A régi birodalom ereje három pilléren nyugodott: a monarchikus államformán, a közigazgatási testületen és a hadseregen. Az 1918. évi forradalom az addigi államformát megszüntette, a hadsereget szétzüllesztette, a közigazgatást pedig pártkorrupciónak szolgáltatta ki. Ezzel azután az úgynevezett állami tekintély legfõbb tartóoszlopait zúzta össze.
Az állami tekintély csaknem mindig három összetevõ együttese, amely összetevõk tulajdonképpen minden tekintélynek is alapját képezik.
A tekintély megteremtésének elsõ kelléke a népszerûség. Az olyan tekintély azonban, amely egyedül a népszerûségen alapul, rendesen nagyon gyenge, bizonytalan és ingadozó. Az ilyen tekintély birtokosának arra kell törekednie, hogy tekintélye alapját a hatalom megszervezésével megerõsítse és biztosítsa. A hatalom és erõ tehát a második összetevõ. Ez jóval állandóbb, biztosabb, és mindig erõsebb, 9mint az elsõ. Feltéve, hogy a népszerûség és hatalom találkoznak és bizonyos ideig együtt maradnak, a tekintélynek egy szilárdabb alapja keletkezik, a hagyomány, Ha végül a népszerûség, erõ és hagyomány összpontosulnak, akkor e három összetevõ eredményeként jelentkezõ tekintély megingathatatlan.
A forradalom a tekintély összetevõinek e szerencsés együttesét megszüntette, sõt lassan már a hagyományon alapuló tekintély is megszûnt. A régi birodalom összeomlása, a régi államforma megszüntetése, valamint az egykori felségjogok és birodalmi jelvények megsemmisítése következtében a hagyományok is gyorsan háttérbe szorultak. Ennek következménye az államtekintély súlyos megrázkódtatása volt.
Az államtekintély második oszlopa, a hatalom is a múlté lett. Ahhoz, hogy a ; forradalom egyáltalán gyõzedelmeskedhessék, nemcsak a szervezett államerõt és ; annak megtestesítõjét, a hadsereget kellett szétrombolni, hanem annak szétroncsolt részeit a forradalmi harci eszközök sorába kellett iktatni. Bár a fronthadseregek nem estek egyenlõ mértékben a rombolási folyamat áldozatául, mégis a négy és fél éves hõsi küzdõterüktõl való eltávolításukkal, a leszerelési szervek mûködésével és a bomlasztás mérgezõ hatása alatt a katonatanácsok zûrzavaros, úgynevezett önkéntes fegyelmi körébe kerültek.
A tekintély ezekre a lázadó, a katonai szolgálatot is a nyolc órai munkaidõ szellemében értelmezõ katonai csoportokra tovább már nem támaszkodhatott. Ledõlt tehát a tekintély második oszlopa is, és így a forradalom már kizárólag a népszerûségre támaszkodhatott. De éppen ez az alap volt a legbizonytalanabb.
Minden nemzet három nagy csoportra osztható. Egyik oldalon a legjobb emberek szélsõ csoportjára, azokéra, akik minden erényt magukénak vallhatnak és akik különösen kitûnnek jószívûségükkel és áldozatkészségükkel. Ezzel szemben a másik oldalon a leggonoszabb emberek csoportja áll, akik viszont az összes rossz tulajdonság hibáiban leledzenek. E két szélsõség között van a harmadik, a legnagyobb, a középsõ csoport, amely tündöklõ hõsöket nem tud ugyan felmutatni, de amelyben közönséges gonosztevõket sem találunk.
Egy nép csak a legjobbak kizárólagos vezetése mellett emelkedhetik és tûnhetik ki. Egyenletes, átlagos fejlõdést vagy tartós állapotot csak a középsõ csoport uralkodása képes teremteni, amely esetben a két szélsõ csoport a mérleg serpenyõjében egymást kiegyensúlyozza. Egy nép összeomlását viszont a gonosz emberek csoportjának felülkerekedése idézi elõ.
Figyelemre méltó az a körülmény, hogy a széles népréteg, tehát a középsõ csoport, csak akkor lép elõtérbe, amikor a két szélsõséges elem küzd és leköti egymást, de ha az egyik fél gyõz, akkor mindig készségesen aláveti magát a gyõztesnek. A legjobbak csoportjának uralkodása esetén a nagy tömeg követni fogj a azt, ezzel szemben a legrosszabbak felülkerekedésével szemben legalábbis nem fog kellõ ellenállást kifejteni, mert ez a középsõ, nagy tömeget magába foglaló csoport küzdeni sohasem fog.
A négy és fél évig tartó véres háború annyiban zavarta meg e három osztály egyensúlyát, hogy a középsõ csoport ugyancsak nagy áldozata mellett a legjobb emberek csoportja majdnem teljesen elvérzett. Ami a hõsi vérbõl e négy és fél év alatt kiömlött, az valóban pótolhatatlan.
Gondoljunk csak a százezrekre menõ esetekre: önkéntes jelentkezõkre, önkéntes járõrökre, önkéntes hírszerzõkre, önkéntes telefoncsapatokra, önkéntes jelentkezõkre a hídveréshez, önkéntesekre a búvárhajókon, önkéntes repülõkre, önkéntes jelentkezõkre a rohamszázadokba stb. Az ember mindig csak a megszokott képet látja, mindig csak õ jelentkezett: a pelyhes állú ifjú vagy érett férfi, akit a hazaszeretet, személyes bátorság vagy az erõs kötelességérzet tüze fût. Lassanként az emberek e fajtája teljesen kivész. Akik nem estek el, vagy nem rokkantak meg, azok lassanként szétmorzsolódtak csekély számuknál fogva. Meg kell gondolnunk, hogy 1914ben egész hadtesteket állítottak fel önkéntesekbõl, akik parlamentünk hitvány, bûnös és lelkiismeretlen tagjainak hibája következtében nem részesültek békebeli katonai kiképzésben. Így azután védtelen ágyútöltelékként lettek az ellenség áldozatai. Az a négyszázezer ember, aki annak idején a flandriai harcokban elesett vagy megrokkant, többé nem volt pótolható. Elvesztésük több volt közönséges számbeli veszteségnél. Haláluk a mérleg jobbik oldalának könnyûvé válását jelentette, és a gonoszok csoportja, nagyobb súllyal esett a latba.
Ehhez járult még az, hogy a négy és fél évi világégés alatt nemcsak a legjobbak csoportja szenvedett óriási vérveszteséget, hanem a gonoszoké csodálatos módon konzerválódott. Bizonyára minden egyes önként jelentkezõ hõsre egy-egy meglapuló gyáva fickó esett, aki mialatt a másik feláldozta magát a haza oltárán, és a hõsök csarnokának lépcsõjén haladt fölfelé hátat fordított a halálnak, hogy azután otthon fejtsen ki káros tevékenységet.
A háború vége ilyen körülmények között a következõ képet mutatta: a nemzet középsõ széles rétege meghozta a kötelességszerû véráldozatot, a legjobbak csoportja hõsiességében csaknem teljesen feláldozta magát, míg a gonoszok csoportja egyrészt a legképtelenebb törvények támogatása mellett, másrészt a hadi cikkelyek alkalmazásának elmulasztása miatt csaknem teljes épségben megmaradt.
Népünk e jól konzervált iszapja rendezte meg a forradalmat, amely csak azért sikerülhetett, mert legjobbjaink elhullottak, és nem volt, aki ellenálljon.
Ezért volt a német forradalom már kezdettõl fogva is csak feltételesen népszerû. Nem a német nép követte el ezt a káini tettet, hanem a szökevények és kitartóik világosságtól irtózó csõcselékhada.
A harcterek embere csak a véres küzdelem végét üdvözölte, boldog volt, hogy ismét visszatérhetett otthonába és viszontláthatta feleségét és gyermekét. Neki a forradalomhoz belsõleg semmi köze sem volt, nem szerette azt és még kevésbé annak megrendezõit és szervezõit. A négy és fél éves harcokban elfeledte a párthiénákat és civódásuk idegen lett számára. A német népnek csak egy egészen kis töredéke elõtt volt valóban népszerû a forradalom, azok elõtt, akik az új állam díszpolgárainak ismertetõ jeléül a batyut választották. Õk a forradalmat mint sokan még ma is hiszik nem annak céljáért, hanem következményeiért szerették.
Ezeknek a szocialista martalócoknak a népszerûségére azonban egyetlen tekintély sem lenne képes tartósan támaszkodni. Márpedig a fiatal köztársaságnak elsõsorban tekintélyre volt szüksége, ha nem akarta, hogy rövid zavar után a nép jobbik oldalának megmaradt elemeibõl összeverõdõ megtorló hatalom elsöpörje.
Az összeomlás képviselõi nem féltek semmitõl sem jobban, mint attól, hogy amint ez ilyen idõkben gyakran történni szokott a nép soraiból kiemelkedõ vasököl lesújt rajuk, és összetöri õket. A köztársaságnak minden áron meg kellett erõsödnie. Szükség volt tehát arra, hogy gyönge népszerûségének ingadozó oszlopát a hatalom megszervezésével megerõsítse és azon erõsebb tekintélyt teremtsen magának.
Amint a forradalom bajnokai 1918-19 december, január és februárjában érezték, hogy ingadozni kezd alattuk a talaj, új emberek után néztek, akik hajlandók lennének gyenge pozíciójukat a fegyver hatalmával megerõsíteni. Az antimilitarista köztársaságnak katonákra volt szüksége.
Minthogy azonban állami tekintélyük elsõ és egyedüli támasza kizárólag a kitartottak, tolvajok, betörõk, szökevények és gyávák társaságából adódott, tehát a népnek abban a részében, amelyet mi a "gonosztevõk osztálya" jelzõvel vagyunk kénytelenek megjelölni, hiábavaló volt minden erõlködésük; e társaságban nem akadtak olyanok, akik hajlandók lettek volna saját életüket feláldozni az új eszmékért. A forradalmi eszme hordozóinak és a forradalom csatlósainak a társasága sem nem képes, sem nem hajlandó katonáskodni. Nem pedig azért, mert ennek a rétegnek egyáltalán nem volt szándékában köztársasági államforma szervezése, hanem csak a meglévõ rend szétrombolása, hogy azután annál inkább kielégíthessék ösztöneiket. Jelszavuk nem a rend és a német köztársaság kiépítése, hanem inkább annak kifosztása volt.
A népbiztosok segélykiáltásai süket fülekre találtak. Bármennyit is lármáztak, felhívásukra híveik sorából senki sem jött segítségükre, sõt válaszul még "árulóknak" nevezték õket, jellemzéséül azok felfogásának, akikben a forradalom és vezetõinek népszerûsége gyökerezett. Abban az idõben akadtak elõször német ifjak, akik amint azt szentül hitték a "nyugalom és rend" fenntartása érdekében hajlandók voltak a katonai szolgálatra. Hajlandók voltak karabélyt és puskát vállukra venni, hogy rohamsisakkal szálljanak szembe a haza rombolóival. Önkéntes katonákként szabad csapatokba tömörültek, és bár ádázul gyûlölték a forradalmat, mégis védték és gyakorlatilag megerõsítették. Mindezt a legjobb meggyõzõdésbõl tették.
A forradalom értelmi szerzõje és valódi szervezõje, a nemzetközi zsidó, helyesen ítélte meg az akkori helyzetet. A német nép még nem ért meg arra, hogy bolsevista vérposványba gyûrhessék, amint az Oroszországban sikerült. Ennek oka nagyrészt az, hogy a német faj értelmisége és fizikai munkásai között nagyobb az egység, továbbá abban, hogy a nép legszélesebb rétegeit is áthatják a mûveltség elemei, míg Oroszországban ez hiányzott. Oroszországban az értelmiség legnagyobb része nem volt orosz nemzetiségû, vagy legalábbis nem szláv jellegû. Az akkori Oroszország felsõbb társadalmi rétegei könnyen félreállíthatók voltak, miután teljesen nélkülözték a nép nagy tömegével való vérségi kapcsolatot. A nép szellemi és erkölcsi színvonala ott általánosságban igen alacsony fokon állott.
Abban a pillanatban, amelyben Oroszországban sikerült az írni és olvasni nem tudó mûveletlen tömegek széles rétegeit a velük semmiféle kapcsolatban nem álló felsõbb rétegek ellen forradalmasítani, az ország sorsa már el is dõlt. A forradalom sikerült. Ezzel a nép nagy tömege rabszolgájává lett zsidó diktátorainak, akik természetesen elég okosak voltak ahhoz, hogy ezt a diktatúrát "népdiktatúrá"-nak nevezzék.
Németországra vonatkozólag még a következõkben kell a fenti képet kiegészítenünk. Amennyiben igaz az, hogy a forradalom csak a hadsereg fokozatos szétzüllesztésével sikerülhetett, annyira bizonyos az is, hogy a forradalom tulajdonképpeni szervezõje és a hadsereg szétzüllesztõje nem a fronton lévõ katonák közül került ki, hanem többé-kevésbé a napfénytõl irtózó csõcselékbõl, amely hazai helyõrségekben lézengett vagy "nélkülözhetetlen"-ként a gazdasági életben teljesített szolgálatot. Ehhez járultak a szökevények tízezrei, akik minden különösebb kockázat nélkül hátat fordítottak a harcvonalnak. Az igazán gyáva semmitõl sem fél jobban, mint a haláltól, márpedig ez a harcvonalban nap mint nap ezerféle alakban leselkedik az emberre. Ha tehát az ember gyönge jellemû, ingadozó vagy éppen gyáva fickókat akar harctéri kötelességük teljesítésére szorítani, akkor arra õsidõktõl fogva csak egy mód van: a szökevénynek tudnia kell, hogy szökése éppen azt eredményezi, ami elõl szökni akar. A harctéren meghalhat az ember, de mint szökevénynek meg kell halnia! Csak ily drákói fenyítéssel lehet nemcsak az egyesek, hanem az összesség részére is elrettentõ példát mutatni a zászló hûtlen elhagyásának akárcsak a kísérletére is.
Ez volt a harci cikkelyek célja és értelme. Szép gondolat volna a létért folyó nagy harcot egyedül a szükség felismerésébõl származó önkéntes kötelesség alapján végigharcolni. Az önkéntes kötelesség teljesítése azonban mindig csak a legjobbak és nem a nagy átlag erénye.
Ezért van szükség oly törvényekre, mint pl. a lopást sújtóra, amelyet nem a valóban tisztességes, hanem a gyenge, ingatag jellemûekért alkottak. Az ily törvényeknek a rossz elem elriasztásával kell elejét venniük egy olyan állapot kifejlõdésének, amelyben végül a tisztesség az ostobaság látszatát kelti és hovatovább arra a meggyõzõdésre juttatja a tisztességeseket is: célszerûbb részt venniük a tolvajlásokban, semmint üres kézzel nézniük azt, sõt mi több, ha önmagukat is meglopásnak teszik ki.
Tévedés volt tehát azt hinni, hogy olyan küzdelemben, amely minden emberi számítás szerint elõreláthatóan évekig tombolhatott, nélkülözni lehetett volna azokat a segédeszközöket, amelyekkel sok évszázados, sõt évezredes tapasztalat alapján a gyönge jellemû és ingatag egyéneket a legsúlyosabb megpróbáltatások idején is kötelességük teljesítésére lehetett szorítani.
Nem a hadi önkéntesekkel, hanem az önzõ gyáva fickókkal szemben volt szükségünk a hadi törvényekre, akiknek népünk szenvedéseinek idejében is drágább volt hitvány életük az összesség érdekeinél. Az ilyen jellemtelen, gyönge embereket csak a legszigorúbb büntetés alkalmazásával tarthatjuk vissza attól, hogy né engedjenek gyávaságuknak. Amikor férfiak állandóan a halál torkában vannak heteken keresztül pihenés nélkül, és iszapos gránáttölcsérekben nemegyszer a legrosszabb élelmezés mellett kell kitartaniuk, akkor az ingadozó jellemûek kizárólag a halálbüntetés kíméletlen alkalmazásával tarthatók a csatasorban. Hiszen az ilyen ember a börtönt ezekben az idõkben egyszerre jobb helynek tartja a harctereknél, mert ott legalább nyomorult életét nem fenyegeti veszély. A háborúban a halálbüntetés gyakorlati kikapcsolása és a hadicikkelyek valóságos hatályon kívül helyezése rettenetesen megbosszulta magát. Különösen 1918-ban tapasztalhattuk ezt, amikor a szökevények egész áradata lepte el a hadtáp területeket és a hazai földet, hogy közremûködjenek annak a nagy gonosz szervezetnek a létesítésén, amely aztán 1918. november 7-én a forradalom fõ mozgatója volt.
Magában a harcvonalban küzdõknek ehhez tulajdonképpen semmi közük sem volt, de természetes, hogy õk is vágytak a békére. Éppen ez jelentett rendkívül nagy veszélyt a forradalomra. Amint a fegyverszünet megkötése után a német hadseregek hazafelé indultak, a forradalmároknak az okozta a legnagyobb gondot, hogy mit fognak a hazatérõ csapatok tenni? Fogják-e tûrni ezt a harcterek fiai?
Ezekben a hetekben a forradalomnak legalább külsõleg mérsékletet kellett tanúsítania, ha nem akarta magát annak a veszélynek kitenni, hogy néhány német hadosztály letiporja. Ha annak idején csak egyetlenegy hadosztályparancsnok is elhatározta volna magát arra, hogy hozzá hû hadosztályával a vörös zászlókat letépje, a különbözõ tanácsokat a falhoz állítsa, és az esetleges ellenállást aknavetõk és kézigránátok segítségével letörje, akkor ez a hadosztály nem egészen négy hét alatt egy hatvan hadosztályból álló hadsereggé nõtte volna ki magát. Ettõl pedig jobban rettegtek a zsidó vezetõk, mint bármi mástól. Ezért kellett a forradalmat bizonyos mértékig fékezni, nem volt szabad azt bolsevizmussá fejleszteni, hanem rendet és nyugalmat kellett színlelni.
Ezért volt a sok nagy engedmény, ezért a régi hivatalnoki testületekre és a régi hadsereg vezetõire való hivatkozás. Ezekre legalább egy ideig még szükség volt és csak azután merték õket kirúgni, a köztársaságot a régi államtisztviselõk kezébõl kivenni, és azt a forradalmi keselyûk karmainak kiszolgáltatni, amikor azok már megtették kötelességüket. Hogy ez mennyire sikerült, azt a gyakorlat megmutatta.
A forradalom azonban nem a rend és nyugalom képviselõinek, hanem inkább a lázadók, tolvajok és fosztogatók mûve volt. Ezek akaratának a forradalom fejlõdése egyrészt nem felelt meg, másrészt annak lefolyását sem lehetett nekik megmagyarázni és ízlésük szerint megváltoztatni.
A szociáldemokrácia számbeli növekedése következtében lassanként elvesztette durva forradalmi párt jellegét. Ami e pártból végül megmaradt, az már csak a szándék és a cél keresztülvitelére alkalmas tömeg volt. Egy tízmilliós pártban már nem lehetett többé forradalmat csinálni. Ilyen mozgalomban már nem a szélsõséges elemek, hanem a középsõ csoport nagy tömegei, a tehetetlenek vannak elõtérben.
E körülmény felismerése vezetett már a háború tartama alatt a szociáldemokrata pártnak a zsidók által elõidézett híres szakadásához. Miközben a szociáldemokrata párt tömegei tehetetlenségüknek megfelelõen ólomsúlyként nehezedtek a nemzeti védelemre, kivontak belõlük a tettre kész, radikális elemeket, és azokat új, különösen ütõképes, támadó csoportokká alakították. A független párt és a "Spartakus" szövetség voltak a forradalmi marxizmus rohamzászlóaljai. Az õ feladatuk volt azokat a befejezett tényeket megteremteni, amelyekre, mint elõkészített talajra léphettek aztán a szociáldemokraták évtizedeken keresztül elõkészített tömegei. A gyáva polgári osztályt a marxisták helyesen értékelték, és egyszerûen csak mint csõcseléket kezelték. Egyáltalán nem vették figyelembe, mert tudtak, hogy a régi kiszolgált nemzedék alázatos politikai szervezetei komoly ellenállásra sohasem lesznek képesek.
Mikor azután a forradalom gyõzedelmeskedett és a régi állam fõ tartóoszlopait leromboltak, és amikor a visszaözönlõ harctéri csapatok kiismerhetetlenekként tûntek fel, a régi forradalmi tevékenységet fékezni kellett, a szociáldemokrata hadsereg megszállta az elfoglalt állásokat, a független és Spartacus rohamzászlóaljakat pedig félretették az útból. Ez persze nem ment küzdelem nélkül.
Nemcsak azért, mert a legtevékenyebb támadó alakulatai, amelyek kielégítésük híján becsapottaknak érezték magukat, önszántukból tovább akartak küzdeni, de azért is, mert zabolátlan rendzavarásuk a forradalom fõ mozgatóinak csak kívánatos volt. Látszólag máris két táborra oszlottak, a rend és nyugalom, és a véres rémuralom pártjaira. Mi sem természetesebb, mint, hogy a mi polgárságunk azonnal lobogó zászlókkal vonult be a "rend és nyugalom" táborába, és ezáltal ennek a legsajnálatraméltóbb politikai szervezetnek újra módot adtak a további tevékenységre. A polgárság ismét talajt érezhetett a lába alatt és bizonyos összeköttetésbe juthatott a hatalommal, amelyet ugyan gyûlölt, de amelytõl talán még jobban rettegett. Emellett a német politizáló polgárságot még az a kitüntetés is érte, hogy a bolsevisták leküzdése céljából egy asztalhoz ülhetett a sokszorosan elátkozott szociáldemokrata vezetõkkel.
Így alakult ki 1918 decemberében és 1919 januárjában az alanti helyzet.
A legrosszabb elemekbõl toborzott kisebbség forradalmat csinál, és ezek mögé azonnal a szociáldemokrata párt lép. A forradalom látszólag mérsékelt irányú; ez a körülmény viszont a fanatikus szélsõségek haragját vonja maga után. Ezek az elemek aztán kézigránátokkal és géppuskákkal kezdenek lövöldözni, középületeket szállnak meg, egyszóval megkezdik a mérsékelt forradalom elleni harcot. További ilyen irányú fejlõdés borzalmainak megakadályozása céljából fegyverszünetet kötnek az új rend és a régi rendszer képviselõi, hogy együttesen vegyék fel a harcot a szélsõséges elemek ellen. Ennek eredménye viszont az, hogy a köztársaság ellenfelei a köztársaság elleni harcot feladják, sõt karöltve közremûködnek azoknak az elemeknek a leverésében, akik bár egészen más alapon szintén ennek a köztársaságnak az ellenfelei. További eredménye végül, hogy ezáltal a régi rendszer hívei harcának az új rendszer elleni veszedelme levezetõdött.
Ezt a tényt az ember nem tudja elég gyakran hangoztatni! Csak aki ezt tudja, az érti meg, miként volt lehetséges, hogy egy népre, amely kilenctized részben nem vett részt a forradalom elõkészítésében, amelynek héttized része elutasította azt, hattized része pedig egyenesen gyûlölte, arra az egytized részt jelentõ kisebbség a forradalmat mégis rákényszerítette.
Lassanként elvéreztek egyik oldalon a Spartakusz barikádharcosok, másik oldalon pedig a nemzeti idealisták és fanatikusok, hogy ugyanolyan mértékben, amilyenben ez a két szélsõséges elem egymást felõrölte, a középen állók tömege gyõzzön. A polgárság és a szociáldemokraták kész helyzet elõtt állottak, és a köztársaság kezdett "konszolidálódni". Ez a körülmény azonban a polgári pártokat különösen a választások elõtt nem akadályozta meg abban, hogy egy ideig még monarchista eszméket hangoztassanak csak azért, hogy az elmúlt idõk szellemében kislelkû párthíveiket befolyásolják és a maguk részére újólag megnyerjék.
Ez nem volt tisztességes eljárás. Ók belsõleg valamennyien már szakítottak a monarchiával, és az új helyzet szennye megkezdte csábító hatását már a polgári pártok tömegében is. A közönséges polgári politikus ma már jobban érzi magát a köztársaság korrupció posványában, mint abban a szigorú tisztaságban, amely a régi államból még emlékezetében maradt.
Mint már említettem, a forradalom a régi hadsereg helyébe, állam tekintélyének erõsítése céljából, kénytelen volt új hatalmi tényezõt állítani. Ezt azonban csak a vele ellenkezõ nézeten levõk felhasználásával tudta biztosítani. Lassanként új hadsereg kezdett kialakulni, amely külsõleg a békeszerzõdés korlátai között mozgott, érzelmi tekintetben pedig az idõk folyamán az új államrendszer eszközévé kellett átalakulnia.
Ha az ember felveti a kérdést, hogy a forradalom mint olyan, hogyan sikerülhetett eltekintve a régi rendszer minden tényleges hibájától, amely az összeomlás tulajdonképpeni okozója volt , az alábbi megállapításra jut:
1. A kötelességteljesítés és a fegyelem fogalmának kiveszése folytán.
2. Az úgynevezett államfenntartó pártok gyáva tétlensége következtében.
Még a következõket is meg kell jegyeznem.
A kötelességteljesítés és engedelmesség kiveszése teljesen nemzetietlen és tisztán állami szempontokat szem elõtt tartó nevelésünk eredménye. Ennek következménye az eszköz és a cél félreismerése is. A kötelességérzet, kötelességteljesítés és engedelmesség magukban véve nem célok, mint ahogy nem cél maga az állam sem, hanem csak eszköz a testileg és lelkileg rokon elemek együttélésének biztosítása céljából. Abban a pillanatban, amint egy nemzet néhány gazember eljárása következtében összeomlik és a legsúlyosabb elnyomásnak teszik ki, ezekkel szemben az engedelmesség és kötelességteljesítés csak elméleti alakiságot, sõt egyenesen esztelenséget jelent, különösen akkor, ha az engedelmesség és kötelességteljesítés megtagadásával egy nemzet a végromlástól menthetõ meg.
Mai nyárspolgári felfogás szerint az a hadosztályparancsnok, aki annak idején kapott parancs folytán nem lövetett, helyesen járt el, mert a polgári elem szemében az ellenkezés nélküli engedelmesség becsesebb még saját népének életénél is. Nemzetiszocialista felfogás szerint azonban nem a gyönge elöljáróval szembeni feltétlen engedelmesség, hanem a nép összességével szembeni kötelesség a mérvadó.
Ilyen sorsdöntõ órában az egész nemzettel szembeni felelõsségérzetnek és kötelességérzetnek kell döntenie.
Népünkbõl, helyesebben korábbi kormányainkból ezek a fogalmak kivesztek, helyet adtak a teljesen elméleti felfogásnak, és ezzel lehetõvé tették a forradalom gyõzelmét.
A második ponthoz még a következõket kell hozzáfûznöm.
Az "államfenntartó" pártok gyávaságának mélyebben fekvõ oka mindenekelõtt az, hogy népünk jóérzésû és legtettrekészebb elemei hiányoztak soraikból, mert a harctéren elestek. Ettõl eltekintve ami polgári pártjaink, amelyek a régi államrendszer alapján állottak, meg voltak gyõzõdve arról, hogy elveiket kizárólag csak szellemi fegyverekkel szabad érvényesíteniük, mert az erõszakos eszközök alkalmazásának joga kizárólag az államhatalmat illeti. Ez a felfogás nemcsak az egyre jobban mutatkozó gyöngeség jele, de esztelenség is volt olyan idõben, amikor a politikai ellenfél rég letért errõl az álláspontról, és teljes nyíltsággal hangsúlyozta, hogy céljait, ha módjában lesz, még erõszakkal is megvalósítja. Abban a pillanatban, amikor a polgári demokrácia világában, mint azt követõ jelenség, a marxizmus feltûnt, annak hangoztatása, hogy a harcot szellemi fegyverekkel kell megvívni, esztelenség volt, és ennek rettenetesen meg kellett bosszulnia magát. A marxizmus kezdettõl fogva hangoztatta, hogy az eszközök megválasztása célszerûségi szempontok szerint történik, és azok jogosultsága mindig a sikertõl függ.
Ennek a felfogásnak a helyességét az 1918. év november havának 11-ig terjedõ napjai igazolták leginkább. Törõdött is a marxizmus a parlamentarizmussal és demokráciával. Ellenkezõleg! Mindkettõnek az ordítozó és lövöldözõ forradalmárok tömege által adta meg a halálos döfést. Csak természetes, hogy a fecsegõ polgári szervezetek abban a pillanatban védtelenek voltak.
A forradalom után, amikor a polgári pártok ha megváltoztatott célfelirattal is hirtelen ismét felbukkantak és vitéz vezetõik a sötét pincék, szellõs csûrök és egyéb rejtekekbõl elõbújtak, mint minden ilyen régi alakulat képviselõi, ott folytattak, ahol abbahagyták. Politikai célkitûzésük már amennyiben az új rendszerrel belsõleg ki nem békültek a múltban gyökerezett, törekvésük azonban az volt, hogyha csak lehetséges, az új rendszerben is részt vegyenek, és ámde fegyverük, mint azelõtt, továbbra is csak a szó maradt.
A polgári pártok a forradalom után is mindenkor szánalmas módon hódoltak be az utcának. Amikor a köztársaság védelmérõl szóló törvény feletti határozathozatalra került a sor, az ahhoz szükséges parlamenti többség nem volt meg. A kétszázezer fõnyi tüntetõ marxista láttára azonban a polgári "államférfiak"-at olyan félelem szállotta meg, hogy legjobb meggyõzõdésük ellenére is elfogadták e törvényt csak azért, nehogy magukat a parlament elhagyása után véres elpáholásnak tegyék ki. Ettõl azután a törvény megszavazása árán, sajnos, meg is menekültek. Az új állam további fejlõdése a továbbiakban már úgy folytatódott, mintha nemzeti ellenzék nem is volna.
Az egyedüli szervezetek, amelyeknek ez idõben bátorságuk és erejük is lett volna a marxizmussal és a felizgatott tömeggel szembeszállni: az önkéntes csapatok, késõbb az önvédelmi alakulatok, a lakosság védõcsapatai stb. és végül a hagyományokhoz ragaszkodó egyesületek voltak.
Létük, fennállásuk a német történelemben mégsem hagyott látható nyomokat. Ez a körülmény a következõkben leli magyarázatát.
Amint egyrészrõl az úgynevezett nemzeti pártok megfelelõ karhatalom híján nem tudtak az utcára semmi néven nevezendõ befolyást gyakorolni, úgy viszont a politikai eszme és mindenekelõtt valódi politikai célkitûzés nélkül álló, úgynevezett védõszövetségek sem tudtak semmiféle befolyásra szert tenni.
Ami egykor a marxizmus számára az eredményt biztosította, az a politikai akarat és durva tettlegesség teljes összjátéka volt, viszont ami a nemzeti Németországot a gyakorlati német politika minden fejlõdésébõl kikapcsolta, az az erõszakos hatalom és a zseniális politika együttmûködésének hiánya volt.
Bármilyen természetû is volt a "nemzeti" pártok szándéka, azok keresztülvitelére a legcsekélyebb hatalommal sem rendelkeztek, különösen az utcán nem. A védõszövetségeseké volt minden hatalom, õk voltak az állam és az utca urai, õk viszont nem rendelkeztek semmi néven nevezendõ politikai eszmével és céllal, amelyért hatalmukat a nemzeti Németország javára fordíthatták volna.
Mindkét esetben a zsidók ravaszsága volt az, amely okos rábeszéléssel elõidézõje volt ennek a visszás helyzetnek.
A zsidó nagyon is jól értett ahhoz, hogy sajtója útján a védõrségi alakulatok "politikamentességének" eszméjét hangoztassa, a politikai életben viszont éppen olyan ravaszul mindig a harc tiszta szellemét dicsérte és követelte. Az ostoba németek milliói pedig tovább szajkózták ezt a valótlanságot anélkül, hogy csak halvány sejtelmük is lett volna róla, hogy ezáltal önmagukat fegyverezik le és szolgáltatják ki védtelenül a zsidóknak.
Ennek is megvan a maga természetes magyarázata. Egy nagy és átalakító eszmének a hiánya mindenkor a harci készség korlátozottságát jelenti. A legdurvább fegyverek alkalmazása jogosultságának érzetét is csak az a fanatikus hit adhatja meg, hogy rajuk szükség van a világot átalakító, új rendszer gyõzelmének kivívása érdekében. Olyan mozgalom, amely nem a legmagasabb célokért és eszmékért küzd, sohasem fog fegyvert ragadni.
A francia forradalom sikerének titka egy új és nagy eszme felvetésében rejlett. Az eszmének köszönheti az orosz forradalom is gyõzelmét, és a fasizmus is az eszmébõl merített erõt ahhoz, hogy a népet egy mindent átfogó átalakulásnak áldásos módon alávesse.
A polgári pártok erre nem alkalmasak.
De nemcsak a polgári pártok látták politikai céljukat a múlt visszaállításában, hanem amennyiben egyáltalán foglalkoztak politikai célkitûzéssel a védõszövetségek is. Régi hadastyán és "Kyffhäuser"-irányzatok elevenedtek meg bennük, és hozzájárultak ahhoz, hogy az akkori nemzeti Németország legélesebb fegyverét politikailag letompítsak és zsoldosokként hagyják a köztársaság szolgálatában elsatnyulni. Mit sem változtatott a szerencsétlen eljárás esztelenségén az a körülmény, hogy õk a legjobb hiszemben cselekedtek.
A marxizmus a lassanként megszilárduló birodalmi védõrségben biztosította a tekintélye alátámasztásához szükséges hatalmat, és ezután megkezdte a veszélyesnek látszó nemzeti védõszövetségek, mint most már felesleges szervezetek, következetes feloszlatását. Egyes, különösen vakmerõ vezéreket bíróság elé állítottak és bezártak.
Az N. S. D. A. P. alapításával keletkezett elõször olyan mozgalom, amely a régi pártoktól eltérõen nem a múlt visszaállítását, hanem a mai képtelen állami szervezet helyébe organikus népi állam megteremtését tûzte ki céljául.
Az új mozgalom mindjárt az elsõ naptól kezdve arra az álláspontra helyezkedett, hogy eszméit ugyan szellemileg terjeszti, de azokat szükség esetén erõszakos eszközökkel is meg kell védelmeznie. Az új tan rendkívüli fontosságáról való meggyõzõdés természetessé tette azt, hogy a cél eléréséért semmi áldozattól sem szabad visszariadni.
Rámutattam már azokra a mozzanatokra, amelyek egy mozgalmat, amennyiben a nép szívéhez akar férkõzni, arra köteleznek, hogy az ellenség erõszakos kísérleteivel szemben maga vegye fel a harcot. A világtörténelem bizonysága annak, hogy egy világnézet által képviselt erõszak sohasem törhetõ le az államhatalom által, hanem csak új, hasonló merészséggel és elhatározással képviselt világnézet erejével. A hivatalos államvédelmi szerveknek ez a tény mindig kellemetlen, anélkül azonban, hogy ezáltal magát a tényt meg tudná dönteni. Az államhatalom csak akkor biztosíthatja a rendet és nyugalmat, ha az állam intézményeiben megegyezik a mindenkor uralkodó világnézettel. Mindennek következtében az erõszakoskodó elemek csak egyes bûnözõkként tûnnek fel, és nem tekinthetõk a rendszerrel szemben homlokegyenest ellenkezõ gondolat képviselõinek. Ellenkezõ esetben az állam még ha évszázadokon keresztül a legerõszakosabb eszközökkel is harcol az õt veszélyeztetõ terrorral szemben végeredményben semmit sem fog elérni, és elveszti a harcot.
A német államot a marxisták hevesen ostromoltak. Hetven évi küzdelem után sem volt képes ennek a világnézetnek gyõzelmét megakadályozni, dacára a marxista világnézet harcosaival szemben számtalan esetben alkalmazott, összesen több ezer évre terjedõ fogház és börtönbüntetésnek, és a legvéresebb rendszabályoknak.
1918. november 9én a marxisták elõtt feltétlenül megalázkodott állam nem fog holnap egyszerre a marxizmus legyõzõjeként feltámadni, sõt ellenkezõleg, a miniszteri bársonyszékekben ülõ gyönge elméjû polgárok ma már azon az állasponton vannak, hogy nem célszerû a munkások ellen kormányozni. Persze a "munkásság" fogalma alatt elõttük tulajdonképpen a marxizmus lebeg. Amikor azonban õk a német munkásságot a marxizmussal azonosítják, nemcsak az igazságot hamisítják meg gyáva és hazug módon, hanem megkísérlik indokolásukkal a marxista eszmék és szervezetek elõtt való behódolásuk leplezését is.
Tekintettel arra, hogy a mai állam ma már maradék nélkül alávetette magát a marxizmusnak, a nemzetiszocialista mozgalomnak sokszorosan kötelességévé vált eszméje gyõzelmének szellemi elõkészítése mellett, annak a gyõzelemittas nemzetköziség terrorja elleni megvédése is.
Már ecseteltem, hogy miként alakult ki a gyakorlati élet követelményeinek megfelelõen ifjú mozgalmunkban egy gyülekezést védõ alakulat, miként vett fel bizonyos rendezõgárda jelleget és miként törekedett szervezetté válni. Bármennyire is hasonlított külsõleg ez az alakulóban lévõ csoport az úgynevezett védõszervezetekhez, belsõleg azzal legkevésbé sem volt összehasonlítható.
Amint már jeleztem, a német védõszervezeteknek nem volt semmi határozott politikai elgondolásuk. Azok tényleg csak önvédelmi alakulatok voltak, több-kevesebb célszerû kiképzéssel és szervezettel. Tulajdonképpen törvénytelen kiegészítõi voltak az állam mindenkori törvényes hatalmi eszközeinek. Szabadcsapat jellegüket csak alakításuk módja és az akkori közállapotok adták meg, de semmi szín alatt sem illette meg õket ez a cím abban az értelemben, mintha saját meggyõzõdésükbõl szabad harci alakulatai lettek volna. Egyes vezetõknek, sõt egész szövetségeknek a köztársasággal szemben tanúsított ellenzéki magatartása ellenére sem jelentettek ellenzéket. Nem elegendõ ugyanis egy meglévõ állapot kevésbé értékes voltáról alkotott meggyõzõdésünk, ha e szó valódi értelmérõl akarunk beszélni. Az igazi meggyõzõdés ugyanis csak olyan helyzet ismeretében gyökerezik, amelynek elérését az ember szükségesnek tartja és amelynek megvalósítását fõ életcéljának tekinti.
Éppen az különbözteti meg a nemzetiszocialista mozgalom rendcsináló szervezetét az összes védõalakulatoktól, hogy legkevésbé sem szolgálta vagy akarta szolgálni a forradalom teremtette rendszert, hanem kizárólag egy új Németországért küzdött. Ez a rendezõcsapat eleinte csak teremõrség jellegével bírt. Elsõ feladata szûk korlátok között mozgott és csak abban állt, hogy lehetõvé tegye az ellenfél által egyébként egyszerûen megakadályozott összejövetelek megtartását. Már annak idején arra képezték ki õket, hogy habozás nélkül támadjanak, nem azért ahogy azt buta kispolgári körökben összevissza hangoztatták , mintha a gumibotot legfõbb eszmeként tisztelték volna, hanem azért, mert tudatában voltak annak, hogy még a legnagyobb gondolatok is elvesznek, ha annak képviselõit gumibottal verik agyon. Ezt a történelem nem egy eseménye bizonyítja. Vagy talán nem elég gyakran fordult elõ, hogy nagyszerû egyéniségek múltak ki rabszolgák ütlegelése alatt? Ez a rendezõcsapat nem azért erõszakoskodott, hogy erõszakoskodjék, hanem tisztán azért, hogy megvédelmezze a szellemi célkitûzések hirdetõit az erõszakos elnyomással szemben. Tudatában volt annak, hogy nem kötelessége olyan állam védelmét biztosítani, amely a nemzetet elveszti, hanem ellenkezõleg, a nemzetet tartozik megvédeni azokkal szemben, akik a népet megsemmisítéssel fenyegetik.
A müncheni "Hofbräuhaus"-ban lezajlott összecsapás után, az akkori kisszámú csapat hõsies támadásának az emlékéül kapta meg a rendezõgárda a "rohamcsapat" elnevezést. Amint maga a neve mutatja, ez csak a mozgalom egy csoportját jelenti. Egyéb csoportok a hírverõ, a sajtó és egyebek, amelyek szintén szervei a pártnak.
A rohamcsapatok kiépítésének szükségességét nemcsak ezen az emlékezetes összejövetelen láthattuk, hanem különösen akkor gyõzõdhettünk meg róla, amikor mozgalmunkat Münchenbõl lassanként Németország többi részeire is kezdtük kiterjeszteni. Mihelyt veszélyesnek tûntünk fel a marxizmusra nézve, a nemzetiszocialisták minden gyülekezési kísérletét már csírájában igyekeztek elfojtani. Az természetes volt, hogy a marxista pártszervezetek minden árnyalata magáévá tette ezt az eljárást. De mit szólhatott az ember a polgári pártokhoz, amelyek a marxizmus által levert voltukban sok helyen még csak meg sem kísérelték szónokaik nyilvános szerepeltetését. E pártok mindezek ellenére ostoba megnyugvással kísérték a marxizmussal szemben váltakozó szerencsével folytatott küzdelmünket. Szinte örültek annak, hogy azt, amit nekik sem sikerült legyõzni, sõt amely õket gyõzte le, mi sem tudjuk letörni. Mit mondjon az ember az olyan állami hivatalnokokról, rendõrhatóságokról, sõt miniszterekrõl, akik kifelé "nemzeti" férfiakként igyekeznek magukat feltüntetni, ezzel szemben minden vitánál, minden, a nemzetiszocialisták és marxisták között felmerült összecsapásnál a legaljasabb szolgai munkára vállalkoztak? Mit mondjon az ember az olyanokról, akik saját énjük lealacsonyításával oly messzire mentek, hogy a zsidó lapok nyomorult dicséretéért képesek voltak üldözõbe venni azokat az embereket, akik hõsies magatartásukkal az õ életüket is megmentették, és akiknek köszönhették, hogy a vörös összeesküvõk nem húzták õket is lámpavasra?
Oly szomorú jelenségek ezek, hogy a feddhetetlen emlékû Pöhner elnököt, aki a maga gerincességével úgy gyûlölte a gerincteleneket, a következõ kifakadásra ragadtatták: "Én egész életemben elsõsorban német voltam, és csak másodsorban óhajtottam hivatalnok lenni. Sohasem szeretném, ha olyan egyénnel tévesztenének össze, aki mint tisztviselõ, cédaként mindenkinek odadobja magát, aki pillanatnyilag uralmon van!" (Pöhner: München rendõrfõnöke a forradalom után. )
Ezekben a dolgokban az volt a legszomorúbb, hogy az effajta egyének lassanként a német közhivatalnokok legtisztességesebb és legderekabb részének tízezreit nemcsak hatalmukba kerítették, hanem meg is fertõzték õket, a becsületeseket viszont ádáz gyûlölettel üldözték és emelték ki állásaikból. Emellett képmutató hazugsággal képesek voltak magukat jó hazafiaknak feltüntetni.
Az ilyen emberektõl támogatást nem várhattunk és csak a legritkább esetben kaptunk. Csak az önvédelmi szerv kiépítése tudta mozgalmunk tevékenységét biztosítani és egyben részére azt a közérdeklõdést és általános bizalmat kivívni, amellyel a tömeg csak annak adózik, aki támadás esetén meg tudja magát védeni.
A rohamosztagok belsõ kiképzésénél a testi erõ fejlesztése mellett " a nemzetiszocialista eszme tántoríthatatlan képviselõivé történõ nevelés és a fegyelem legnagyobb mértékû megteremtése volt a fõ cél. Törekvésünk az volt, hogy a rohamosztagokban ne legyen semmi a polgári felfogású védõszövetségekbõl, de ne legyenek titkos szervezetek sem.
Annak a magyarázata, hogy miért voltam én már abban az idõben legélesebben ellene, hogy az N. S. D. A. P. rohamosztagát úgynevezett védõszövetséggé képezzük ki, a következõkben rejlik.
Egy nép véderejének magánszervezeteken keresztül való kiképzése lehetetlen, kivéve azt az esetet, ha ezt a legmesszebbmenõ módon az állam anyagilag támogatja. Minden más elgondolás az ember saját erejének túlbecsülésén alapszik. Teljesen kizárt dolog, hogy egy úgynevezett önkéntes fegyelem olyan szervezeteket tudjon létesíteni, amelyek katonai értéket képviselnek. Ezeknél hiányzik a rendelkezési hatalom legfõbb támasza, a büntetõ hatalom. Igaz ugyan, hogy 1918 õszén, még inkább 1919 tavaszán lehetséges volt úgynevezett "szabadcsapatok" felállítása, de ennek magyarázata mindenekelõtt az volt, hogy azok tagjai nagyrészt a régi hadsereg iskolájából kikerült arcvonalbeli harcosok voltak, másrészt az a körülmény, hogy a tagjaira rótt kötelesség módja legalább bizonyos idõre feltétlen katonai fegyelemnek vetette alá õket.
A mai önkéntes védõszervezeteknél ez a fegyelem teljesen hiányzik. Minél nagyobbak lesznek a kötelékek, annál gyengébb lesz a fegyelem, annál kisebb követelményekkel lehet fellépni az egyes tagokkal szemben. Így lassanként egyre inkább a régi, politikamentes hadastyán egyesületekhez fognak hasonlítani.
Önkéntes hadiszolgálatra nagyobb tömegeket csak feltétlen parancsnoki hatalom biztosítása mellett lehet nevelni. Csak kevesen lesznek olyanok, akik hajlandók magukat szabad elhatározásukból, a hadseregnél magától értetõdõ és természetes feltétlen engedelmességnek alávetni.
Alapos kiképzést, nevetségesen csekély anyagi eszközökkel mint amilyen e célra az úgynevezett védõszövetségeknek áll rendelkezésre nem lehet elérni. Márpedig az ily intézmények legfõbb feladata a legjobb és legmegbízhatóbb kiképzés kell, hogy legyen. A háború óta már nyolc év telt el, és azóta a német ifjúság egyetlen évfolyama sem nyert tervszerû kiképzést. A védõszövetségek feladata pedig mégsem lehet az, hogy az egykor kiképzett évfolyamokat vonja be tagjai sorába, mert lassanként nem lesz utánpótlása. A védõszövetségeknek nem lehet célja, hogy egyre jobban a régi hadastyán egyesületek jellegét vegyék fel, hanem amint már neve is mutatja, a védelem gyakorlati megvalósítása, vagyis egy védelemre képes testület megteremtése.
Ez a feladat azonban feltétlenül megkívánja az eddig még katonai kiképzésben nem részesült egyének begyakorlását, ami viszont kivihetetlen. Heti egykét órai kiképzéssel nem lehet katonát nevelni. A mai, roppantul felfokozott követelmények mellett egykét éves szolgálati idõ csak éppen hogy elég ahhoz, hogy a ki nem képzett fiatalembert tanult katonává nevelj e. A harctéren mindannyiunk szeme elõtt játszódtak le azok a borzalmas következmények, amelyek az ütközetekben mutatkoztak a ki nem képzett katonáknál. Önkéntes alakulatoknak, amelyek szilárd elhatározással és határtalan odaadással gyakoroltak 1520 héten keresztül, a fronton csak az ágyútöltelék szerepe jutott. Csak öreg, tapasztalt katonák közé beosztottan tudtak ezek a fiatal, 46 hónapos kiképzéssel bíró újoncok az ezred hasznos tagjává lenni, és csak az "öregek" vezetése mellett emelkedtek lassan a helyzet magaslatára. Kilátástalan, meddõ kísérlet heti egykét óra úgynevezett kiképzéssel csapatokat nevelni. Ezzel talán lehetséges a régi katonákat újra felfrissíteni, de sohasem lehet fiatal emberekbõl katonákat faragni. Közömbös és teljesen értéktelen lenne egy ilyen rendszer, különösen ha meggondoljuk, hogy míg egyfelõl az önkéntes védõszövetségek néhány ezer, magában véve jóindulatú embert védõszellemben kiképeznek vagy legalábbis megkísérelnek kiképezni, ugyanakkor maga az állam pacifista-demokrata nevelési módjával millió és millió fiatal embert foszt meg természetes ösztönének kifejlõdésétõl, megmérgezi azok ésszerû, hazafias gondolkozásmódját, és lassacskán minden önkénnyel szemben türelmes birkanyájjá változtatja õket.
Az úgynevezett harcképes katonai alakulatok szövetségi alapon történõ felállításával szemben elfoglalt álláspontom még fontosabb magyarázata a következõ.
Ha az elõbbiekben jelzett nehézségek, dacára egy védõszövetségnek, mégis sikerülne bizonyos számú német ifjút fegyverforgató férfiúvá kiképezni, éspedig mind szellemileg, mind testi ügyesség és fegyverrel való bánásmód tekintetében, az eredmény mégis a semmivel lenne egyenlõ egy olyan államban, amely célzatosan tiltakozik a fegyverkezés ellen, sõt egyenesen gyûlöli azt, mert vezetõinek az állam tönkretevõinek céljával a fegyverkezés tökéletesen ellenkezik.
Ma mégis így van. Vagy nem nevetséges egy ezred részére néhány ezer embert esthajnali szürkület idején jól-rosszul katonailag kiképezni akkor, amikor az állam néhány évvel ezelõtt nyolc és fél millió kitûnõen kiképzett katonát gyalázatosan megtagadott, sõt hervadhatatlan érdemeiért köszönetül általános becsmérlésnek tett ki. Tehát katonákat akarnak kiképezni az állami hadsereg részére akkor, amikor az egykori, dicsõséges hadsereg tagjait beszennyezték, leköpködték, mellükrõl a kitüntetéseket leszaggattak, teljesítményeiket ócsároltak. Vajon tette ez a mai hadsereg valamikor is egy lépést azért, hogy a régi hadsereg becsületét visszaállítsa, és annak szétzüllesztõit és meggyalázóit kérdõre vonja? Semmit sem! Sõt ellenkezõleg. Azok, akik ezt tették, ma a legmagasabb állami hivatalokban trónolnak. Hogy is mondják Lipcsében? "Azé a jog, akié a hatalom!" Miután azonban köztársaságunkban a hatalom ugyanazok kezében van, akik egykor a forradalmat szították, azt a forradalmat, amely a német történelem legaljasabb hazaárulását, legnyomorultabb gazságát jelenti és így tényleg semmi okát sem lehet adni annak, hogy éppen ezeknek az árulóknak a hatalma növekedjék egy új, fiatal hadsereg megteremtése által. A józan ész minden érve ez ellen szól!
Egész világosan és határozottan kitûnik ennek az államnak az 1918. évi forradalom utáni idõben keletkezett önvédelmi alakulatokkal szemben tanúsított állásfoglalása abból, hogy milyen nagy súlyt helyezett pozíciójának katonai megerõsítésére mindaddig, amíg ezeknek az alakulatoknak a forradalom gyáva intézményeit kellett megvédelmezniük. Mihelyt azonban ez a veszély népünk fokozatos lezüllésével már megszûntnek volt tekinthetõ, és az önvédelmi alakulatok további fennállása már csak nemzetpolitikai erõsödést jelenthetett volna feleslegessé váltak. A köztársaság mindent elkövetett lefegyverzésükre, sõt feloszlatásukra.
A történelem azt tanítja, hogy fejedelmek hálájára csak ritka esetben lehet számítani, de hálára számítani a forradalom gyilkosai és fosztogatói részérõl, erre csak újdonsült "hazafi" képes. Ha a mai állam valaha is igénybe venné az ily módon kiképzett hadsereget, akkor ez sohasem azért történnék, hogy azzal kifelé a nemzet érdekeit védelmezze, hanem csak abból a célból, hogy a nemzet leigázóit oltalmazza meg a megcsalt, elárult, eladott nép egy napon talán mégis fellángoló dühével szemben.
Az N. S. D. A. P. S. A.-jainak (rohamosztagainak) már a fentebb mondottaknál fogva sem volt szabad katonai szervezetté lennie. Az S. A. a nemzetiszocialista mozgalom védõ és nevelõ eszköze és feladata egészen más, mint az úgynevezett védõszövetségeké.
De ne legyen titkos szervezet sem. A titkos szervezetek célja csak törvényellenes lehet. A titkos szervezetek önmaguk korlátozzák önmagukat. Tekintettel a német nép szószátyár voltára, amúgy is teljesen lehetetlen nagyobb szervezetet a titkosság alapján megszervezni vagy annak csak céljait is leplezni. Minden ilyen szándék ezerszeresen meghiúsul nemcsak azért, mert rendõrségünknek egész sereg kitartott és egyéb csõcselék áll rendelkezésére, hanem azért is, mert maguk a párthívek sem lennének képesek arra, hogy hallgassanak. Csak hosszú éveken keresztül összekovácsolt kis csoportok vehetik fel a valódi titkos társaság jellegét. Egy ilyen alakulat szükségszerûen csekély volta azonban máris értéktelenné teszi azt a nemzetiszocialista mozgalom számára. Nekünk nem egy vagy kétszáz vakmerõ összeesküvõre, hanem világnézetünk száz és százezer fanatikus harcosára van szükségünk! Nem titkos összejöveteleken kell dolgoznunk, hanem hatalmas tömegfelvonulásokon, nem tõr, méreg vagy pisztoly mozgalmunk úttörõje, hanem az utca meghódítása! Meg kell mutatnunk a szociáldemokratáknak, hogy az utca jövendõ urai a nemzetiszocialisták éppen úgy, mint egykor urai lesznek magának az államnak is.
A titkos szervezetek veszedelmessége ma még abban is rejlik, hogy tagjai gyakran teljesen félreismerik feladatuk nagyságát, és azt hiszik, hogy egy-egy gyilkossággal a nemzet sorsa pillanatok alatt kedvezõre fordítható. Az ilyen véleménynek meg lehet a történelmi jogosultsága akkor, ha a nép egy zseniális elnyomó zsarnoksága alatt senyved, akirõl az ember tudja, hogy csak az õ személye biztosítja az elnyomás állandóságát és rettenetességét. Ily esetben elõállhat egy áldozatkész ember, hogy a gyilkos tört a gyûlölt egyén szívébe döfje. Csak a forradalom bûnös kis bitangjai fogják az ilyen tetteket a legmegvetendõbbnek tekinteni. Ezzel szemben népünk szabadságának legnagyobb lantosa "Tell Vilmos"-ában dicsõítette az ilyen önfeláldozó tettet.
1919 és 1920-ban kézenfekvõ volt annak a veszélye, hogy titkos szervezetek tagjai a világtörténelem tanulságai alapján megkísérlik a haza határtalan szerencsétlenségét a haza megrontóin megbosszulni abban a hiszemben, hogy ezáltal véget vetek nyomorúságunknak. Minden ilyen kísérlet szörnyû ballépés lett volna, mert a szociáldemokrácia nem egy egyén kimagasló nagyszerûsége vagy személyes jelentõsége, hanem inkább a polgári elem határtalan nyomorúsága és gyáva meghunyászkodása folytán gyõzött. Közéletünk legszomorúbb kritikája éppen az, bár a forradalom egyetlen igazán nagy egyéniséget sem tudott felmutatni, mégis gyõzedelmeskedett. Az még érthetõ, hogy egy Robespierre, Danton vagy Marat elõtt behódolt a nép, de hogy a szikár Scheidemann, a kihízott Erzberger, egy Friedrich Ebert és a számtalan többi politikai törpe elõtt fejet tudott hajtani egy nép, az igazán lesújtó. Tényleg nem volt egyetlen kimagasló egyéniség sem, akiben a forradalom lángeszû vezérét, egyben a haza szerencsétlenségének okozóját lehetett volna látni! Itt csak forradalmi poloskák és batyus Spartakuszok tevékenykedtek nagyban és kicsiben. Bármelyikük eltávolítása legfeljebb azt jelentette volna, hogy helyét egy másik, éppen olyan vérszomjas alak foglalja el.
Az úgynevezett hazaárulók megrendszabályozásának kérdésénél is hasonló elgondolásból kell kiindulni.
Nevetséges következetlenség lenne egy fickót halállal sújtani azért, mert egy ágyút elárult akkor, amikor a legmagasabb állásokban olyan gazemberek ülnek, akik egy egész birodalmat árultak el, és akiknek lelkét kétmillió ember vérének hiábavaló kiontása nyomja, akik felelõsek több millió nyomorékért, és akik ennek ellenére nyugodt lelkiismerettel végzik köztársasági üzelmeiket. Kis hazaárulókat lehetetlenné tenni esztelenség olyan államban, amelynek kormánya ilyen hazaárulókat minden büntetéstõl mentesített. Mert így könnyen megeshetnék, hogy azt a becsületes idealistát, aki egy ilyen gazember kis hazaárulót eltávolít, éppen egy ilyen nagy hazaáruló vonna felelõsségre.
Különben az én álláspontom ebben a kérdésben az, hogy ne akasszunk fel kis tolvajokat, hogy aztán a nagyok elfuthassanak, hanem egykor egy német nemzeti törvényszék vonja felelõsségre a novemberi árulás felelõs tetteseit, és ítélje el, mert az elrettentõ példát fog szolgáltatni a kis árulók részére is!
Ezek a megfontolások indítottak engem arra, hogy ismételten megtiltsam tagjaink titkos szervezetekben való részvételét, és hogy magát az S. A. t is megóvjam az ilyen szervezeti jellegtõl. Én ezekben az években visszatartottam a nemzetiszocialista mozgalmat az olyan kísérletektõl, amelyeknek végrehajtói leginkább csodálatra méltó idealista, fiatal németek voltak, akik csak önmagukat áldoztak fel anélkül, hogy a haza sorsán bármit is javítottak volna.
Abból a körülménybõl, hogy az S. A. nem katonai alakulat, sem pedig titkos szövetség nem lehetett, a következõk adódtak.
1. Kiképzésének nem katonai, hanem pártcélszerûségi szempontok figyelembevételével kellett történnie.
Mivel ez utóbbinál a testi ügyesség fejlesztendõ, a fõ súlyt nem a katonai gyakorlatokra, hanem inkább a sportszerû kiképzésre kellett fektetnünk. A bokszolást és a judot mindig fontosabbnak tartottam silány, részleges lövészeti kiképzésnél. Adjon az S. A. a német nemzetnek hatmillió, sportszerûen kifogástalanul begyakorolt, fanatikus hazaszeretettõl izzó és határozott támadási szellemben nevelt embert, és ha majd szükség lesz rá, egy nemzeti állam azok felhasználásával nem egészen két év alatt hadsereget teremthet magának!
A testi erõ fejlesztése beleoltja az egyedekbe felsõbbrendûségük érzetét, önerejük tudatában rejlõ biztonságot kölcsönöz nekik, és azonfelül sportbeli ügyességekre tanítja. Mindez fegyvert jelent számukra.
2. Abból a célból, hogy már kezdettõl fogva elejét vegyük az S. A. titkos jellegének, egyenruhájuktól eltekintve, már állományának nagysága is megmutatja az utat, amelyen járnia kell, és amelyet a nagy nyilvánosság is ismer. Az S. A.-nak nem szabad sötétben bujkálni, hanem szabad ég alatt kell táboroznia, hogy a titkos szervezkedésrõl szóló mendemondát végleg megcáfolja!
Kezdettõl fogva be kell avatni az S. A. minden egyes tagját a mozgalom eszméjének a nagyságába, és reá kell nevelni arra, hogy ezt az eszmét képviselje már csak azért is, hogy tettrekészségét ne kisszerû összeesküvésekkel elégítse ki, hogy hivatását ne kisebb vagy nagyobb gazemberek eltüntetésében vélje feltalálni, hanem hogy feladatát, egy új nemzetiszocialista népi állam megteremtésében lássa.
Ezzel a harc a jelenlegi államrendszer ellen kisszerû összeesküvések légkörébõl kiszabadul és a marxista világnézet, valamint annak intézményei elleni megsemmisítõ nagy harccá növi ki magát.
3. Az S. A. szervezeti beosztása, valamint ruházata és felszerelése sem a régi hadsereg mintájára, hanem ésszerûen, a hivatásának megfelelõ célszerûségi szempontok szerint készült.
Azok a világnézeti elvek, amelyek munkámat már 1920 és 21-ben irányítottak, és amelyeket lassanként a fiatal szervezetekbe is beoltottam, azt eredményezték, hogy 1922 derekán már tekintélyes számú század felett rendelkeztünk. 1922 késõ õszén fokozatosan megkaptak egyenruhájukat is.
Az S. A. további kialakulására három eseménynek volt különös jelentõsége.
1. Az összes hazafias egyesületek 1922 nyár végén a müncheni Königsplatzon megtartott általános nagy tüntetése a köztársaságot védõ törvény ellen.
München hazafias egyesületei annak idején kiáltványban hívták fel a lakosságot egy Münchenben megtartandó óriási méretû tiltakozó gyûlésen való részvételre. Azon a nemzetiszocialista mozgalom is részt vett. A párt zárt menetét hat müncheni század vezette be, amelyeket a politikai párt szakosztályai követtek. A felvonulásban, amely mintegy tizenöt zászló alatt történt, két zenekar is részt vett. A nemzetiszocialisták megjelenése a félig megtöltött, de zászló nélküli térségen határtalan lelkesedést keltett. Az egyik kijelölt szónokként nekem is szerencsém volt ez alkalommal mintegy hatvanezer embert számláló tömeg elõtt beszélni.
A nagygyûlés eredménye óriási volt, különösen azért, mert minden vörös fenyegetés ellenére beigazolódott, hogy a nemzeti érzelmû München is kivonulhatott az utcára. Azokat a vörös köztársasági csapatokat, amelyek a felvonuló osztagok ellen erõszakosságot kíséreltek meg, az S. A. századai szétzavarták, és azok percek alatt véres fejjel szaladtak széjjel. A nemzetiszocialista mozgalom ez alkalommal mutatta meg elõször elhatározottságát, amellyel kiragadta az utca egyeduralmát a nemzetközi hazaárulók kezébõl.
E nap eredménye kétségtelenül beigazolta az S. A. kiépítésével kapcsolatosan lélektani és szervezési felfogásunk helyességét.
2. Az 1922 októberében rendezett koburgi felvonulás.
A népi egyesületek elhatároztak, hogy Koburgban egy úgynevezett "német napot" tartanak. Magam is kaptam meghívót azzal a megjegyzéssel, hogy kíséretet is vigyek magammal. E meghívás kapóra jött. Délelõtt 11 órakor vettem kézhez, és már egy óra múltán kimentek a rendelkezések a "német napon" való részvételre vonatkozólag. Kíséretül az S. A. tizennégy századba osztott nyolcszáz emberét jelöltem ki, akik különvonaton indultak Münchenbõl a bajorrá változott kis városkába. Ezzel kapcsolatosan az idõközben másutt is megalakult nemzetiszocialista S. A. csoportoknak megfelelõ parancsokat adtam.
Elõször történt meg, hogy Németországban ilyen különvonatot indítottak. Mindenütt, ahol az S. A. tagjai beszálltak, a vonatunk, zászlóink, amelyeket sokan még nem ismertek, óriási feltûnést keltettek. Koburgba érkezésünkkor a "német nap" rendezõségének küldöttsége fogadott, amely az ottani szakszervezetekkel, illetve független szocialista és kommunista párttal történt megegyezésüket közölte, amely szerint tilos a városba kibontott zászlókkal, zenekarral (mi egy negyvenkét tagból álló saját zenekart hoztunk magunkkal) zárt sorokban bevonulni. E megalázó feltételeket gondolkodás nélkül visszautasítottam, és egyben a rendezõség küldöttsége elõtt legnagyobb megütközésemet juttattam kifejezésre azért, hogy az elõbb említett szakszervezetekkel, illetve független szocialistákkal és kommunistákkal egyáltalán tárgyalásba bocsátkozott és velük megállapodást létesített. Kijelentettem, hogy az S. A. azonnal századokba sorakozik és lobogó zászlók alatt, zenekarral fog a városba bevonulni.
Így is történt.
Már a pályaudvar elõtti térségen sok ezer fõnyi vadul üvöltõ és ordító tömeg fogadott bennünket. "Gyilkosok", "banditák", "rablók", "gonosztevõk" voltak azok a "becézõ" nevek, amelyekkel a német köztársaság e "hõsei" elárasztottak bennünket. A fiatal S. A. mintaszerû fegyelmezettséget tanúsított. A századok a pályaudvar elõtti téren felsorakoztak, és nem vettek tudomást a csúfondároskodókról. Aggódó rendõri közegek bevonuló csapatainkat nem a város szélén fekvõ lövészcsarnokban kijelölt szállásunkra, hanem a város középpontjában fekvõ Hofbräuhaus pincéjébe vezették. A menetünket kísérõ tömeg tombolása egyre jobban erõsödött és alighogy az utolsó századunk is bekanyarodott a pince udvarára, a nagy tömeg fülsiketítõ kiabálás mellett megkísérelte a benyomulást. A rendõrség lezárta a pincét. Minthogy azonban ez az állapot tarthatatlan volt, az S. A.-t ismét felsorakoztattam és rövid figyelmeztetés után a rendõrségtõl a kapuk azonnali felnyitását követeltem. Ez hosszas alkudozás után meg is történt.
Mi azután kivonultunk és ugyanazon az úton, amelyen jöttünk, eredetileg kijelölt szállásunk felé meneteltünk. A kiabálás és sértõ kifejezések századainkat nem hozták ki sodrukból, így tehát "a valódi szocializmus, az egyenlõség és testvériség képviselõi" kövekhez nyúltak. Most már a mi türelmünknek is vége szakadt, és mintegy tíz percen keresztül sújtottak az ütlegek jobbra és balra, mindent megsemmisítve, de ezzel szemben negyedóra múltán már nem lehetett látni vöröst az utcán.
Az éj folyamán súlyos összecsapásokra került még sor. S. A. õrjáratok rettenetes állapotban találtak rá egy-egy nemzetiszocialistára, akiket egyenként támadtak meg. Erre azután az ellenséggel magunk is elbántunk. A következõ reggelen a vörös rémuralom alatt szenvedõ Koburg városban valósággal legázoltuk a vörösöket.
Valódi marxista zsidó hazugsággal megkísérelték ugyan röpcédulák osztogatása útján a "nemzetközi proletariátus" férfi és nõtagjait még egyszer az utcára szólítani. Azt állították, hogy a mi "gyilkos bandánk" Koburgban megkezdte a békés munkásság elleni irtó hadjáratot. Fél kettõre kellett volna a nagy "néptüntetésnek" megkezdõdnie, és erre a környékbeli munkásság tízezreit várták. Szilárdan eltökéltem magam arra, hogy a vörös terrorral végleg le fogok számolni. Tizenkét órakor sorakoztattam az idõközben közel másfél ezer emberre felszaporodott S. A. csapatokat, és azokkal felvonultam a koburgi ünnepélyre. Felvonulásom azon a nagy téren vezetett keresztül, amelyen a vörös tüntetésnek kellett volna lezajlania. Amikor a térre érkeztünk, a jelzett tízezer ember helyett csak néhány százan voltak jelen, és közeledésünkre azok is csendesen viselkedtek. Csak elvétve kísérelték meg belénk kötni oly vidéki vörös csapatok, akik még nem ismertek bennünket. Rövidesen ezeknek is kedvét szegtük. Egyszerre látni lehetett, miként tért magához e város megfélemlített lakossága, miként nyerte vissza bátorságát és kezdett hangosan üdvözölni bennünket. Elvonulásunk alkalmával ez az üdvözlés sok helyen rögtönzött ünneplést eredményezett.
Az állomáson a vasúti személyzet azzal fogadott, hogy nem továbbítja vonatunkat. Erre néhány irányítóval közöltem, hogy összefogdostatom a kezem ügyébe esõ vörös vezetõket, és azután magunk fogunk indulni. Mindenesetre a mozdonyon, szerkocsin és kocsikon magunkkal viszünk a "nemzetközi szolidaritás" testvérei közül néhány tucatot. Figyelmeztettem ezeket az urakat arra, hogy az utazás a mi saját embereink igénybevételével természetesen nagyon kockázatos vállalkozás és nincs kizárva, hogy mindnyájan nyakunkat törjük, de másrészt örülnénk, hogy legalább nem egyedül, hanem az egyenlõség és testvériség egyében a vörös uraságokkal együtt kerülnénk a másvilágra.
Mondanom sem kell, hogy a vonat percnyi pontossággal indult, és mi másnap ép bõrrel érkeztünk Münchenbe.
Ezzel a fellépésünkkel Koburgban 1914 óta elõször biztosítottuk a polgárok törvény elõtti egyenjogúságát. Az akkori idõkre semmi szín alatt sem lehetett volna azt mondani, hogy az állam védelmezi a polgárait, mert a polgároknak abban az idõben a mai állam képviselõivel szemben kellett magukat megvédelmezniük.
Ennek a napnak jelentõsége teljesen fel sem fogható. A gyõztes S. A. önbizalma megerõsödött és vezetése helyességébe vetett hite fokozódott, de emellett környezetünk is behatóbban kezdett velünk foglalkozni. Sokan csak most ismerték fel a nemzetiszocialista mozgalomban azt az intézményt, amely egykor minden valószínûség szerint arra lesz hivatott, hogy a marxista uralomnak véget vessen. Csak a "demokrácia" sóhajtozott, hibáztatta, hogy nem engedtük fejünket békés úton beveretni, és hogy egy demokratikus köztársaságban bátorságot vettünk magunknak arra, hogy a durva támadással szemben könyörgõ hangok helyett mi is az ököljogra támaszkodjunk.
A polgári sajtó nagy általánosságban mint mindig, úgy ez alkalommal is részben siralmas, részben aljas volt, és csak kevés õszinte újság üdvözölte a szocialista útonállókkal szembeni fellépésünket.
Magában Koburgban is ráeszmélt a marxista munkásság egy része amelyet különben is félrevezetettnek kellett tekintenünk arra, hogy a nemzetiszocialista munkásság is eszméiért küzd. A tapasztalat ugyanis azt mutatta, hogy az ember csak azért verekszik, amit ismer és szeret.
Az eseményeknek mindenesetre legtöbbet maga az S. A. köszönhetett. Ettõl kezdve gyors iramban gyarapodott, úgy, hogy az 1923. január 27-i pártnapon már közel hatezer ember vett részt a zászlószentelésen, és emellett az elsõ századok már teljesen beöltöztek új egyenruhájukba.
Éppen a koburgi tapasztalatok mutatták meg az egyenruha bevezetésének szükségességét nemcsak a testületi eszme erõsítése céljából, hanem azért is, hogy elejét vegyük az összetévesztésnek és felismerhessék egymást. Eddig csak karszalagot viseltek, ezután bevezettük a viharkabátot és az ismert sapkát.
A Koburgban nyert tapasztalatok alapján most már hozzáfogtunk a gyülekezési szabadság helyreállításához mindenütt, ahol a vörös terror a más nézeten lévõk gyûlését sok éven keresztül meggátolta. Ez idõtõl kezdve Bajorországban lassanként egyik vörös fellegvár a másik után esett a nemzetiszocialista propagandának áldozatul. Az S. A. mindinkább beleélte magát hivatásába, és egyre jobban eltávolodott az életre nézve kevésbé fontos védelmi mozgalomtól és a megteremtendõ új Németország élõ harci szervévé lépett elõ.
Ez a logikus fejlõdés 1923 márciusáig tartott. Ekkor olyan esemény következett be, amely arra kényszerített, hogy a mozgalmat eddigi útjáról letérítsem és átszervezzem.
3. A Ruhrvidéknek 1923 elsõ napjaiban történt francia megszállása a rákövetkezõ idõkben az S. A. fejlõdésére nézve nagy fontosságú volt.
Errõl ma sem lehetséges és fõleg nemzeti érdekbõl nem is célszerû teljes nyíltsággal beszélni vagy írni. Én is csak annyiban nyilatkozhatom, amennyiben ezt a kérdést nyílt tárgyalásokon már érintették és ezáltal nyilvánosságra került.
A meglepetésszerûen bekövetkezett Ruhrvidéki megszállás azt az alapos reményt támasztotta, hogy most már végleg szakítani fognak a gyáva meghunyászkodás politikájával, és így a védõszövetségekre határozott feladat hárul. Az S. A.-t, amely akkor sok ezer fiatal tagot számlált, ettõl a nemzeti szolgálattól nem volt szabad elvonni. 1923 tavaszán és nyarán megtörtént tehát katonai és harci szervezetté való átalakítása. Az 1923. évnek mozgalmunkat érintõ fejlõdése nagyrészt ennek tulajdonítható.
Miután az 1923. évi fejlõdést más helyen nagy vonásokban tárgyaltam, itt csak azt akarom megállapítani, hogy az akkori S. A.-nak átalakítása minthogy az indítóokát képezõ, Franciaországgal szembeni tényleges ellenállás gondolata nem felelt meg a valóságnak a mozgalom szempontjából káros volt.
Az 1923. év mérlege bármennyire borzasztónak is tûnjék fel az elsõ pillanatra magasabb szempontokból tekintve az eseményeket, szinte elõnyösnek nevezhetõ, mert a birodalmi kormány magatartása az S. A. káros átszervezésének egy csapásra véget vetett, és ezzel lehetõséget nyújtott arra, hogy egy napon szervezkedését abban az irányban folytassa, amelyrõl le kellett térne.
Az 1925-ben újjáalakított N. S. D. A. P. a régi alapokon kell, hogy felállítsa, kiképezze és szervezze az S. A-. t. Vissza kell térne az eredeti célkitûzésekhez, és legfõbb feladata, hogy az S. A. a mozgalom világnézetének védelmi és hatalmi szerve legyen!
Nem szabad tûrnie, hogy az S. A. akár védõ, akár titkos szervezetté alakuljon át, sokkal inkább azon kell fáradoznia, hogy benne a nemzetiszocialista és ezen keresztül a fajvédelmi világnézet százezres gárdáját teremtse meg.