A polgári világ már 1920-21-ben szemére vetette mozgalmunknak, hogy elveti a mai államot. Ezért a különbözõ irányzatok pártpolitikai rablólovagjai jogosultnak érezték magukat arra, hogy ahol csak tehették, elnyomjak az új világnézetnek e fiatal, kényelmetlen hirdetõjét. Közben természetesen szándékosan elfelejtik azt, hogy a mai polgári világ az állam fogalma alatt semmi egységeset sem képes elképzelni, hogy erre egységes meghatározás nem létezik és nem is létezhetik. Hiszen állami fõiskoláinkon az államjognak rendszerint olyan tanárai tanítanak, akiknek legfõbb feladatuk az, hogy a mindenkori kenyéradójuknak többé-kevésbé szerencsés léte számára magyarázatokat találjanak. Minél lehetetlenebb az államforma, annál homályosabb, mesterkéltebb és érthetetlenebb létcéljának meghatározása. Mit írhatott volna pl. azelõtt egy császári és királyi egyetemi tanár az állam értelmérõl és céljáról abban az országban, mely államalakulat a 20. század legnagyobb torzszülöttje volt? Nehéz a feladata az államjog tanárának manapság is, ha elgondoljuk, hogy nem annyira az igazsághoz kell ragaszkodnia, mint inkább bizonyos célt kell szolgálnia. Ez a cél azonban: a szóban forgó, államnak nevezett emberi mechanizmus monstrumának minden körülmények közötti fenntartása. Nem csoda tehát, ha ezzel a problémával kapcsolatosan a gyakorlati szempontokat lehetõleg elkerüli, és ehelyett "etikai", "erkölcsi" és egyéb eszményi értékek, feladatok és célok zagyvalékában merül el.
E tekintetben általában három felfogást különböztetünk meg.
a) Azoknak a csoportját, akik az államban egyszerûen az embereknek egy kormányhatalom alatti többé vagy kevésbé önkéntes egyesülését látják.
b) A második csoport szám szerint csekélyebb, mivel azok tartoznak hozzá, akik az állam létezéséhez legalább egy feltételt kötnek; õk ugyanis nemcsak azt követelik, hogy a közigazgatás, hanem az államnyelv is csupán közigazgatástechnikai szempontból tekintve ugyan lehetõleg egyöntetû legyen.
c) A harmadik csoport szám szerint a legkisebb; ez a csoport az államban az egyöntetû és egységes nyelvû nép legtöbbnyire igen homályos hatalompolitikai törekvéseinek megvalósulását látja. Az egységes államnyelv utáni törekvés nemcsak abban a reményben nyilvánul meg, hogy az állam ily módon a külsõ hatalmának növeléséhez szükséges alapra tehet szert, de nem kevésbé abban az alapjában véve hamis felfogásban is, hogy ezzel egy bizonyos irányú nacionalizálás vihetõ keresztül.
Sajnálattal kellett megállapítanunk, hogy az elmúlt száz esztendõ folyamán ezek a körök legtöbbnyire jóhiszemû együgyûségükben hogyan játszottak a "germanizáció" szóval. Pángermán körökben pl. az a vélemény uralkodott, hogy az osztrák németségnek sikerülhet elnémetesíteni a kormány támogatásával a szláv lakosságot, közben azonban halvány fogalmuk sem volt arról, hogy a föld esetleg germanizálható ugyan, a lakosság azonban soha. Németesítés alatt õk a német nyelvnek kényszer útján való bevezetését értették. Merõ tévedés, ha azt hisszük, hogy a négerbõl vagy kínaiból németet lehet faragni, ha megtanulja a német nyelvet, és hajlandó németül beszélni, vagy pedig német politikai párt javára leadni szavazatát. A nemzet polgári körei nem voltak tisztában azzal, hogy az effajta germanizáció a valóságban németellenes hatású. Mert ha pillanatnyilag látszólag át is hidaljuk és elsimítjuk az egyes népek között fennálló különbséget azáltal, hogy egy közös nyelvet kényszerítünk rajuk, ezzel csak bizonyos fokú korcsosodás veszi kezdetét, amely ebben az esetben tehát nem germanizálást, hanem a germán elem elpusztulását jelenti. A történelemben sajnos igen gyakran elõfordul, hogy a hódító népnek külsõ erõszak révén sikerül ugyan rákényszerítenie anyanyelvét a legyõzött népekre, ezer év múlva azonban egészen más nép beszéli ezt a nyelvet. Így a gyõzõ maga a tulajdonképpeni legyõzött.
j) Szerencsének tekinthetõ, hogy Ausztriában annak idején abbamaradt a II. József 11 császár kezdeményezte "germanizáció". Ennek eredménye valószínûleg az osztrák állam fennmaradása lett volna, vele egyidejûleg azonban a német nép faji jellegének a nyelvazonosságból eredõ süllyedése is bekövetkezett volna. Évszázadok folyamán esetleg kialakult volna egy bizonyos csordaösztön, a csorda értéke azonban feltétlenül süllyedt volna. Így lehet, hogy "államnép" születik, de ugyanakkor egy kultúrnép megy veszendõbe.
