Ha a nemzeti szocialista népi állam fõ feladatát abban látja, hogy az államalkotó elemet nevelje és fenntartsa, akkor nem elegendõ egyedül a faji elemeket fejleszteni, nevelni és az egyént a gyakorlati életre kiképezni, hanem saját szervezetét is összhangba kell hoznia ezzel a feladattal.
Annak a világnézetnek, amely a demokratikus tömegeszmét elveti és arra törekszik, hogy ezt a földet a legjobb népek, tehát a legmagasabb rendû emberek kezébe adja, természetesen ugyancsak e szerint az arisztokratikus alapelv szerint kell eljárnia a nép keretén belül is. A nép vezetését és a legfelsõbb irányítást a legjobb fejû egyénre kell bíznia. Ezzel tehát nem a többség, hanem a személyiség elvére épít.
Aki ma azt hiszi, hogy a népi, nemzeti szocialista állam tisztán csak külsõleg, gazdasági életének jobb szerkezetében, a gazdagság és szegénység jobb kiegyensúlyozásában vagy a nép széles tömegének a gazdasági életbe való beleavatkozási jogában, a munkabérnek túlságos bérkülönbségek megszüntetése révén elérhetõ igazságos elosztásában különbözik más államoktól, annak a külsõségeken kívül halvány sejtelme sincs arról, amit mi e világnézet alatt értünk.
A most felsorolt tények önmagukban az állandó fennmaradás legkisebb biztosítékát sem nyújtják és nem jogosítanak fel arra, hogy a nagyságra igényt tartsunk. Az a nép, amely csak ezeknél a reformoknál marad, még nem biztosíthatja gyõzelmét a népek egyetemes küzdelmében.
Az a mozgalom, amely csak ilyen általános kiegyensúlyozó és valóban jogos fejlõdésben látja saját küldetését, a valóságban nem lesz sem hatalmas, sem igazi mozgalom és nem fog mélyen gyökerezõ reformokat megvalósítani a meglévõ állapotokkal szemben, mert egész tevékenysége végeredményben megreked a külsõségeken, anélkül, hogy a nép számára azt a felkészültséget biztosítaná, amely mondhatni kényszerû bizonyossággal végleg le tudna számolni a mai gyöngeségekkel, amelyek alatt nyögünk.
Hogy ezt jobban megérthessük, talán helyes egy pillantást vetni az emberi kultúra fejlõdésének valódi eredetére és okaira.
Az elsõ lépés, amely az embert az állattól külsõleg megkülönböztette, a találékonyság volt.
Az ember bölcs találékonysága elõször az állatokkal folytatott küzdelemben tûnt ki; valószínûleg valamely különös képességû egyed volt a találékonyság értelmi szerzõje. Tehát ekkor is már az egyéniség jutott döntõ szerephez. Az egyéniség alkotó erejének és tevékenységének eredménye volt azután a további most már felfedezõi és feltalálói tevékenység. Ezeknek a személyeknek a kiválasztását elsõsorban maga a létért folytatott küzdelem végezte.
A marxizmus viszont a létért való küzdelem természetes törvényeivel ellentétben mint a zsidóság kitenyésztett úttörõje, az emberi élet minden vonalán a személyiségnek a tömeggel való helyettesítésére törekszik. Ennek a törekvésnek felel meg a politikai életben a parlamenti kormányzati forma, amelynek romboló hatását a közösségek legkisebb szervezetétõl egészen a birodalom legfelsõbb vezetõségéig észlelhetjük, a gazdasági életben pedig a szakszervezeti mozgalom jelenlegi rendszere, amely nem a munkavállalók valódi érdekeit, hanem kizárólag a nemzetközi zsidóság romboló törekvéseit szolgálja. A gazdasági élet ugyanabban a mértékben, amelyben a személyiség elvének hatása alól kivonják és ehelyett a tömeg befolyásának és irányításának vetik alá, el kell, hogy veszítse az összességek érdekében kifejtett teljesítõképességét, és lassanként a biztos visszafejlõdés útjára kerül. Minden olyan üzemi tanácsszervezet, amely ahelyett, hogy az alkalmazottak érdekeit szolgálná, magára a termelésre kíván befolyást gyakorolni, ugyancsak ezt a romboló munkát végzi. Ártanak az össztermelésnek, de ezáltal a valóságban az egyénnek is. Mert ne felejtsük el, hogy a néptest tagjainak a kielégítése az idõk folyamán nem kizárólag elméleti kiszólások által történik, hanem sokkal inkább a népi élet egyedeire esõ javak és az így támadt ama meggyõzõdés által, hogy a népközösség a maga összteljesítményével egyesek érdekeit szolgálja.
E tekintetben egyáltalán semmi szerepet sem játszik az a körülmény, hogy a marxizmus a maga tömegelméletével esetleg alkalmas a ma meglévõ gazdasági élet átvételére és folytatására. Ez elmélet helyességének vagy helytelenségének kérdését nem az a körülmény dönti el, hogy alkalmas-e már a meglévõt a jövõben tovább igazgatni, hanem kizárólag az, hogy képese ilyen kultúrát maga is teremteni. A marxizmus ezerszer is átvehetné a mai gazdaságot és azt saját vezetése alatt mûködésben tarthatná, ez a tevékenység mégsem bizonyítana semmit azzal a ténnyel szemben, hogy saját elveinek az alkalmazásával nem volna képes megteremteni azt, amit ma készen átvesz.
