobbjaink millióit, ugyanakkor tíztizenkétezer árulót, csalót és uzsorást értékes nemzeti szentségként érinthetetlennek hirdessenek. Az ember igazán nem tudja, hogy mi nagyobb ebben a polgári világban: a hülyeség, gyöngeség és gyávaság, vagy pedig a minden ízében lezüllött gondolkodásmód.
1923-ban ugyanaz elõtt a helyzet elõtt állottunk, mint 1918-ban. Tökéletesen mindegy, hogy az ellenállás melyik módjára határozza el magát az ember, a legfõbb elõfeltétel mindig a marxista méreg eltávolítása népünk testébõl. Meggyõzõdésem szerint abban az idõben a valóban nemzeti kormánynak az lett volna a legfõbb kötelessége, hogy a marxizmussal szembeni végsõ leszámolásra kész erõket keresse és megtalálja, és azoknak szabad kezet biztosítson. Nem az volt a kötelessége, hogy a "nyugalom és rend" ostobasága elõtt hajbókoljon olyan történelmi pillanatban, amikor a külsõ ellenség a hazára megsemmisítõ csapást mért, és idebenn viszont az árulás leselkedett minden utcasarkon. Egy valódi, nemzeti kormánynak akkor a zavart és nyugtalanságot kellett volna kívánnia, hogy e zavargások alatt végre lehetõvé váljék a marxizmussal, népünk e halálos ellenségével való leszámolás. Ha ezt elmulasztottuk, minden ellenállás, legyen bármily természetû is, egyszerûen õrületszámba ment.
Az ilyen, valóban történelmi jelentõségû leszámolás mindenesetre nem a titkos tanácsosok vagy más begyepesedett miniszteri lelkek sémája szerint történik, hanem egyedül a földi élet létért való küzdelmének örök törvényei szerint. Be kell látni végtére, hogy gyakran a legvéresebb polgárháborúból acélkeménységû, egészséges néptörzs fejlõdik, míg a mesterségesen ápolt békeállapotok közepette nem egyszer a rothadás bûze terjeng. Népek sorsát nem szokták kesztyûs kézzel intézni. Ezért kellett 1923ban is durva kézzel hozzányúlnunk, hogy megragadhassuk a népünk testét mardosó viperákat. A siker kétségtelenül biztosította volna az eredményt.
Abban az idõben gyakran rekedtre beszéltem magam, és igyekeztem legalább az úgynevezett nemzeti érzelmû körökkel megértetni, hogy milyen tét forog ezúttal kockán. Ismételve kértem õket, engedjenek szabad folyást a sorsnak, tegyék lehetõvé mozgalmunk számára a marxizmussal való végsõ leszámolást. Sajnos, szavaim süket fülekre találtak. Õk mindenhez jobban értettek magát a birodalmi védõrség parancsnokát sem kivéve , hogy azután végre minden idõk legsiralmasabb behódolását érjék meg.
Ekkor végleg meggyõzõdtem arról, hogy a német polgárság befejezte végzetszerû hivatását, további feladatok megoldása már nem várt reá. Ekkor láttam, hogy ezek az úgynevezett polgári pártok csak kortesfogásból foglalnak állást a marxizmussal szemben, anélkül azonban, hogy annak megsemmisítésére komoly szándékuk lenne. Belsõleg már mind belenyugodtak hazánk pusztulásának gondolatába és már legfeljebb csak a vágy ösztönözte õket, hogy maguk is részt vehessenek a nagy halotti toron. Csak azért "harcoltak" még.
Nyíltan megvallom, hogy ebben az idõben fogamzott meg lelkem mélyén mélységes csodálatom az Alpesektõl délre fekvõ ország nagy fiával szemben. Csodálatom azzal az emberrel szemben, akit népe iránti forró szeretete vezérelt, és nem alkudozott Itália belsõ ellenségeivel, hanem minden eszközzel azok megsemmisítésére törekedett. Mussolinit az a határozottság fogja a világ legnagyobb emberei közé sorolni, amellyel nem osztozkodott Itálián a marxizmussal, hanem hazája megmentése érdekében megsemmisítette a nemzetköziséget.
Milyen siralmas törpék ezzel szemben a mi "államférfiaink", és mily undor fogja el az embert, ha látja, hogy olyan neveletlen módon merészkednek ezek a nullák a felettük toronymagasságban állót bírálni. Milyen fájdalmas elgondolni, hogy mindez olyan országban történik, amely alig egy fél századdal ezelõtt még egy Bismarckot vallhatott sajátjának.