A történelem folyamán hasznos értelemben vett németesítésnek csak ama földnek német parasztokkal való betelepítése tekinthetõ, amelynek õseink fegyverrel jutottak birtokába. Népünk idegen vérrel való keveredése azonban csak elõsegítette lényünk ama szerencsétlen szétforgácsolódását, amely sajnos, az olyan gyakran dicsõített német "Überindividualizmus"-ban (egyéniség túlértékelésében) jut kifejezésre.
Ezért a népi világnézet alapján álló mozgalomnak elsõ kötelessége gondoskodni arról, hogy az állam lényege és célja tekintetében vallott közfelfogás egyöntetû és világos legyen.
Az alapvetõ felismerés tehát, hogy az állam maga nem cél, csak eszköz.
Nem az állam képezi elõfeltételét a magasabb színvonalú emberiség kifejlõdésének, hanem az a faj, amely a szükséges képességekkel rendelkezik.
Az állam célja a fizikailag és szellemileg egyöntetû közösség fenntartása és támogatása. Ez a fenntartás elsõsorban a faji állományra szorítkozik és lehetõvé teszi a fajban szunnyadó erõk szabad fejlõdését. Ennek egy része elsõsorban mindig a fizikai élet fenntartására szolgál, és csak másik része lesz arra hivatott, hogy a szellemi fejlõdést támogassa, tényleg azonban mindig az egyik teremti meg a másik elõfeltételét.
Azok az államok, amelyek nem ezt a célt szolgálják, torzszülemények.
Az állam értékét nem kulturális színvonala vagy hatalmi állása, hanem kizárólag az adja meg, hogy berendezése mennyire szolgálja a kérdéses nép javát.
A német birodalomnak, mint államnak az a feladata, hogy a benne egyesített egész német nép legértékesebb elemeit és faji õserõit ne csak összegyûjtse és megtartsa, hanem hogy lassan és biztosan vezetõ réteggé emelje.
Ezzel aztán az alapjában véve merev állapot helyébe a harc idõszaka lép. De mint mindig, és mindenre, erre is érvényes az a mondás: "aki vár, az berozsdásodik" és hogy a gyõzelem titka mindig a támadásban rejlik. Minél nagyobb emellett a harc célja és minél kisebb pillanatnyilag azzal szemben a tömeg megértése, annál nagyobb a világtörténelem tanulsága szerint az eredmény és annak jelentõsége, ha helyes a cél, és ha a harcot rettenthetetlen szívóssággal harcoljuk végig.
Ha egy nép bizonyos rétege megfeszített energiáját és tetterejét egyetlen célra összpontosítja és ezzel végleg megszabadul a tömeg lomha közönyétõl, akkor ez a réteg az egész nép urává lesz. A történelmet csak akkor csinálják a kisebbségek, ha bennük testesül meg a legnagyobb akarat és a legtöbb elhatározóképesség.
Amit tehát ma sokan tehertételnek tekintenek, az a valóságban gyõzelmünk feltétele. Feladatunk nagysága és nehézségei teszik valószínûvé, hogy erre a küzdelemre csak a legkitûnõbb harcosok vállalkoznak.
A földi élõlények faji tisztaságának kérdésében általában már maga a természet végez bizonyos javításokat. A kevertvérûeket nemigen szereti. Különösen az ily keresztezõdések ivadékai szenvednek keservesen. Hiányzik belõlük nemcsak a keresztezés eredetileg legfõbb alkatelemének a jelentõsége, hanem a hiányos véregység következtében hiányzik általában az élethez szükséges akaraterõ és elhatározóképesség. Pl. a nagy jelentõségû pillanatokban az egységes fajú egyed helyesen és határozottan dönt, a kevert fajú tétovázik, tökéletlenül intézkedik. Mindez a kevert fajúnak nemcsak bizonyos alsóbbrendûségét jelenti az egységes fajúval szemben, hanem a valóságban egy gyorsabb pusztulás magvát hordja magában. Számtalan esetben, ahol a fajilag tiszta lény megállja a helyét, a kevertvérû összeroppan. Ez mutatja a természetjavító erejét. A természet azonban még tovább megy; korlátozza a kevertvérûek szaporodásának lehetõségét. Ezzel végleg meggátolja a további keresztezõdéseket, és a kevertvérûek kihalnak.
Minden vérkeveredés kérlelhetetlen következetességgel elõbb-utóbb a kevertvérû pusztulásához vezet addig, amíg a keresztezõdés felsõbbrendû eleme még fajilag részben tiszta egységet képez. A kevertvérût fenyegetõ veszély csak az utolsó felsõbbrendû fajtiszta lény fajkeveredésének pillanatában szûnik meg.
Ez az alapja a lassú, de természetes tisztulási folyamatnak. A faji fertõzések fokozatosan kiküszöbölõdnek mindaddig, amíg a fajtiszta elemek alaptörzse jelen van, és további fajkeveredés nem történik.