A marxizmus ezt a gyakorlatban bebizonyította. Nem tudott kultúrát, de még csak gazdasági életet sem teremteni és megalapozni, sõt a meglévõket sem tudta a saját elvei alapján tovább folytatni. Kénytelen volt a legrövidebb idõ múltán fokozatos engedmények útján a személyiség elvéhez visszatérni, éppen úgy, mint ahogy saját szervezeteiben sem képes ezzel az alapelvvel szembeszállni.
A népi világnézet és a marxista világnézet között az a lényeges különbség, hogy az elõbbi nemcsak a faj értékét, hanem egyben a személy jelentõségét is felismeri és az egész állami élet alappillérévé teszi. Világnézetének ezek a hordozó tényezõi.
Ha a nemzeti szocialista mozgalom ennek az alapvetõ felismerésnek a jelentõségét nem értené meg, hanem ehelyett a mai államot próbálná külsõleg foltozgatni, sõt mi több, a tömegelméletet magáénak tekinteni, akkor ez sem volna egyéb, mint a marxizmus egyik konkurens pártja; nem volna joga ahhoz, hogy egy világnézet képviselõjének tekintse magát. Ha a mozgalom szociális programja csak abban állna, hogy a személyiséget elnyomja és helyébe a tömeget állítsa, akkor a marxizmus mérge megölné a nemzeti szocializmust is, mint ahogy lehetetlenné tette mai polgári pártjainkat is.
A népi államnak polgári jólétet kell biztosítania, s ehhez képest minden tekintetben elismeri a személy értékének jelentõségét és minden téren bevezeti az egyének érvényesülésének legnagyobb mértékét biztosító alkotó munkát.
Ennek okszerû következménye annak a felismerése, hogy a legjobb alkotmány és államforma az, amelyik a legtermészetesebb biztonsággal juttatja vezetõ pozícióba a népközösség legtehetségesebb fiait.
A népi államban nem lesz többé többségi döntés, csak felelõs személyek lesznek és a "tanács" szó újra visszanyeri eredeti jelentõségét. Minden államférfinak tanácsadók állnak rendelkezésére, a döntés azonban egy személyt illet.
Az alapelv, amely annak idején a porosz hadsereget a német nép legcsodálatraméltóbb hatalmi eszközévé tette, átvitt értelemben egykor a mi egész államfelfogásunk alapelve lesz. Minden vezetõnek lefelé tekintéllyel, fölfelé felelõsséggel kell rendelkeznie, illetve tartoznia.
A parlamentre szükség van azért, mert mindenekelõtt ott nyílik lehetõség arra, hogy lassanként kiemelkedjenek azok a személyek, akikre késõbb felelõsségteljes feladatokat lehet róni.
Ebbõl adódik a következõ kép: a népi államnak a községtõl a birodalom vezetéséig nincs olyan képviselõtestülete, amely a többség útján hozna határozatot; csak tanácsadó testületei vannak, amelyek az idõnként választott vezetõnek segítségére állnak, tõle kapják munkabeosztásukat, hogy szükség esetén a feltétlen felelõsséget bizonyos téren õk is vállalhassák, akárcsak az illetõ testület vezetõje, elnöke.
A népi állam még elvileg sem tûri, hogy különös, pl. gazdasági természetû fontos kérdésekben oly emberek tanácsát kérjék ki, akik a a dologhoz nevelésük, ténykedésük folytán semmit sem érthetnek. Képviselõtestületeit már eleve politikai és érdekképviseleti kamarákra tagolja.
Ezek fölött külön szenátus áll, amely a két kamara hasznos együttmûködését garantálja. Sem a kamarában, sem a szenátusban nem szavaznak. Ezek a munka testületei, és nem szavazógépek. Az egyes tagoknak nincs határozati joguk, csak tanácsadó szerepük. A határozat joga a felelõs elnököt illeti meg.
A teljes felelõsség és a teljes tekintély feltétlen kapcsolatának ez az alapelve fokozatosan oly kiváló vezetõ osztályt nevel, amelyet ma a felelõtlen parlamentarizmus korában el sem képzelhetünk.
Ily módon a nemzet alkotmánya azzal a törvénnyel kerül összhangba, amelynek kulturális és gazdasági téren már jelenlegi nagyságát is köszönheti.
Ami már most ezeknek a felismeréseknek a gyakorlati megvalósítását illeti, ne feledjük el, hogy a demokratikus többségi elv semmi szín alatt sem uralkodott az emberiségen idõtlen idõk óta, hanem ellenkezõleg, a történelemnek csak egészen kicsiny idõszakaiban található meg; ezek viszont mindig a népek és államok pusztulásának a korszakát jelentették.
Semmi esetre se gondolja bárki, hogy egy ilyen átalakulást tisztán elméleti rendeletek útján felülrõl lefelé meg lehetne valósítani, mert hiszen logikus módon annak nem egyszer az állam alkotmánya elõtt sem szabad megtorpannia, hanem keresztül kell gázolnia az egész törvényhozáson, sõt be kell nyomulnia az általános polgári életbe.
Az ilyen átalakulást csak olyan mozgalom képes és fogja megvalósítani, amely maga is ebben a gondolatvilágban szervezkedett, és így már az eljövendõ állam csíráját hordozza magában.