A polgárságnak ez a gondolkodásmódja és a marxizmussal szemben tanúsított kímélet a Ruhrvidéki tényleges ellenállás sorsát 1923-ban már jó elõre eldöntötte. A Franciaország elleni harc ostobaság lett volna akkor, midõn sorainkban halálos ellenségeink voltak. Ami egyáltalán ezen a téren történt, az legfeljebb szemfényvesztés volt abból a célból, hogy Németország nemzeti érzésû egyéneit kielégítse, a "nép forrongó lelkét" megnyugtassa, valójában pedig orránál fogva vezesse. Ha komolyan hittek volna abban, amit cselekedtek, be kellett volna látniuk, hogy egy nép ereje nem a fegyverében, hanem elsõsorban akaratában gyökerezik. Mielõtt az ember külsõ ellenségeit legyõzi, elõször a belsõ ellenséggel kell hogy leszámoljon, mert különben jaj neki, ha a harc nem gyõzedelmes már az elsõ napon. Ha egy nép soraiban belsõ ellenséggel veszi fel a harcot, akkor a vereségnek még a legkisebb lehetõsége is összeroppantja ellenálló erejét, és az ellenség végleges gyõzelmét eredményezi. Ezt már 1923 tavaszán elõre lehetett látni. Egyáltalán szó sem lehetett Franciaország elleni katonai sikerrõl.
Ha a francia Ruhr-betörés legalább a marxizmus belsõ megsemmisítését eredményezi, akkor ez már számunkra jelentette volna a sikert. Létének és jövõjének e halálos ellenségétõl megszabadított Németország oly erõt képviselne, amelyet senki sem lenne többé képes eltiporni. Azon a napon, amelyen Németországban letörik a marxizmust, egyúttal összetörik a német béklyókat is. Történelmünk tanítása szerint rajtunk sohasem gyõzedelmeskedett az ellenség ereje, hanem mindig csak saját hibánk és a sorainkban lévõ belsõ ellenség.
Minthogy a német kormány annak idején ilyen hõsi tettre nem tudta rászánni magát, természetesen csak az elsõ utat választhatta volna: semmit sem tenni, a dolgoknak szabad folyást engedni.
Ebben a történelmi órában azonban a sors a német népnek is adott egy "nagy embert", Cuno urat, aki hivatása szerint nem volt sem államférfi, sem politikus. Természetesen még kevésbé volt az születésénél fogva, hanem sokkal inkább a politikai ügynök típusát képviselte, aki legfeljebb bizonyos feladatok elintézésére alkalmas. Egyébként, inkább üzleti ügyekben volt járatos. Németország átkát jelentette, mert ez a politizáló kereskedõ a politikát is üzleti vállalkozásnak tekintette, és annak szabályai szerint járt el.
"Franciaország megszállotta a Ruhrvidéket. Mi is van a Ruhrvidéken? Szén. Tehát Franciaország a szén kedvéért szállja meg a Ruhrvidéket. " Semmi sem volt így természetesebb Cuno úr számára, mint az a gondolat, hogy sztrájkoljunk. Ezáltal a franciák ne jussanak szénhez, mert akkor legalábbis Cuno úr nagyszerû elgondolása szerint a franciák egy szép napon vállalkozásuk jövedelmezõségének hiánya miatt ismét ki fogják üríteni a Ruhrvidéket. Körülbelül ez volt a gondolkodásmódja ennek a jelentékeny nemzeti államférfinak", akit Stuttgartban és más helyeken beszéltettek a "néphez", és akit a nép boldogan megcsodált.
A sztrájkhoz azonban szocialistákra is szükség van, mert elsõsorban a munkásoknak kell sztrájkolni, és így szükséges volt, hogy a munkásokat, akik az ily polgári államférfi agyában mindig a marxistákkal voltak azonosak, a többi német polgárral egységes frontba tömörítsék.
Látni kellett akkor ennek a polgári pártpolitikai megpenészesedett együttesnek a ragyogását ezzel a zseniális ötlettel kapcsolatban. Nemzeti és zseniális egy csapásra. Végre rábukkantak arra, amit egész idõ alatt kerestek! Megtaláltak a marxizmushoz vezetõ aranyhidat, és a nemzeti szédelgõknek lehetõvé tették, hogy "õsnémet" képpel és nemzeti szólamokkal baráti kezet nyújtsanak a nemzetközi hazaárulóknak. Ezek elfogadtak ezt a kezet, mert hiszen, amint Cunónak szüksége volt rajuk az "egységfronthoz, a marxista vezetõknek éppen úgy szüksége volt Cuno úr pénzére. Így segítettek mindkét félen. Cuno megkapta a maga "egységfrontját" a maga nemzeti szószátyárjaival és hazafiatlan bitangjaival, a nemzetközi szélhámosoknak pedig alkalmuk nyílt arra, hogy magasztos harci küldetésüket, a nemzeti gazdasági élet szétrombolását, állami költségen hajtsák végre. Halhatatlan gondolat! Fizetett általános sztrájkkal megmenteni egy nemzetet mindenesetre olyan jelszó, amelyet még a legközömbösebb senkiháziak is a legnagyobb lelkesedéssel tehettek magukévá.