Erõs faji ösztönnel rendelkezõ egyedeknél ez a folyamat önként beáll. Ezek csak különös körülmények vagy kényszerhelyzet következtében térnek le a természetes, fajtiszta szaporodás útjáról, s mihelyt ez a kényszerhelyzet megszûnik, a még tiszta elem rögtön ismét arra törekszik, hogy saját faján belül keresse párját, és ezzel meggátolja a további keveredést. A kevertvérûek tehát ismét háttérbe szorulnak,
feltéve, ha nem oly aránytalanul erõsek, hogy a még megmaradt fajtiszta elemek komoly ellenállást már nem fejthetnek ki.
A természetadta kötelezettséget félreismerõ, ösztönét vesztett embernek mindaddig nem szabad a természet helyreigazításában reménykednie, amíg elvesztett ösztönét belátással nem pótolja. E belátásnak, megismerésnek kell lennie és a jóvátétel munkáját megkezdenie. Nagy veszélyt jelent az, ha a már egyszer elvakult ember mindinkább túllépi a faji korlátozásokat, és végül jobbik énjének végsõ maradványát is elveszti. Így azután tényleg csak egyöntetû keverék létesül, amely napjaink hírhedt világjavítóinak eszményképe. Ily módon rövid idõn belül kipusztulna minden ideál. Nagy csorda képzõdnék és ennek tagjaként a csordalény. Ember, kultúrlény, helyesebben kultúraalapító és alkotó sohasem keletkeznék ilyen keveredésbõl. Az emberiség küldetése ezzel befejezettnek lenne tekinthetõ. Napjaink notórius nyápicainak generációja ez ellen természetesen azonnal feljajdul, és a legszentebb emberi jogokba való beavatkozásról siránkozik és panaszkodik. Nem így van! Csak egyetlen legszentebb emberi jog van, és ez egyben a legszentebb kötelesség is: arról gondoskodni, hogy a vér tiszta maradjon. Ezáltal az emberiség legjobbjait megóvjuk és számukra a nemesebb fejlõdés lehetõségét biztosítjuk. A népi állam kötelessége elsõsorban a házasság intézményét az állandó fajgyalázástól mentesíteni, szentesíteni rendeltetését, hogy az Úr hasonmásait, ne pedig az ember és majom közötti torzszülötteket hozza a világra.
A nyugalom és rend mai államában a derék nemzeti polgári világ reprezentánsai szemében a szifiliszesek, tüdõvészesek, terheltek, nyomorékok és gyengeelméjûek nemzõképességének megakadályozása gaztett, ellenben a legjobbak millióinál nem tekintik véteknek a nemzõképesség gyakorlásának megakadályozását; ez nem ütközik ennek az álszenteskedõ társadalomnak jó erkölcseibe, sõt hasznára van a rövidlátó és renyhe gondolkodásnak. Máskülönben azon kellene törnie a fejét, miképpen teremtse elõ ama egyedek élelmezésének és létfenntartásának alapfeltételeit, akiknek, mint népünk egészséges képviselõinek a jövõ nemzedékkel szemben ugyanez lesz a kötelessége.
Amit ezen a téren ma mindenütt elmulasztanak, azt a nép államának pótolnia kell! Tegye a faji kérdést az egyetemes élet legfõbb kérdésévé, gondolkodjon a faj tisztántartásáról, nyilvánítsa a gyermeket a nép legértékesebb kincsének. Gondoskodjon arról, hogy csak egészséges embernek szabadjon gyermekeket nemzeni, hogy szégyen: betegség és fogyatékosság ellenére gyermeknek életet adni, de becsületes dolog: errõl lemondani! Viszont megvetést érdemel az, aki egészséges gyermekektõl fosztja meg nemzetét. Az állam legyen egy ezeréves jövendõ védelmezõje, amely elõtt az egyéni óhajnak és önzésnek meg kell hajolnia. Állítsa ennek az elvnek a szolgálatába a modem orvosi segédeszközöket is. Nyilvánítsa nemzésre képtelenekké a nyilvánvalóan betegeket és terhelteket, s ezt valósítsa meg a gyakorlatban, viszont gondoskodjon arról is, hogy a kormányrendszer könnyelmû pénzügyi gazdálkodása amely a szülõknél a gyermekáldást átokká változtatja az egészséges asszony termékenységét semmiképpen ne korlátozza. Vessen véget annak a lusta, sõt átkos közömbösségnek, amellyel ma a soktagú család szociális létfeltételeit kezelik, és legyen a nép e legfõbb kincsének legnagyobb oltalmazója. Gondoskodjon inkább a gyermekrõl, mint a felnõttrõl.
A testileg és szellemileg beteg embernek nem szabad szenvedését gyermekébe átültetnie. A népi államnak e tekintetben óriási nevelõmunkát kell végezni. Egykor majd nagyobb vívmánynak tekintik ezt, mint polgári korszakunk leggyõzedelmesebb háborúit. Neveléssel fel kell világosítani az egyént arról, hogy betegnek és gyöngének lenni nem szégyen, csak sajnálatos szerencsétlenség; gaztett és szégyen azonban ezt a szerencsétlenséget megbecsteleníteni azzal, hogy ártatlan utódokra is rákényszerítjük. Milyen csodálatos és nemes lelkületre vall, ha az önhibáján kívül beteg ember lemond a gyermekrõl, és szeretetét, gyöngédségét népe egyik szegény, fiatal magzatjára fordítja, akinek egészsége biztosít bennünket arról, hogy egykor erõteljes nemzedék erõteljes tagja lesz. Az állam e nevelõ munkáját gyakorlati tevékenysége mellett szellemi téren is valósítsa meg tekintet nélkül arra, hogy megértik-e, helyeslik-e vagy rosszallják-e azt.
Ha testileg degenerált, szellemileg beteg embereknek nemzõképességét csak hatszáz évig akadályoznánk meg, ezzel nemcsak mérhetetlen szerencsétlenségtõl szabadítanánk meg az emberiséget, hanem olyan regeneráló folyamatnak vetnénk meg az alapját, amelynek hatását ma el sem tudjuk képzelni.
A népi világnézetnek a népi államban meg kell valósítania azt a nemes korszakot, amelyben az emberek nem kutyák, lovak, macskák nemesítésében találják örömüket, hanem az emberi faj felemelésében és nemesítésében. Ebben a korszakban az egyik néma belátással lemond, a másik pedig örömmel hoz áldozatot, és örömmel adakozik.
Napjaink nyárspolgárainak jajveszékelõ serege ezt sohasem fogja megérteni. Nevetni fog, ferde vállát vonogatja és örökös kifogásait sóhajtozza: "Ez bizony szép volna, de sajnos kivihetetlen. "
Ezeknek azt üzenjük: Veletek ezt már nem lehet elérni, a ti világotok erre már nem alkalmas. Ti csak egy gondot ismertek, önzõ életeteket és egy istent: a pénzt. De mi nem is hozzátok fordulunk, hanem azok nagy táborához, akik túl szegények, semhogy saját önös életük a világ legnagyobb örömét jelentse számukra. Azokhoz, akik életcéljukat nem az aranyban látják, hanem más istenekben hisznek. Elsõsorban német ifjúságunk hatalmas seregéhez fordulunk! Õk egy új korszak küszöbét lépik át; amit apáink lomhasága és közönye elmulasztott, az õket majd küzdelemre ösztönzi. A német ifjúság egykor vagy építõje lesz az új népi államnak, vagy utolsó tanúja a polgári világ teljes pusztulásának.
Mostani polgárságunk képtelen az emberiség magasztos feladatait elvégezni. Ennek az oka egyszerû: gerinctelen és romlott. Nem készakarva rossz, inkább hihetetlen nemtörõdömsége és annak következménye folytán.
Ha mi az állam legfõbb feladatául a nép szolgálatában és javára a legjobb faji egyedek megtartását, gondozását és kifejlesztését tekintjük, akkor az ez irányú gondoskodásnak nemcsak az ifjú nép és fajtárs születéséig kell terjednie, hanem kötelessége, hogy a fiatal hajtásból a késõbbi szaporodás értékes tagját nevelje fel.
A népi állam nevelõ munkásságát ne csak az abszolút tudás besulykolására fordítsa, hanem elsõsorban az egészséges testi nevelésre. Csak másodsorban következzék a szellemi képességek fejlesztése; e téren is a jellemképzés, különösen az akaraterõ, elhatározóképesség és a felelõsségérzet kifejlesztése a legfontosabb, és csak utoljára a tudományos kiképzés.
A népi állam e kérdésnél induljon ki abból az igazságból, hogy a tudományosan kevésbé képzett, de testileg egészséges, erõsjellemû ember, telítve határozottsággal, akaraterõvel sokkal értékesebb a népközösség számára, mint a szellemes nyápic.
A rothadt testet a szellem semmiképpen sem teszi esztétikusabbá. A legmagasabb szellemi képzettség mit sem érne, ha viselõi testileg romlott és elsatnyult, jellemükben akaratgyönge, ingadozó, gyáva személyek volnának. Ami a görög szépségideált halhatatlanná teszi, az a leggyönyörûbb testi szépség, a ragyogó szellem és legnemesebb lélek csodálatos összhangja.
Az iskolának a népi államban több idõt kell fordítania a testnevelésre. Hisz hiábavaló a fiatal agyvelõt oly ballaszttal megterhelni, amelynek amúgy is csak egy részét tartja meg, és amelyhez sok felesleges értéktelenség tapad.
A középiskolák mai tantervében a tornának csak rövid két órát szentelnek hetenként, az azon való részvételt is a tanuló döntésére bízzák. Ez a tisztán szellemi kiképzés a szükségesség durva félreismerése. Egyetlenegy napnak sem szabad elmúlnia anélkül, hogy a fiatalember legalább délelõtt és este egykét órás testgyakorlásban ne részesüljön, éspedig a sport és torna minden ágában.
Ha az értelmiség felsõ rétegei nemcsak elõkelõ illemtant, hanem alapos ökölvívást is tanultak volna, akkor az apacsok, katonaszökevények és hasonló kétes elemek "német" forradalma sohasem lett volna lehetséges.
Német népünk ma megtörve fetreng, kiszolgáltatva idegen népek rúgásainak. Éppen neki van szüksége arra a szuggesztív erõre, amely az önbizalomban rejlik. Már gyermekkorában bele kell nevelni a fiatal néptársba ezt az önbizalmat. Egész nevelését oly irányba kell terelnünk, hogy tudatában legyen másokkal szemben való feltétlen fölényének. Testi erejében és ügyességében bízva kell népe legyõzhetetlenségébe vetett hitét visszanyernie.
A német hadsereget egykor az egyén önbizalma és az összességének a vezetõkbe vetett bizalma vitte gyõzelemre.
A német népet talpraállítani csak a szabadság visszanyerésébe vetett szent hite tudja. Ennek a meggyõzõdésnek azonban milliók szívében kell gyökeret vernie!
A népi államban a hadsereg az egyént ne csak állni és járni tanítsa, hanem jelentse egyben a hazafias nevelés utolsó és legfõbb iskoláját is. A fiatal újoncot a hadseregben ne csak a szükséges fegyveres kiképzésben részesítsék, hanem neveljék a késõbbi életére is, A katonai nevelés vezérelve az legyen, amit már a régi hadseregnél is a legnagyobb érdemnek minõsítettek, hogy ebben az iskolában az ifjúból férfit kell kialakítani, nemcsak engedelmességet kell tanulnia, hanem a késõbbi parancsolás elõfeltételeit is el kell sajátítania. Tanulja meg, hogy ne csak akkor hallgasson, ha jogosan feddik, hanem a szükséghez képest az igazságtalanságot is némán viselje el.
A katonai szolgálat befejezése után két okmány állítandó ki részére: 1. az állampolgársági okmány, ez jogi okmány, amely nyilvános szereplésre jogosítja és 2. egészségi bizonyítvány, amely testi épségét igazolja és feljogosítja a házasságkötésre.
A fiúk neveléséhez hasonló elvek szerint kell nevelnie a népi államnak a leányokat is. Itt is a testnevelésre kell a legnagyobb súlyt helyezni, csak ezután következzék a lelki és utolsó sorban a szellemi értékek kifejlesztése. A nõi nevelés határozott céljának az anyai hivatásra való nevelésnek kell lennie.
Igen nagy jelentõségû az akaraterõ, az elhatározóképesség fejlesztése, valamint a felelõsségérzet ápolása.
Gyakran panaszkodunk, hogy 1918 novemberében és decemberében minden fórum kivétel nélkül felmondta a szolgálatot, hogy az uralkodótól lefelé, az utolsó hadosztályparancsnokig senki sem tudta többé erejét önálló elhatározásra összpontosítani.
Ez a rettenetes valóság nevelésünk eredménye volt. Ebben a hatalmas katasztrófában óriási mértékben jelentkezett az a lelkiállapot, amely már kicsiben általában minden emberen uralkodott.
Nem a fegyverek hiánya, az akarathiány tesz bennünket ma is minden komoly ellenállásra képtelenné. Ez a hiány ma áthatja egész népünket, megakadályoz minden kockázatos elhatározást, mintha a test nagysága nem éppen a merészségben gyökereznék. Egy német tábornoknak önkéntelenül is sikerült erre a jajveszékelõ akaratnélküliségre klasszikus meghatározást találnia: "Én csak akkor cselekszem, ha gyõzelmünk 51%-os lehetõségével számíthatok. " Ebben az 51%-ban rejlik a német összeomlás tragédiája. Aki a sorstól az eredmény kezességét követeli, az eggyel már eleve nem számolt: a hõsi tett jelentõségével.
Ide sorolható a napjainkban tomboló gyávaság is, amely minden felelõsségtõl irtózik. A hiba itt is az ifjúság nevelésében rejlik. Áthatja egész nyilvános életünket, a parlamenti kormányrendszerben pedig hallatlan tökéletességre tesz szert.
Sajnos, már az iskolában többre becsülik a kis bûnös "töredelmességét, fogadalmát", mint a bátor, nyílt színvallást.
Miként a népi államnak majdan a legnagyobb gondot kell fordítania az akarat és határozóképesség fejlesztésére, éppen úgy kell a felelõsségvállalás készségét és a nyílt õszinteséget is bele nevelni az ifjúságba.
A tudományos iskolai kiképzést, amely ma még az egész állami nevelõmunkásság lényege, a népi állam kisebb változtatásokkal átveheti. E változtatások három csoportra oszlanak.
Mindenekelõtt a fiatal agyat általában ne terheljük olyan anyaggal, amelynek 95%ára amúgy sincs szüksége, és ezért megint elfelejti.
Változtassuk meg különösen a történelem eddigi tanítási módszerét. Aligha tanul más nép annyi történelmet, mint a német, de alig is van olyan nép, amely ennek kevésbé vehetné hasznát, mint a miénk. Ha a politika a keletkezõ történelem, akkor történelmi nevelésünk felett politikai magatartásunk ítélkezik. Nem helyénvaló politikai teljesítményeink siralmas eredményeinek bírálgatása mindaddig, amíg nem gondoskodunk jobb politikai nevelésrõl.
A történelemtanítás eredménye száz közül kilencvenkilenc esetben siralmas. Néhány adat, születési szám, név még megmarad emlékezetünkben, de teljesen hiányzik a határozott, nagy koncepciójú irányvonal. Ami lényeges, azt nem tanítják. Az egyes tanulók többé-kevésbé zseniális hajlamára bízzák, hogy az adatok áradatában és az események forgatagában rátaláljanak a belsõ indítóokra.
Éppen a történelem tanításánál kell az anyagot rövidre szabni. A fõ érték a nagy fejlõdési vonalak megismerésében rejlik. Minél jobban alkalmazkodunk ehhez a tanításnál, annál inkább remélhetjük, hogy az egyén tudása késõbb elõnyére is válik és a köz javát is szolgálj a. Nem azért tanulunk történelmet, hogy megtörtént tényeket megismerjünk, hanem azért, hogy benne a jövõ és saját népünk létének tanítómesterére találjunk. Ez a célunk. A történelemtanítás csak eszköz.
A népi államnak kell arról is gondoskodnia, hogy végre olyan történelmet írjanak, amelyben a faji kérdés uralkodó helyet foglal el.
A népi állam tudományos tantervének második változtatása a következõ legyen.
Anyagias idõnk jellemzõje, hogy tudományos kiképzésünk mindinkább a reális tantárgyak, így a számtan, vegytan stb. felé irányul. Bármily fontosak ezek ma, amikor a technika és vegyészet játsszák a vezetõ szerepet, mégis veszélyes a nemzet általános mûvelõdését csak ezekre a tudományokra összpontosítani. A képzésnek inkább ideálisnak kell lennie. Helyezzük a fõ súlyt a humanisztikus tárgyakra, a késõbbi szakképzésnek csak az alapját vessük meg, mert különben olyan erõkrõl mondunk le, amelyek a nemzeti létfenntartás szempontjából még mindig fontosabbak minden technikai tudásnál. Különösen a történelem tanításánál nem szabad az ókor tanulmányozását elhanyagolni. A római történelem fõ vonásokban helyes megvilágításban még ma is a legjobb tanítómestereink. A páratlan szépségû hellén kultúrideált is ápolnunk kell. Egyes néptörzsek között fennálló különbözõségek miatt nem szabad a nagyobb faji közösség eszméjének szenvednie.
Az általános képzettség és a különleges szakképzettség között éles ellentétnek kell fennállania. Minthogy az utóbbi éppen manapság mindinkább a pénz szolgájává alacsonyodik le, legalább az ideális szemléletû általános mûveltségnek kell ellensúlyként fennmaradnia. Állandóan hangsúlyozni kell az elvet, hogy a nagyipar és a technika, a kereskedelem és a kisipar virágzása mindig csak ideálisan gondolkodó népközösség keretén belül lehetséges. Ennek elõfeltételeit azonban nem az anyagias önzés, hanem csak a sorsközösségben rejlõ áldozatkészség biztosítja.
A tudományos nevelés terén harmadik körülményként a következõre kell figyelemmel lenni.
A népi államnak a tudományban is a nemzeti önérzet nevelésének egyik segítõeszközét kell látnia. Nemcsak a világtörténelmet, hanem az egyetemes kultúrtörténetet is ilyen szempontok szerint kell tanítani. A feltaláló ne csak feltalálóként legyen nagy, hanem még sokkal nagyobbnak kell feltûnnie néptársi mivoltában. Minden nagy tett csodálatát nemzeti büszkeséggé kell változtatnunk. A német történelem nagy jelentõségû neveinek a tömegébõl ki kell választani a legnagyobbakat és olyan módon kell bemutatnunk ifjúságunknak, hogy azok a nemzeti érzés megdönthetetlen pillérei legyenek.
Azért, hogy ez a nemzeti érzés kezdettõl fogva valóságos és ne csak látszólagos legyen, már kora ifjúsága idején bele kell nevelni a nép gyermekébe azt a sziklaszilárd alapelvet, hogy:
Aki szereti népét, szeretetét csupán az érte hozott áldozatok árán mutathatja ki. Olyan nemzeti érzés nincs, amely nyerészkedésen alapszik. Éppúgy nem nacionalizmus az sem, amely csak egyes osztályokat karol fel. Az éljenzés nem jelent semmit, nem tesz bennünket jó hazafiakká, ha nem a népünk iránti gondoskodó szeretet vezérel bennünket. Népünkre csak akkor lehetünk büszkék, ha egyetlenegy osztálya miatt sem kell többé szégyenkeznünk. Senki sem lehet büszke népére, ha annak egy része ínségben él, gondterhelt, esetleg züllött. Csak testileg-lelkileg egészséges nép keltheti fel bennünk annak az öröm érzetét, hogy ehhez a néphez tartozunk, és csak az ilyen nép lehet nemzeti büszkeség tárgya. Ezt a legnagyobb büszkeséget viszont csakis az érezheti, aki ismeri népe nagyságát.
A nacionalizmus és szociális igazságérzet összhangba hozatalát már a fiatal szívekben meg kell valósítanunk. Ilyen módon egykor a közös szeretet és közös büszkeség egymáshoz fûzi az állampolgárokat. Ezáltal népünk örök idõkig megrendíthetetlenné válik.
Korunknak a sovinizmustól való félelme: a tehetetlenségének jele. Minthogy nem rendelkezik túltengõ erõvel, sõt ezt még kellemetlennek is találja, a sors sem szemelte ki nagy tettek keresztülvitelére. Hiszen ezen a földön el sem volnának képzelhetõk a nagy átalakulások, ha azok hajtóerejét a fanatikus, sõt hisztérikus szenvedélyek helyett a nyugalom és a rend polgári erényei szolgáltatták volna.
Tény az, hogy a világ nagy átalakulás elõtt áll. A kérdés csak az, vajon ez az átalakulás az árja világ javára, vagy pedig az örök zsidó hasznára valósul meg.
A népi államok célja, hogy az ifjúság megfelelõ nevelése révén gondoskodjanak arról, hogy egykor földünkön a végsõ és döntõ küzdelem érett nemzedékre találjon.
Az a nép fog gyõzni, amely elõször lép erre az útra!
A népi állam kiképzõ és nevelõ munkájának végcélja az legyen, hogy a faji öntudatot és érzést ösztönileg és értelmileg a reá bízott ifjúság szívébe és agyába vésse. Egyetlenegy ifjú vagy leány se hagyhassa el addig az iskolát, amíg tisztában nincs vele, mi a vér tisztaságának lényege és szükségessége.
Ez fogja megteremteni népünk fennmaradásának fajszerû alapjait, amelyek viszont a további kulturális fejlõdés feltételeit biztosítják.
Amilyen nagy jelentõsége lesz egy népi államban a testi és szellemi nevelésnek, éppen olyan fontos lesz magának az embernek az állam szempontjából való megfelelõ kiválasztása. Ezt a kérdést ma nagyon könnyen kezelik. Általában a felsõbb rétegek, módosabb szülõk gyermekeit magasabb kiképzésre méltatják. A tehetség kérdésének teljesen alárendelt szerep jut.
Alkotó munka pedig csak úgy lehetséges, ha a tudás tehetséggel párosul.
A népi államnak nem az a feladata, hogy valamely fennálló társadalmi osztály fölényét védje, hanem az, hogy a néptársak egyetemébõl a legtehetségesebbeket kiszemelje, s õket hivatalokba, méltóságokba juttassa. Nemcsak az a kötelessége, hogy az átlagos képességû gyermeket az iskolában bizonyos fokú nevelésben részesítse, hanem az is, hogy a tehetségest a neki megfelelõ pályára nevelje. De legfõbb feladata, hogy tekintet nélkül származására, a nép minden tehetséges tagja elõtt megnyissa az állami felsõbb oktató intézetek kapuit.
A háborús politikai készültség és a technikai felszerelés nem azért volt elégtelen, mert népünket kevésbé képzett fõk kormányozták volna, inkább az volt a baj, hogy a kormányon lévõk túl mûveltek voltak, teletömve tudással és szellemmel, hiányzott azonban belõlük az egészséges ösztön, az energia és a merészség.
Az volt a végzetünk, hogy a létért folytatott harcunkat gyönge, bölcselkedõ kancellár vezetése alatt kellett megvívnunk. Az egyszerû baka vére nem folyt volna hiába, ha Bethmann-Hollweg helyett a nép egy erõteljesebb, nyersebb fia lett volna a vezetõnk. Követendõ példát szolgáltat e tekintetben a katolikus egyház. Szerzeteseinek megtiltja a házasságot, és így a lelkészség utánpótlását nem saját soraiból, hanem a nép körébõl kénytelen biztosítani. A cölibátus jelentõségét a legtöbben nem ismerik fel. Pedig ez a magyarázata annak a hihetetlen mozgékony erõnek, amely ezt az intézményt jellemzi. Azáltal, hogy ez a hatalmas szervezet az egyházi méltóságok viselõit szakadatlanul a népek legalsóbb rétegébõl egészíti ki, nemcsak ösztönös összeköttetését biztosítja a nép érzelmi világával, hanem hatalmas erõforrást és tetterõt is merít a maga számára, mert ezek ilyen alakban mindig csak a nép széles rétegeiben vannak meg. Ez az alapja az óriási szervezet csodálatos fiatalságának, lelki simulékonyságának és acélos akaraterejének.
A népi állam feladata lesz, hogy közoktatása útján gondoskodjék a meglévõ szellemi vezetõ rétegnek az alulról jövõ vérfrissítés útján történõ állandó megújhodásáról.
Az államnak kötelessége az, hogy a néptársak tömegébõl a legnagyobb gondossággal és pontossággal kiválassza és a köz szolgálatába állítsa a természet által láthatólag legnagyobb tehetséggel megáldott emberanyagot. Az állam és az állami hivatalok nem azért vannak, hogy egyes osztályok elhelyezkedést találjanak bennük, hanem hogy a rájuk bízott feladatoknak megfeleljenek. Ez azonban csak akkor lesz lehetséges, hogyha a hivatali tisztségek viselõi elvileg mindig csak a rátermett és akaraterõs személyiségek sorából kerülnek ki. Mindez nemcsak a tisztviselõi állásokra vonatkozik, hanem általában a nemzet egész szellemi vezetésére. Egy nép nagyságának az is egyik fontos feltétele, hogy sikerül-e a legrátermettebb embereket a megfelelõ munkakörbe kiképezni és a köz szolgálatába állítani.
Ha két nép verseng egymással, és mindkettõ egyforma értékkel rendelkezik, akkor az kerül ki ebbõl a versenybõl gyõztesen, amelyik az egyetemes szellemi vezetés tekintetében a legjobb tehetségnek biztosítja a szerepet, és az marad vesztesként a porondon, amelyiknek vezetõsége csak bizonyos érdekeltségeknek és osztályoknak nagy, közös húsosfazekát jelenti, tekintet nélkül az egyes vezetõk veleszületett képességeire.
Természetesen ez a mai világunkban elsõ látásra lehetetlenségnek látszik. Rögtön ellenvetnék, hogy pl. egy magasabb állami hivatalnoknak a fiacskája mégsem lehet kézmûves csak azért, mert esetleg egy másik, akinek a szülei történetesen iparos emberek, tehetségesebb. Ez a fizikai munka mai lebecsülésének idején találó ellenvetés. Éppen ezért a népi állam elsõ és legfontosabb feladata az, hogy más álláspontot foglaljon el a munka fogalmával szemben. Ennek a népi államnak ha kell, évszázados nevelés útján le kell számolnia azzal az õrülettel, amely a testi munkát lebecsüli. A népi állam az egyes embert nem a munka minemûsége, hanem a kifejtett tevékenység minõsége és hasznossága szerint értékeli.
Pedig ez idõ szerint a szellemtelen tömegírnokot többre értékelik, mint a legintelligensebb mûszerészt, csak azért, mert tollal dolgozik. E felfogás egyenesen rettenetes. A hamis értékelés azonban, mint már jeleztem, nem a dolgok természetébõl folyik, hanem mesterséges nevelés eredménye, és korábban ismeretlen volt. A mai természetellenes állapot éppen anyagias korunk általános betegségi tüneteinek egyike.
Alapjában véve minden munkának az értéke kettõs: a tisztán anyagi és az ideális értelemben vett érték. Az anyagi érték a munkának az összesség életére gyakorolt jelentõségén éspedig anyagi jelentõségén nyugszik. Minél több néptársnak jelent hasznot egy bizonyos tevékenység, éspedig akár közvetve, akár közvetlenül, annál nagyobbra becsülendõ a munka anyagi értéke. Ezt a megbecsülést az az anyagi ellenérték fejezi ki, amelyet az egyén munkájáért kap. A tisztán anyagi értékkel szemben áll az eszmei érték. Ez nem a végzett munka anyagiasan mérlegelt jelentõségében gyökerezik, hanem szükségszerûségében. Kétségtelen, hogy egy találmánynak az anyagi haszna nagyobb lehet, mint egy szürke napszámos munkájának értéke, mégis bizonyos, hogy az összesség erre a legkisebb szolgálatra éppen úgy rászorul, mint arra a nagyobbra. Anyagilag lehet különbség az egyes munkák hasznának összessége tekintetében jelentkezõ értékelésében, és ez a különbség a mindenkori ellenszolgáltatás tekintetében is jelentkezhetik. Azonban eszmei szempontból azonos értékûnek kell lennie minden munkának abban a pillanatban, amikor az egyes ember arra törekszik, hogy saját munkakörében, bármilyen is legyen, a legjobbat nyújtsa.
Minthogy az ésszerûen berendezett államban arra kell törekedni, hogy minden egyes embert tehetségének megfelelõ pozícióba juttassanak, vagyis másként kifejezve, hogy az embereket a tehetségüknek megfelelõ munkára képezzék ki, azt kell szem elõtt tartanunk, hogy tehetséget nem lehet elsajátítani, hanem azzal születni kell, mert az a természet ajándéka, és nem az embernek a megszolgált jutalma. Így azután az általános megbecsülést nem befolyásolhatja az egyes részére juttatott munka. