1919 telén, de még inkább 1920 tavaszán és nyarán fiatal pártunknak olyan kérdésben kellett állást foglalnia, amely már a háború alatt is rendkívüli fontosságra tett szert. Már az elsõ kötetemben érintettem azokat a jelenségeket, amelyek Németországot összeomlással fenyegették, és rámutattam az északi és déli német államok között tátongó régi szakadékok kimélyítésére irányuló, az angolok és a franciák által is támogatott propaganda különös voltára. 1915 tavaszán jelentek meg az elsõ uszító lapok, amelyek Poroszország, mint a háború egyedüli okozója ellen irányultak. 1916-ban ez a rendszeres támadás ügyesen és alávaló módon teljesen kialakult. A délnémeteknek az északnémetek elleni uszítása rövidesen meghozta a maga gyümölcsét. Szemrehányással kellene illetnünk az akkori mérvadó köröket, éspedig mind a kormányt, mind a hadvezetõséget, helyesebben a bajor parancsnokságokat, mert nem teljesítették kötelességüket, és nem léptek fel ez ellen a szükséges határozottsággal. Semmit sem tettek ez ellen a propaganda ellen, sõt ellenkezõleg; különbözõ helyeken talán még szívesen is látták. Elég korlátoltak voltak ahhoz, hogy elhiggyék: ezáltal nemcsak a német nép egységes irányú fejlõdését akadályozzák meg, hanem ennek következtében a föderatív erõk megerõsödésének is be kell következnie. Alig van példa a világtörténelemben arra, hogy rosszakaratú mulasztás annyira megbosszulja magát, mint ebben az esetben. A Poroszországnak szánt gyengítés egész Németországot érte. Következménye az összeomlás siettetése lett, amely azonban már nemcsak a német birodalmat, hanem elsõsorban az egyes tagállamokat zúzta szét. Éppen abban a városban tört ki elõször a forradalom az õsi királyi ház ellen, amelyben a Poroszország elleni mesterségesen szított gyûlölet a leginkább tombolt.
Mindenesetre téves lenne azt hinni, hogy ez a poroszellenes hangulat csupán az ellenséges háborús propagandagyártók munkájának következménye volt, és hogy a félrevezetett nép számára ne lennének mentõ körülmények.
Hadi gazdálkodásunk hihetetlen módja volt az egyik fõ oka a poroszellenes hangulatnak, mert túlhajtott központosításával az egész birodalmat gyámsága alá helyezte és kizsákmányolta.
A közönséges kisemberek szemében a haditársaságok, amelyeknek központja Berlinben volt, egyek voltak Berlinnel, és viszont Berlin Poroszországgal. Alig jutott valakinek eszébe, hogy a haditársaságoknak nevezett rabló intézmények szervezõi sem berliniek, sem pedig poroszok, sõt még csak németek sem voltak. A kispolgár, aki a birodalmi fõváros e gyûlölt intézményeinek csak durva hibáit és állandó túlkapásait látta, gyûlöletét átvitte a birodalom fõvárosára és egyben Poroszországra is, annál is inkább, mert bizonyos oldalról ez ellen nemcsak, hogy nem tettek semmit, hanem suba alatt még szívesen is látták azt.
A zsidó elég okos volt ahhoz, hogy már akkor felismerje a veszélyt, amely a haditársaságok cégére alatt a német nép ellen szervezett kizsákmányoló folyamattal szemben elõbb-utóbb kirobbanásra kerülõ felgyülemlett népharagban rejlett. E népharag levezetésére keresve sem lehetett volna jobb módot találni, mint hogy a nép bosszúját másokon töltse ki és ezáltal lecsendesítsék. Bajorország és Poroszország ádáz harca a zsidóság részére a legbiztosabb békét jelentette. Eközben az általános figyelem a népek e nemzetközi parazitáiról teljesen elterelõdött, mintegy elfelejtették azokat. Mihelyt tehát ez az elkeseredett harc a józan belátás következtében elcsendesedett, a zsidó azonnal gondoskodott Berlinben rendezendõ újabb kihívásról. Észak és Dél harcának e "vámszedõi" minden ilyen felmerülõ esetre rávetették magukat és addig szították a felháborodás parazsát, amíg az újra lángra lobbant.
Ügyes és ravasz játék volt az egyes német tartományok állandó foglalkoztatására és félrevezetésére, hogy azalatt a zsidók annál alaposabban kifoszthassák õket.
Jött a forradalom. Ha 1918-ig, jobban mondva ez év novemberéig az átlagember, de kiváltképp a kevésbé képzett nyárspolgár és munkás a német tartományok egymás közti civódásának valódi eredetét és annak elmaradhatatlan következményét teljesen nem ismerhette fel, azt legalább a magát "nemzetinek" valló társadalmi rétegnek kellett volna felismernie a forradalom kitörésének napján. Alighogy sikerült a forradalmi akció Bajorországban, a forradalom vezetõje és szervezõje rögtön a bajor érdekek képviselõjévé tornázta fel magát. A nemzetközi zsidó Kurt Eisner Bajorországot kezdte Poroszország ellen kijátszani. Kurt Eisner a bajor forradalomnak a német birodalom többi része elleni céltudatos kiélezését legkevésbé a bajor érdekek védelmében tette. Õ a zsidóság megbízottja volt. Egyszerûen kihasználta a bajor nép ösztönét és ellenszenvét arra, hogy annak segítségével könnyebben összetörhesse Németországot. Az összetört Németország azután könnyebben zsákmánya lehetett volna a bolsevizmusnak. Harcmodorát halála után is folytatták. A marxizmus, amely éppen Németország egyes államait és uralkodó hercegeit illette mindig a legmaróbb gúnnyal, mint "független párt" egyszerre azokra az érzelmekre és ösztönökre hivatkozott, amelyek éppen az egyes államokban és uralkodóházakban gyökereztek.
A tanácsköztársaságnak az elõnyomuló felszabadító csapatokkal való harcát a bajor munkásság harcaként tüntették fel a porosz militarizmussal szemben. Így lehet azután megérteni, hogy a tanácsköztársaság leveretése nem szolgálta a tömegek öntudatra ébredését, sõt még növelte a Poroszország elleni gyûlöletet és ellenszenvet.
A bolsevista ügynökök munkája, amellyel a tanácsköztársaság eltávolítását a porosz militarizmus gyõzelmeként tüntették fel a bajor nép elõtt, meghozta gyümölcsét. Amíg Kurt Eisner a bajor képviselõházi választások alkalmával Münchenben alig 10 000 választót volt képes összehozni, a kommunista párt pedig háromezren is alul maradt, addig a tanácsköztársaság összeomlása után a két párt választóinak száma elérte a százezret.
Már ebben az idõben megkezdtem személyes küzdelmemet a német tartományok egymásra uszítása ellen. Azt hiszem nem vállalkoztam életemben népszerûtlenebb feladatra, mint amikor szembeszálltam a poroszellenes uszításokkal. Münchenben már a tanácsköztársaság ideje alatt megtartott népgyûléseken is a gyûlöletet fõleg Poroszország ellen szították a végletekig, úgyhogy azokon már nyíltan hangos kifakadások hangzottak el. "El Poroszországtól, le Poroszországgal! Háború Poroszország ellen! "jelszavakkal dobálóztak, és mindezt a német birodalmi gyûlés egy bajor képviselõtagja "Inkább bajorként meghalni, mint poroszul tönkremenni!" csatakiáltásban foglalta össze.
Csak az tudja megérteni, hogy mit jelentett a téboly elleni állásfoglalásom a Löwenbräu pincéjében megtartott gyûléseken, aki személyesen részt vett azokon. Háborús bajtársaim voltak azok, akik mellém szegõdtek. El kell képzelni, hogy mit éreztünk akkor, amikor egy eszeveszett tömeg amely azalatt, míg mi a hazát védtük, legnagyobbrészt szökevényként a hadtápvonalban vagy odahaza lõdörgött felém ordítozott és leütéssel fenyegetett. Ez a jelenet megpecsételte barátságunkat, és még jobban hozzám láncolta, életre-halálra hozzám kötötte bajtársaimat.
E küzdelmek, amelyek folytonosan megismétlõdtek, 1920 tavaszán mintha még megerõsödtek volna. Voltak ülések és most különösen a müncheni Sommerstrassei Wagnerteremben tartott ülésekre gondolok , amelyeken az idõközben felszaporodott híveimnek a legsúlyosabb harcokat kellett megvívniuk. Közülük nem egyet ütöttek le, tapostak lábbal, hogy azután félholtan dobálják ki a terembõl. Ezt a küzdelmet késõbb mozgalmunk szent feladatként folytatta.
Még ma is büszke vagyok arra, hogy akkor csaknem kizárólag bajor híveink segítségével lassan, de biztosan mégis legyõztük az ostobaság és árulás keverékét. Hangsúlyozom, ostobaság és árulás volt mozgató rugója ez õrületnek. Ha a nagy tömegek jóindulatú butaságáról meg is gyõzõdhettem, a vezetõk és felbujtók ilyen együgyûségre nem hivatkozhatnak; én ma is, mint mindig, Franciaország fizetett kémeinek tartom õket. Egy esetben, Dorien (szeparatista) esetében a történelem már ítélt is. Különösen veszélyessé tette az az ügyesség, amellyel tulajdonképpeni célját leplezni tudta és amikor tevékenységük indító okaként mindig a föderalizmusra hivatkoztak. A poroszok elleni gyûlölet szításának pedig semmi köze sincs a föderalizmushoz. Sajátságos is lenne az olyan föderalista ténykedés, amely egy másik szövetséges állam ellen tör. Tisztességes föderalistának, aki a bismarcki eszmét nem frázisként hangoztatja, nem lenne szabad egy szuszra a Bismarck által teremtett, vagy legalábbis kifejlesztett porosz állam egyes részei ellen tömi, vagy az ilyen irányú törekvéseket nyíltan támogatni. Milyen lármát csaptak volna Münchenben, ha valamelyik porosz párt a Frankföldnek Bajorországtól való elcsatolását pártolta, vagy még inkább nyilvános üléseken követelte és támogatta volna. Sajnálni valóban csak a jóindulatú föderalista érzelmûeket lehetett, akiket szintén becsaptak. A szövetségi eszme olyan megterheléssel indult, amelyben már benne rejlett bukása is. Nem lehet birodalmi szövetség kialakulását hirdetni akkor, amikor az új államalakulat egyik legjelentõsebb tagját, Poroszországot lekicsinylik, szidják és bemocskolják, hogy ezáltal mint szövetséges államot, lehetetlenné tegyék. Ez annál hihetetlenebb volt, mert éppen az ellen a Poroszország ellen irányult, amelyet legkevésbé sem lehet a novemberi demokráciával kapcsolatba hozni. A föderalisták harca nem a weimari alkotmány túlnyomó részben délnémetekbõl álló megteremtõi, hanem a régi konzervatív poroszok képviselõi, a weimari alkotmány ellenlábasai ellen irányult. Azon pedig nem szabad csodálkoznunk, hogy a támadások közepette óvakodtak a zsidók megbántásától.
Miként a forradalom elõtt a zsidó a maga haditársaságairól, jobban mondva a maga üzelmeirõl elterelte a figyelmet és képes volt a tömeget, fõleg a bajor népet a poroszok ellen izgatni, éppen úgy a forradalom után is védelmeznie kellett új és még sokkal nagyobb jelentõségû rablóhadjáratát. Sikerült is neki Németország úgynevezett "nemzeti elemeit" egymás ellen, elsõsorban pedig a konzervatív szellemû bajorokat az éppen olyan konzervatív gondolkodású poroszok ellen uszítani. A zsidóság durva, tapintatlan túlkapásai segítségével az érdekeltek vérét újra meg újra felkorbácsolta, de sohasem a zsidó, hanem mindig csak a német testvér ellen. A bajor nem a négymilliós, szorgalmasan dolgozó, termelõ, sokoldalú Berlint látta, hanem a legromlottabb nyugatnak rothadt, oszlásnak induló Berlinjét. Gyûlölete mégsem e nyugat, hanem a "porosz város" ellen irányult.
Valóban, igen sokszor kétségbeejtõ volt a helyzet.
A zsidó ügyességet, amellyel a nyilvánosság figyelmét magáról eltereli, és azt másként köti le, ma ismét tanulmányozhatjuk.
1918-ban tervszerû antiszemitizmusról még egyáltalán szó sem lehetett. Élénken emlékszem még azokra a nehézségekre, amelyekbe az ember beleütközött, ha csak az ajkára vette a zsidó szót. Vagy buta bámulat tárgya volt, vagy pedig heves ellenállásra bukkant. Elsõ kísérleteink, amelyekkel a nyilvánosság elõtt rá akartunk mutatni az igazi ellenségre, egészen kilátástalanoknak látszottak, és csak nagyon lassan kezdtek a dolgok e téren javulni. Az úgynevezett véd és dacszövetség (Schutz und Trutzbund) minden szervezeti hibája mellett nagy szolgálatokat tett a zsidókérdés felvetésével. 191819 telén valami antiszemitizmusféle mindenesetre már kezdett gyökeret verni. Késõbb a zsidókérdést a nemzetiszocialista mozgalom mindenesetre egész más irányba terelte. Elérte azt, hogy ez a kérdés a felsõbb és kispolgári rétegek szûkre szabott körébõl kikerült, és egy nagy népmozgalom alapvetõ motívumává lett. Mihelyt sikerült ennek a kérdésnek nagy és egységesítõ harci gondolatot biztosítani, a zsidó már megtette a védekezéshez szükséges lépéseket. A régi eszközhöz nyúlt. Hihetetlen gyorsasággal éket vert a népi mozgalomba. A pápa párti kérdés felvetésében és a katolicizmus és protestantizmus között kifejlõdõ ellenségeskedésben rejlett az akkori helyzet szerint egyetlen lehetõsége annak, hogy a zsidóságról elterelje az összpontosított támadást. Azt a bûnt, amit e kérdés felvetésével egyesek elkövettek, sohasem lehet jóvátenni. A zsidó mindenesetre elérte célját. Mialatt a katolikusok és protestánsok vígan harcolnak egymás ellen, azalatt az árja emberiségnek és az egész kereszténységnek legnagyobb ellensége a markába nevet. Mint ahogy éveken keresztül a föderalizmus és egységesség harcával tudták a közvéleményt foglalkoztatni, éppen úgy sikerült most is nekik a két német vallásfelekezetet egymás ellen uszítani, és ezzel mindkettõt létalapjaiban megrendíteni.
Gondoljunk arra a rombolásra, amelyet a zsidó vérkeveredés jelent népünk számára, arra, hogy mint tiporja sárba és semmisíti meg népünk utolsó árja értékét, mérlegeljük azt a körülményt, hogy kultúrnemzeti erõnk egyre jobban hanyatlik, és azt a veszélyt, amely tapasztalatlan, fiatal szõke leányainkat veszélyezteti a paraziták részérõl a tervszerûen fûzött meggyalázások révén. Mindkét keresztény felekezet közömbösen nézi az Isten kegyelmébõl e földnek adott és egyedülálló nemes életösztön megszentségtelenítését és elpusztítását. Márpedig a világ jövõjére nézve nem az a fontos, hogy a katolikusok gyõzik-e le a protestánsokat, vagy a protestánsok a katolikusokat, hanem az, hogy fennmarad-e az árja faj, vagy kihal. E két vallásfelekezet mégsem a faj pusztítója ellen küzd, hanem sokkal inkább kölcsönösen egymást igyekszik tönkretenni. Éppen a népben gyökerezõ egyházaknak lenne kötelességük, hogy mindenik a maga felekezete körében gondoskodjék arról, hogy ne csak mindig hangoztassuk Isten akaratát, hanem tényleg teljesítsük is, és ne engedjük Isten mûvét meggyalázni.
Isten teremtette egykor az embert, õ adta meg alakját, lényegét és tehetségét, aki tehát az õ mûvét támadja, hadat üzen a teremtés urának, az Isten akaratának is. Tevékenykedjék tehát mindenki a saját hite szerint és tartsa mindenkori elsõ és legszentebb kötelességének az azok elleni állásfoglalást, akik tevékenységükkel saját felekezetük keretébõl kilépnek, és megkísérlik a másokéba való beleavatkozást. Németországban a vallás lényeges sajátosságai elleni harc a mai németországi felekezeti tagozódás mellett megsemmisítõ belsõ háborúra vezetne. A mai viszonyaink nem hasonlíthatók a franciaországi, spanyolországi, vagy éppenséggel az olaszországi viszonyokhoz. Ezekben az országokban lehet pl. harcot hirdetni a klerikalizmus vagy a pápai hatalom ellen anélkül, hogy ez a francia, spanyol vagy olasz népre magára veszélyt jelentene. Nem lehet azonban Németországban megtenni, mert itt az ilyen kezdeményezésben bizonyára protestánsok is résztvennének, és így az ellenállás, amelyet másutt kizárólag katolikusok fejtenének ki saját fõpapjaik túlkapásai ellen, az nálunk olyan színezetet öltene, mintha protestánsok támadnák a katolicizmust. Amit a saját vallásfelekezetûek részérõl még ha talán igaztalan is elvisel az ember, azt már eleve is elutasítja akkor, ha annak szószólói más felekezetûek, Annyira megy e tétel igazsága, hogy még olyan egyének is, akik minden további nélkül hajlandók lennének saját vallásfelekezetük körében mutatkozó visszás állapotok megszüntetésére, mindjárt elállnak attól és ellenállást fejtenek ki, mihelyt azt nem saját felekezetükhöz tartozók ajánljak vagy éppen követelik. Ezt pontosan annyira jogtalan, minthogy meg nem engedett, tisztességtelen kísérletnek és oly dologba való beleavatkozásnak tartják, amelyhez az illetõknek tulajdonképpen semmi közük sincs. Ilyen kísérleteket még akkor sem bocsátanának meg, ha azokat magasabb egyetemes nemzeti érdekek indokolják, mert a vallási érzések ma még mélyebben gyökereznek, mint a nemzeti és politikai érdekek. Ez nem lesz másként akkor sem, ha a két vallásfelekezetet elkeseredett harcba kergetjük. E téren csak akkor érhetõ el változás, ha kölcsönös megértéssel biztosítjuk a nemzet jövõjét, mert a nemzet nagysága e tekintetben is meg tudja hozni a kiengesztelõdést.
Nem habozok annak a kijelentésével, hogy azokat, akik e válságos idõkben a népmozgalomba még vallási vitát is kevernek, népünk nagyobb ellenségének tartom, mint a nemzetközi kommunistákat. Ez utóbbiakat a nemzetiszocialista mozgalom hivatott megtéríteni, aki azonban e mozgalom tagjait eltávolítja hivatásától, az a legmegvetendõbb módon cselekszik. Az illetõ tudatosan vagy tudat alatt a zsidó érdekek harcosa. Zsidó érdek ma a népi mozgalmat vallási harcok közepette elvéreztetni. Hangsúlyozom az "elvéreztetni" szót, mert csak a történelemben teljesen járatlan ember képzelheti el azt, hogy ez a mozgalom megoldhat egy olyan kérdést, amelyen hosszú évszázadok és nagy államférfiak õrlõdtek fel.
Különben is a tények beszélnek. Azok az urak, akik 1914-ben a népi mozgalom legfõbb hivatását a pápapártiság elleni küzdelemben vélték felfedezni, nem a pápapártiságot, hanem a népi mozgalmat tették tönkre.
A nemzetiszocialista mozgalom vezetõinek legfõbb kötelessége mindig az lesz, hogy a legélesebben visszautasítsanak minden olyan kísérletet, amely mozgalmunkat ilyen harcok szolgálatába akarja állítani. Mindez 1923 õszéig teljes mértékben sikerült is. Mozgalmunk soraiban a leghithûbb protestáns a leghithûbb katolikus mellett ülhetett anélkül, hogy akár a legcsekélyebb lelkiismereti összeütközésbe is jutott volna vallási meggyõzõdésével. Ellenkezõleg. Az árja faj e pusztításai ellen indított közös harc egymás kölcsönös tiszteletére és megbecsülésére tanította õket. pedig éppen ezekben az években vívta meg mozgalmunk legádázabb harcát a centrummal szemben, természetesen sohasem vallási, hanem kizárólag faji és gazdaságpolitikai okokból. Az eredmény annak idején épp annyira mellettünk szólt, mint amennyire most a mindezt "jobban tudók" ellen. Az utóbbi években egyes népi körök felekezeti ügyeik fejtegetésénél teljes elvakultságukban még akkor nem ismerték fel tetteik õrületes voltát, amikor istentagadó marxista újságok csaptak föl vallási ügyeik védõivé, csak azért, hogy a tûzet a végsõkig szítsák. Amíg a népi mozgalom azt latolgatja, hogy melyik veszedelem nagyobb, a pápapártiság vagy a zsidó, addig a zsidó szétrombolja fajiságunk létalapjait, és örökre megsemmisíti lépünket. Ami a népi harcok e fajtáját illeti, én mind a nemzetiszocialista mozgalomnak, mind a német népnek õszinte szívbõl csak azt kívánom: Isten óvja meg õket az ilyen barátoktól, az ellenségeivel majd maga is el fog bánni.
A zsidóság által 1919, 20. és 21ben, sõt késõbb is oly ravasz módon propagált föderalizmus és egységesség közötti harc, annak határozott elutasítása ellenére is arra kényszerítette a nemzetiszocialistákat, hogy állást foglaljanak e harc fontosabb kérdései tekintetében. Németország szövetségi vagy egységes állam legyen-e, mit értsen gyakorlatilag mindkettõ alatt? Nekem a második kérdés fontosabbnak tûnik, mert az nemcsak az egész kérdés megértéséhez szükséges, hanem, mert tisztító és engesztelõ jellege is van.
Szövetségi állam alatt szuverén államok oly egyesülését értjük, amelyben a kérdéses államok szabad akaratukból egyesülnek, az egyesülés sikere és biztosítása érdekében lemondanak az összesség javára felségjogaik egy részérõl.
Ez az elméleti elgondolás azonban a gyakorlatban egyetlen fennálló államszövetségben sem található meg teljes mértékben. Legkevésbé az Amerikai Egyesült Államoknál, ahol az egyes államok túlnyomó részénél bizonyos õsi szuverenitásról beszélni egyáltalán nem is lehet. Tulajdonképpen nem is az államok teremtették meg az Uniót, hanem inkább az Unió teremtette meg az államok legnagyobb részét.
Így az ember az Amerikai Egyesült Államok szövetségénél nem beszélhet az egyes államok szuverenitásáról, hanem csak alkotmány szerint megállapított és biztosított jogairól, jobban mondva jogosultságairól. De Németországra sem találó teljesen a fenti elméleti meghatározás, jóllehet, Németországban minden kétséget kizáróan elsõsorban az egyes államok mint különálló országok álltak fenn, és azokból alakult a birodalom. A birodalom alapítása azonban nem az egyes államok szabad akaratából vagy azok hozzájárulásával, hanem közülük egy állam, Poroszország hegemóniájának hatása következtében történt. Már az egyes német államok nagy területi különbsége miatt sem hasonlítható össze a német birodalom az Amerikai Egyesült Államok kialakulásával. Az egykori szövetséges német államok különbözõ nagysága adja az okát a szolgáltatások egyenlõtlenségének és birodalomnak, mint szövetségi államnak alapításában való részvételük aránytalanságának. Ez államok legtöbbjénél tényleges szuverenitásról beszélni nem is igen lehetett, kivéve, ha az állami szuverenitás szó nem volt egyéb hivatalos frázisnál. A valóságban nemcsak a múlt, hanem a jelen is nem egy ilyen szuverén államot tüntetett el, ás ezzel a legvilágosabban beigazolja e szuverén képzõdmények gyönge voltát.
E helyütt nem kívánok az egyes államok történelmi kialakulásával foglalkozni.
Tény azonban, hogy azok határa majdnem egyetlen esetben sem fedi az adott etnikumok néprajzi határait. Tisztán politikai jelenségek, és gyökereik legtöbbször a német birodalom aléltságának legszomorúbb idejébe nyúlik vissza. Alapításuk német hazánk szétforgácsolásához vezetett.
A régi német birodalom alkotmánya számolt ezzel a körülménnyel és a birodalmi tanácsban nem biztosított az egyes államok részére egyenlõ képviseletet, hanem azok alakításánál teljesített szolgálata szerint fokozatokat létesített.
A birodalom megalakításakor Bismarck nem abból a szempontból indult ki, hogy mindent a birodalomnak adjanak, amit csak el lehetett az egyes államoktól venni, hanem inkább abból, hogy csak azt igényeljék az egyes államoktól, amire a birodalomnak feltétlenül szüksége volt. Éppen oly mérsékelt, mint bölcs alapelv, amely egyik oldalon a szokással és hagyománnyal szemben a legnagyobb kíméletet tanúsította, a másik oldalon viszont már eleve szeretett és örömteli közremûködést biztosított a birodalom részére. Alapjában véve azonban tévedés lenne azt hinni, hogy Bismarcknak ez az elhatározása egyben fedte volna az õ meggyõzõdését is, mely szerint a birodalom annak idején már elegendõ felségjoghoz jutott; õ csak a jövendõre akarta bízni azt, ami pillanatnyilag nehezen lett volna keresztülvihetõ és elviselhetõ. Jobban bízott az idõ kiegyenlítõ hatásában, mint egy olyan kísérletben, amely az egyes államok pillanatnyi ellenállását lett volna hivatva megtömi. A valóságban a birodalom szuverenitása az egyes államok szuverenitásának rovására állandóan emelkedett. Az idõ valóra váltotta azt a reményt, amit Bismarck hozzáfûzött.
A német összeomlás és a monarchista államforma megsemmisítése ezt a folyamatot szükségszerûen csak siettette, fõképpen azért, mert az egyes német államok létüket nem annyira az etnikai alapoknak, mint inkább tisztán politikai okoknak köszönhették. Így a monarchikus államforma bukásával és a dinasztia kikapcsolásával az egyes államok jelentõsége omlott össze és semmisült meg. E kis államocskák egész serege vesztette el ezáltal belsõ támaszát, úgy, hogy önként lemondottak további fennállásukról, és tisztán célszerûségi okokból vagy másokkal egyesültek, vagy önként beolvadtak a nagyobb államba, csattanós bizonyságául annak, hogy ezek a kis alakulatok tényleges szuverenitása a valóságban nagyon gyenge lábon állott és még saját polgárai elõtt is csekély megbecsülésnek örvendett.
A monarchista államforma megszüntetése után a birodalom államszövetségi jellegében okozott megrázkódtatást csak fokozta a békeszerzõdésbõl folyó kötelezettségek átvállalása.
Az egyes államok pénzügyi felségjogának a birodalom javára történt elvesztése abban a pillanatban természetes és magától értetõdõ volt, amint a birodalomra az elvesztett háború következményeként olyan pénzügyi kötelezettség hárult, amelyre az egyes államok hozzájárulásai sohasem nyújtottak volna fedezetet. Ennek következtében a birodalom elsõsorban a posta és vasutak átvételét vitte keresztül. Majd kénytelen volt a birodalom újabb értékeit bekebelezni a saját javára csak azért, hogy a gyõzõk további zsarolásainak eleget tehessen. Amennyire kétségesek voltak sokszor a formák, amelyek mellett a birodalomnak ez a gazdagodása történt, éppen olyan logikus és magától értetõdõ volt maga a folyamat. Benne azok a pártok és emberek voltak vétkesek, akik annak idején nem tettek meg mindent a háború gyõztes befejezése érdekében. Különösképpen azonban a bajor pártok voltak bûnösök, mert önzõ célokból a háború alatt a birodalmi eszmétõl megvonták azt amit a háború után többszörösen kellett pótolniuk. A történelem bosszúja volt ez. Az egek ostora ritkán szokott oly gyorsan ütni, mint ebben az esetben. Azoknak a pártoknak, amelyek pár év elõtt saját államuk érdekét különösen Bajorországban a birodalom érdeke fölé helyezték, meg kellett érniük az egyes államok létalapjainak a birodalom érdekében bekövetkezõ megrendítését. Mindez az események kényszerítõ hatása alatt, de saját hibájukból is történt.
Példátlan képmutatás a választó tömeggel szemben a mai pártok agitációja a felségjogok elvesztése miatt akkor, amikor éppen ezek a pártok licitálták túl egymást az erélytelen teljesítés politikájában, amely végsõ következményeiben természetesen igen súlyos változásokra vezetett Németország belsõ életében. A bismarcki birodalom kifelé szabad és független volt. Sohasem voltak olyan súlyos és amellett teljesen meddõ pénzügyi kötelezettségei e birodalomnak, mint a mai Dawes féle Németországnak. Belügyi téren hatásköre csak a legszükségesebb dolgokra szorítkozott, és így a birodalom könnyen nélkülözhette saját pénzügyi felségjogát, és élhetett az egyes államok hozzajárulásából. Magától értetõdik, hogy egyrészt saját felségjogának megõrzése, másrészt a birodalom részére aránylag csekély pénzügyi hozzájárulás kedvezõen befolyásolta az egyes államoknak a birodalommal szembeni érzelmeit. Mindamellett helytelen, sõt õszinteség híján volt az az álláspont, hogy a birodalomhoz való ragaszkodás mai hiánya kizárólag az egyes államoknak a birodalommal szemben fennálló pénzügyi függõ helyzetének rovására írandó. Ez nincs így! A birodalmi eszme népszerûségének csökkenése nem függ össze az egyes államok felségjogának elvesztésével, hanem sokkal inkább annak a szégyenteljes képviseletnek az eredménye, amelyben a birodalom a német népet részesíti.
Minden birodalmi lobogó és alkotmányünnep dacára a mai birodalom nem tudja megnyerni a nép szívét. A köztársaságot védõ törvények visszariasztják ugyan a köztársasági intézmények megsértésétõl, de egyetlen német ragaszkodását sem tudják biztosítani. Az a túlságosan nagy aggodalom, amellyel a köztársaságot a paragrafusok és börtön segítségével igyekeznek megvédeni saját polgáraival szemben, legmegsemmisítõbb kritikája az egész rendszernek.
De mindenféleképpen hazug az egyes pártok részérõl hangoztatott állítás, hogy a birodalomhoz való ragaszkodás csökkenésének oka a birodalomnak az egyes államok felségjogaival szembeni túlkapásában keresendõ. Ne gondolja senki, hogy a birodalmi hatáskör kiterjesztésének elmaradása még akkor is nagyobb ragaszkodást biztosítana a birodalom iránt, ha emellett a hozzájárulásoknak ugyanolyan magasaknak kellene maradniuk, mint most. Ellenkezõleg, ha az egyes tartományok összességének ma ugyanazt a kötelezettséget kellene teljesíteni, amelyet ma a birodalom teljesít, a birodalomellenes hangulat csak még nagyobb volna, mert az egyes államok hozzájárulásai nemcsak a legnagyobb nehézségek árán, hanem éppenséggel csak kényszervégrehajtás útján lennének behajthatók. A köztársaság a békeszerzõdések alapján áll, és sem szándéka, sem bátorsága nincs azok megdöntésére. Számolnia kell a reá háramló kötelezettségekkel is. Ebben ismét azok a pártok hibásak, amelyek a türelmes választó tömegek elõtt szakadatlanul az egyes országok önállóságának szükségességérõl beszélnek, emellett azonban olyan birodalmi politikát támogatnak, amely kénytelen-kelletlen maga után vonja a legutolsó úgynevezett felségjog megszüntetését is.
"Kénytelen-kelletlen", hangoztatom, mert a mai birodalom számára nem marad más lehetõség, mint megbirkózás az átkozott bel és külpolitika által reá rakott terhekkel. Minden újabb, azaz további adósságot, amelyet a birodalom a német érdekek gonosz és bûnös képviselete útján magára vállal, még erõsebb belsõ nyomás segítségével kell kiegyenlítenie. Mindez viszont feltételezi az egyes államok összes felségjogának megszüntetését, nehogy az ellenállásnak még csak a csírája is megmaradjon bennük.
A mai és a régi birodalmi politika között a legjellegzetesebb eltérés az, hogy míg a régi birodalom befelé szabadságot biztosított, kifelé pedig erõt mutatott, addig a köztársaság kifelé a gyengeség, saját polgáraival szemben pedig az erõszak politikáját ûzi.
Ez mindkét esetben logikus. Az erõteljes nemzeti állam szeretete és ragaszkodása folytán befelé kevesebb törvényes intézkedéssel is célt ér, míg a nemzetközi rabszolga állam csak erõszakkal tudja alattvalóit robotmunkára kényszeríteni. A legarcátlanabb szemtelenség kell ahhoz, hogy a mai uralom idején "szabad polgár"-ról beszéljenek. Szabad polgárai csak a régi Németországnak voltak. A köztársaságnak, a külföld e rabszolgatelepének nincsenek polgárai, legfeljebb csak alattvalói vannak. Ezért nincs is nemzeti zászlaja, hanem csak egy hatósági rendelkezés és határozat alapján bevezetett és körözött "mintavédjegye".
Ez a jelvény, a német demokrácia Gessler-kalapként ismert jelvénye, mindig idegen lesz népünk számára. A köztársaság, amely annak idején a hagyományok iránti érzéketlenségével sárba tiporta a múlt nagyságának jelképeit, egyszer csodálkozni fog azon, hogy milyen kevéssé becsülik alattvalói saját szimbólumukat. A német történelem e szomorú lapja számára a köztársaság biztosította az anyagot.
Ez az állam a saját létfenntartása érdekében kénytelen az egyes országok felségjogait egyre jobban megnyirbálni, ha nem akarja, hogy zsaroló pénzügyi politikája révén utolsó csepp vérükig kiszipolyozott polgárai egy szép napon nyílt lázadásban törjenek ki ellene.
Mi, nemzetiszocialisták ebbõl a következõ alapvetõ szabályt vonhatjuk le: Az erõteljes nemzeti állam, amely polgárai érdekét kifelé a legteljesebb mértékben szem elõtt tartja és oltalmazza, befelé a legnagyobb szabadságot biztosíthatja anélkül, hogy az állam biztonságáért aggódnia kellene. Másrészt azonban az erõteljes nemzeti alkotmány mind az egyesek, mind az egyes országok szabadságát is korlátozhatja a birodalmi eszme károsodása nélkül, ha az ilyen intézkedésekben az egyes polgár népe nagyságának eszközét ismeri fel.
A világ összes államai az egységesítés útján haladnak. Németország sem lehet kivétel. Képtelenség az egyes országok állami szuverenitásáról beszélni akkor, amikor azt mi sem indokolja. Az egyes államok jelentõsége úgy forgalmi, mint közigazgatási téren egyre szûkül. A modem közlekedés és a technika a távolságot egyre csökkenti. A régi, önálló állam ma már csak tartományt jelent, ezzel szemben a mai államok régente egy földrésszel értek fel. A mai technikai adottságok mellett ma nem nehezebb Németországot kormányozni, mint százhúsz év elõtt pl. Brandenburgot. A München Berlin közti távolság ma aránylag rövidebb, mint száz év elõtt München és Starnberg között. (Starnberg Münchentõl kb. 20 km-re fekszik). A mai közlekedési szemszögbõl nézve az egész birodalom kisebb, mint a napóleoni háborúk alatt egy kisebb, középnagyságú német szövetségi állam volt. A tényeket megmásítani nem lehet. Emberek, akik ezt igyekeznek tenni, vannak, mindig voltak és a jövõben is lesznek, de aligha tudják a történelem kerekét teljesen megakasztani, megállítani pedig sohasem!
Mi, nemzetiszocialisták ezek mellett az igazságok mellett nem mehetünk el vakon és nem szabad magunkat az úgynevezett "nemzeti polgári" pártok frázisai által befolyásoltatnunk. Szándékosan használom a "frázis" kifejezést, mert szándékunk keresztülvitelének lehetõségében ezek a pártok maguk sem hisznek, de azért is, mert õk is nagymértékben hibásak a mostani fejleményekért. Különösen Bajorországra nézve igaz, hogy a központosítás elleni tiltakozás tényleg csak kortesfogás volt számára. Abban a pillanatban, amikor e pártoknak frázisaikért helyt kellett volna állniuk, mind csütörtököt mondottak. A Bajorországot ért "felségjog rablás" a lármás handabandázástól eltekintve gyakorlatilag minden ellenállás nélkül történt. Ha valaki e rendszer ellen komolyan fellépett, akkor mint "nem a mai állam alapján álló", e pártok részérõl elítéltetésnek és üldöztetésnek tette ki magát mindaddig, amíg vagy börtön, vagy a szólásjog törvénytelen megvonása végleg elhallgattatta. E tényekbõl gyõzõdhetnek meg híveink az úgynevezett szövetségi rendszer köreinek hazug voltáról. A szövetségi államforma eszméje is, éppen úgy, mint a vallás, csak eszköz a gyakran piszkos pártérdekek kezében.
Amennyire természetes különösen forgalmi téren bizonyos egységesítés, éppen annyira kötelességünk nekünk, nemzetiszocialistáknak a mai állam újszerû fejlõdésével szembeni állásfoglalás akkor, ha ezek az intézkedések egy végzetes külpolitika fedezését és lehetõvé tételét célozzák.
Éppen azért, mert a mai birodalom a vasutak, a posta, a pénzügyek stb. egységesítését nem magasabb nemzetpolitikai szempontokból vitte keresztül, hanem csak azért, hogy a vég nélküli teljesítési politika számára szükséges eszközöket és zálogokat biztosítsa, mi, nemzetiszocialisták kötelesek vagyunk minden eszközzel az ilyen politika megvalósítását megakadályozni. Ezért ellenzi ezeket a központosító kísérleteket a nemzetiszocialista mozgalom.
A központosítás elleni fellépésünknek másik oka, hogy mi ezáltal megakadályozzuk a mai kormányrendszer hatalmának belsõ megerõsödését, azét, amely minden tevékenységével a legszörnyûbb szerencsétlenséget hozta a német nemzetre. A mai zsidó demokrata birodalom, amely a német nemzet átkaként nehezedik reánk, az ettõl az eszmétõl még tökéletesen át nem itatott államokat igyekszik hatástalanná tenni azok jelentéktelenné tételével.
Nekünk, nemzetiszocialistáknak minden okunk megvan arra, hogy ezen államok ellenzékének ne csak alapot adjunk egy eredményes állami ellenállás kifejtésére, hanem hogy e harcoknak magasabb nemzeti, általános német érdek jellegét kölcsönözzük.
Amíg tehát a bajor néppárt kicsinyes, részleges szempontokból igyekszik a bajor állam részére különleges jogokat biztosítani, addig mi ezt a külön álláspontot valló felfogásunkat a mai novemberi demokrácia ellen irányuló magasabb nemzeti érdek szolgálatába állítjuk.
A harmadik oka a központosító törekvések elleni állásfoglalásunknak abban rejlik, hogy az ún. birodalmasítás a valóságban nem az egységesítést, még kevésbé pedig az egyszerûsítést célozza, hanem a felségjogok kisajátításával sokkal inkább arra törekszik, hogy az egyes államok kapuit megnyissa a forradalmi pártok elõtt.
A jelenlegi kegyencgazdálkodáshoz fogható példa még nem fordult elõ a német történelemben. A mai központosítási õrület legnagyobb része azoknak a pártoknak rovására írandó, amelyek annak idején azt ígérték, hogy az állásokba a rátermetteket fogják ültetni. Valójában azonban a hivatalok és állások betöltésénél kizárólag a pártbeli hovatartozást tartották szem elõtt. A köztársaság fennállása óta különösen a zsidók árasztották el a birodalom által összeharácsolt gazdasági üzemeket és közigazgatási hivatalokat, úgy, hogy azok ma a zsidó tevékenység melegágyai.
Mindenekelõtt ez a harmadik ok kötelez bennünket arra, hogy a központosítás terén minden egyes intézkedést a legélesebb bírálatunk tárgyává tegyük, és szükség esetén a leghatározottabban állást foglaljunk ellene. Álláspontunk azonban mindig magasabb nemzetpolitikai és sohasem kicsinyes partikuláris alapokon kell hogy nyugodjék.
Azért szükséges ezt hangsúlyoznom, nehogy valaki híveink közül arra gondoljon, hogy mi, nemzetiszocialisták nem ismerjük el a birodalomnak az egyes államokkal szembeni magasabb szuverenitását. Minthogy számunkra az állam csak forma, a lényeg mindig a tartalom, a nemzet, a nép, nyilvánvaló, hogy ezek szuverén érdekeinek mindent alárendelünk, és semmi szín alatt sem biztosíthatunk a nemzeten belül, illetve az ezt megtestesítõ birodalmon belül egyetlen tagállam számára sem hatalmi politikai szuverenitást és állami felségjogot. Az egyes államok úgynevezett képviseletei külföldön és egymás között is meg kell hogy szûnjenek. Amíg ezek fennállnak, addig nem csodálkozhatunk azon, ha a külföldi kételkedik birodalmi egységünkben. Annál nagyobb õrület ez, minél inkább meggondoljuk azt, hogy csak kárt okoznak, és semmi hasznot sem jelentenek. Ha egy német érdekeit a birodalom követségei nem tudják külföldön megvédeni, sokkal kevésbé lesznek képesek erre a mai világrendszerben nevetségesként ható államocskák képviselõi. Ezekben a kis szövetségi államocskákban az ember mindig csak támadási felületet láthat, különösen olyan állammal szemben, amelynek földarabolása kedves témája a birodalmon belül, illetve kívül állóknak. Mi, nemzetiszocialisták nem érthetünk azzal sem egyet, hogy kiöregedett nemesi famíliák számára biztosítsunk e képviseletek útján könnyû megélhetést. A képviseleteink már a régi birodalom idejében is olyan gyöngék voltak, hogy e téren szerzett tapasztalataink öregbítésére igazán nincs szükségünk.
Az egyes államok jelentõsége a jövõben feltétlenül inkább csak kultúrpolitikai térre szorul. Az az uralkodó, aki Bajorország nagysága érdekében a legtöbbet tette, nem makacs, németellenes partikularista, hanem nagynémet érzelmeirõl ismert, mûvészlelkû I. Lajos volt. Az állam erejét elsõsorban Bajorország kulturális helyzetének kiépítésére és nem politikai hatalmának növelésére használta fel, és ezáltal jobbat és maradandóbbat alkotott, mint ahogy ez másként egyáltalán lehetséges lett volna. Münchent, az akkor még kevésbé jelentõs vidéki székvárost nagy német mûvészeti metropolissá tette, és oly szellemi központot teremtett belõle, amely a lényegileg különálló frankokat is képes volt ez államhoz fûzni. Ha München az maradt volna ami egykor volt, Bajorországban is megismétlõdött volna az, ami Szászországban, de azzal a különbséggel, hogy a bajor Lipcse, Nürnberg nem bajor, hanem frank várossá lett volna. Nem a "le Poroszországgal" kiáltozók tették naggyá Münchent, hanem az a király adott neki jelentõséget, aki belõle a német nemzetnek mûvészeti kincset teremtett. E ténybõl a jövõre nézve azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy az egyes államok jelentõsége a jövõben nem állam és hatalompolitikai területen keresendõ. Azt én etnikai vagy kultúrpolitikai téren látom. Az idõ itt is kiegyenlítõen fog hatni. A modem forgalom könnyebbsége az embereket összekeveri, a törzshatárok lassan és egyre jobban elmosódnak, s így aztán a nép is lassan egybeolvad.
A hadsereg mentesítendõ az egyes államok befolyása alól. Az eljövendõ nemzetiszocialista állam ne essék abba a régi hibába, hogy a hadseregre olyan feladatokat ró, amelyek nem tartoznak rá. A német hadsereg nem azért van, hogy az etnikai sajátosságok fenntartásának, hanem sokkal inkább azért, hogy az egyetemes német nép kölcsönös megértésének és egybeforrásának iskolája legyen. Az, ami a nemzet életében elválasztóan hat, a hadsereg által összeható erõvé változtatandó. Kötelessége a hadseregnek, hogy tagjait kiemelje az egyes államok szûk látókörébõl, és beállítsa õket az egyetemes német nemzet tagjai sorába. Nem szülõföldjének, hanem hazájának határait kell megismernie, azokat a határokat, amelyeket egykor meg is kell védelmeznie. Esztelenség a fiatal katonát szûkebb hazájában hagyni, ellenkezõleg, katonai szolgálati ideje alatt Németországot kell vele megismertetni. Minél kevésbé megy a fiatal német ma vándorolni, annál nagyobb szükség van erre, hogy ezáltal is tágítsa látókörét. Vajon nem esztelensége a fiatal bajort ha majd erre ismét sor kerülhet Münchenben hagyni, a frankot Nürnbergben, a badenit Karlsruhéban, a württembergit Stuttgartban? Nem okosabb-e a fiatal bajornak egyszer a Rajnát, másszor az Északi-tengert, a hamburginak az Alpokot, a keletporosznak a német középhegységet és így tovább megmutatni?
A honfitársi jelleget adja meg maga a csapat, de ne maga az állomáshely. Minden központosítással szembeszállunk, a hadseregével azonban sohasem! Ellenkezõleg, ha semmiféle ilyen kísérletet nem tudnánk üdvözölni, ennek az egynek örülnünk kellene. Eltekintve attól, hogy a birodalmi hadsereg mai nagysága mellett az egyes államok különálló csapattesteinek fenntartása képtelenség, a birodalmi hadsereg egyesítésében olyan lépést látunk, amelyet mi a jövõben a néphadsereg újbóli felállítása esetén sem fogunk többé feladni.
A gyõzelmes ifjú eszmének minden olyan béklyót le kell ráznia magáról, amely bénítóan hathat gondolatai megvalósítására. A nemzetiszocializmusnak jogot kell formálnia ahhoz, hogy elveit az egész német nemzetre reákényszerítse, és azt eszméje és gondolatvilága szerint nevelje, tekintet nélkül a szövetséges államok eddigi határaira. Amint az egyházat, ugyanúgy a nemzetiszocialista eszmét sem kötheti és korlátozhatja senki hazánk egyes államainak területére.
A nemzetiszocializmus nem az egyes szövetséges államok politikai érdekeinek szolgája, hanem az egész nemzetnek ura kell hogy legyen. Neki kell a nép életmódját megállapítani és újjáalakítani, s jogot kell biztosítani magának arra, hogy túltegye magát azokon a határokon, amelyeket az általunk elvetett fejlõdés vont.
Minél teljesebb lesz az eszme gyõzelme, annál nagyobb lesz a szabadság, amelyet az egyes esetében az állam saját keretén belül nyújt.