Köztudomású, hogy imadkozással nem lehet felszabadítani egy népet, de hogy semmittevés árán lehet-e szabadságharcot megvívni, azt mindenesetre ki kellett még próbálni. Ha Cuno úr akkor a fizetett általános sztrájkra való felhívás és az egységfront hangoztatása helyett minden némettõl kétórai munkatöbbletet követelt volna, akkor ezzel az egységfronttal való szédelgés már a harmadik napon összeomlott volna. A népeket nem semmittevéssel, hanem áldozatos munkával lehet felszabadítani. . .
Ez a passzív ellenállás mindenesetre nem tartotta sokáig magát. Csak a háborút egyáltalán nem ismerõ egyén képzelhette azt, hogy a megszálló csapatokat ilyen nevetséges eszközökkel meg lehessen riasztani. Ez magában legfeljebb olyan tevékenységnek lehetett volna célja, amely milliárdos költségeket okozott, és ezzel nagyban hozzájárult a nemzeti pénzérték teljes tönkretételéhez.
A franciák természetesen bizonyos belsõ megnyugvással egész háziasan rendezkedtek be a Ruhrvidéken az ellenállás ilyen eszközeinek láttán. Õk éppen rajtunk keresztül tanultak meg, hogy miként lehet a nyugtalankodó polgári népet észre térítem, ha viselkedése a megszálló hatóságokat komolyan veszélyezteti. Mily villámgyorsan futamítottuk meg a belga szabadcsapatokat kilenc esztendõvel ezelõtt és világosítottuk fel a polgári elemet a helyzet komolyságáról, midõn ezek a német hadsereget tevékenységükkel veszélyeztették, és komoly károkkal fenyegették. Amint a Ruhrvidék passzív ellenállása Franciaországra tényleg veszélyessé vált volna, a megszálló csapatok nem egészen nyolc nap alatt játszi könnyedséggel borzalmas módon vethettek volna véget ennek a gyerekes csínynek. Ne felejtsük el, hogy a kérdés mindig az: mit akarunk tenni abban az esetben, ha a passzív ellenállás végül is az ellenség idegeire megy, és ez ellen véres erõszakkal veszi fel a harcot. El vagyunk-e szánva a további ellenállásra? Ha igen, akkor vállalnunk kell a legsúlyosabb és legvéresebb üldöztetést. Ezzel viszont ott vagyunk, ahol az aktív ellenállással is lennénk, tudniillik, kemény harcok elõtt. Így tehát minden úgynevezett passzív ellenállásnak csak akkor van tulajdonképpen értelme, ha szükség esetén az ellenállást nyílt vagy leplezett portyázó harcban is hajlandók vagyunk folytatni. Általában minden ilyen harc a gyõzelmi hittõl függ. Az ellenség ostromának kitett, körülzárt vár, mihelyt a felszabadulás utolsó reményét is kénytelen feladni, tulajdonképpen már megadta magát, különösen akkor, ha megadás esetén a valószínû halál helyett a biztos életben maradás reménye csalogatja. Ha az ember körülzárt vár védõ õrségét megfosztja a felszabadulásba vetett hitétõl, annak ereje hirtelen összeroppan.
Éppen ezért a Ruhrvidék passzív ellenállásának, annak végsõ kifejlõdését tekintve, valójában csak akkor lenne értelme, ha mögötte egy tettre kész harcvonal állna. Abban az idõben népünkbõl mindenesetre mérhetetlen áldozatokat lehetett volna kitermelni. Ha mindenik vesztfáliai tudatában lett volna annak, hogy a haza 80 vagy 100 hadosztályból álló hadsereget állít fel, akkora franciak tövisekre hágtak volna, mert hiszen sikerért mindig több bátor férfi hajlandó magát feláldozni, mint a valószínû kudarcért.

Ez a klasszikus eset volt az, amely bennünket, nemzetiszocialistákat arra kényszerített, hogy az ilyen úgynevezett nemzeti szólamok ellen a leghatározottabban állást foglaljunk. Meg is tettük. Ezekben a hónapokban nem egyszer támadtak rám olyan emberek, akiknek egész nemzeti érzelme csak a butaság és külsõ látszat keveréke volt, és akik valamennyien csak azért kiabáltak, mert kellemes érzéssel töltötte el õket annak a tudata, hogy most az egyszer minden veszély nélkül nemzetiesdit játszhatnak.
Ezt a legsiralmasabb egységfrontot a legnevetségesebb jelenségnek tekintettem. A történelem nekem adott igazat.
Amint a szakszervezetek pénztáraikat a Cuno féle pénzekbõl jórészt megtöltötték, és a passzív ellenállás az elé a választás elé érkezett, hogy a kényelmes védelmi magatartásból a tényleges támadásba menjen át, egyszerre kiváltak ezek a vörös hiénák a nemzeti birkanyájból, és ismét azokká lettek, akik mindig voltak. Cuno úr csöndben, feltûnés nélkül húzta be vitorláit, Németország viszont egy tapasztalattal gazdagabb és egy nagy reménységgel szegényebb lett. Egész nyárutóig nem hitt számos, valószínûleg nem a legrosszabb tiszt az ügyek ily gyalázatos kifejlõdésében. Valamennyien azt remélték, hogyha nyíltan nem is, de legalább csendben megteszik az illetékesek azokat az elõkészületeket, amelyek Franciaországnak ezt a galád betörését a német történelem fordulópontjává avathatják. Még a mi sorainkban is sokan bíztak legalább a birodalmi véderõben. Ez a meggyõzõdés annyira élt bennük, hogy különösen a fiatal emberek tevékenységét és kiképzését döntõen befolyásolta.
Amint azonban a csúfos összeomlás bekövetkezett, és milliárdos anyagi károk, valamint sok ezer, a birodalom vezetõinek ígéretét birkai módon komolyan vevõ fiatalember feláldozása után ily lesújtó módon kapituláltak, szerencsétlen népünk felháborodása hatalmasan fellángolt e gyalázatos árulással szemben. Tisztán és világosan állott népünk milliói elõtt, hogy csak az egész uralkodó rendszer kérlelhetetlen eltávolításával lehet Németországot megmenteni.
Sohasem volt az idõ érettebb az ilyen megoldásra, mint abban a pillanatban, mert míg egyrészrõl a hazaárulás a maga mezítelenségében egész szemérmetlen módon jelentkezett, addig másrészrõl egy népet gazdaságilag szolgáltatott ki a lassú éhhalálnak. Maga az állam taposta lábbal a hit és hûség minden törvényét, kigúnyolta polgárai jogát, fiai millióinak áldozatkészségükért csalással felelt, a többi milliót utolsó garasától fosztotta meg, és így már nem volt joga hozzátartozóitól mást, mint gyûlöletet várni. E gyûlölet a haza és a nép megrontóival szemben a kirobbanás felé vezetett, és most nem tehetek mást, mint hogy utalok az 1924. évi nagy perben elmondott beszédem utolsó mondatára:
"Az állam bírái elítélhetnek bennünket tevékenységünkért, a történelem azonban, a magasabb igazság és igazabb jog istenasszonya, ezt az ítéletet egykor mosolyogva fogja szétszaggatni, hogy felmentsen bennünket a bûn és bûnhõdés alól. "
Õ azonban akkor azokat is bírói széke elé fogja rendelni, akik ma a hatalom birtokában a jogot és a törvényt lábbal tiporják, akik népünket a nyomorba és pusztulásba vezették és akik a haza szerencsétlenségének idején többre becsülték a maguk, mint az összesség életét.
E helyütt nem akarom azokat az eseményeket ecsetelni, amelyek 1923. november 8-hoz vezettek, és amelyek azt elõidézték. Nem teszem ezt egyrészt azért, mert ettõl még a jövõre nézve semmi jót nem várhatok, másrészt azért, mert céltalan lenne alig behegedt sebeket felszaggatni. De ezenfelül céltalan lenne bûnrõl beszélni azokkal szemben, akik talán szívük legmélyén mindnyájan hasonló szeretettel csüngtek népünkön, és akik talán eltévesztették a közös utat, vagy nem ismerték azt fel.
Hazánk szerencsétlenségének láttán ma nem szeretném azokat az embereket elkeseríteni és elriasztani, akik a jövõben egy szép napon mégis meg fogják teremteni a szívük mélyén lángoló igazi német egységet, amelyre szükség van népünk ellenségeivel szemben. Mert szent meggyõzõdésem, hogy eljön az idõ, amikor még azok is, akik szemben állottak velünk, tisztelettel fognak gondolni mind azokra, akik német népünkért vérüket ontották.
Azt a tizenhat hõst, akiknek mûvem elsõ kötetét szenteltem, a második kötet végén olyanokként kívánom tanaink híveinek és védelmezõinek szeme elé tárni, mint akik tiszta öntudattal áldozták fel magukat értünk, mindannyiunkért.
Az õ példájuk kell, hogy a gyöngéket és ingadozókat ismét megtanítsa arra a kötelességteljesítésre, amelyet õk maguk is tiszta hittel, utolsó leheletükig teljesítettek. Ezek közé sorozom azt a férfit is, aki mint a legjobbak egyike, költészetében, nagy gondolataiban és végül tetteiben is egész életét népünk felébresztésére szentelte. Ez a férfiú:
Eckart Dietrich.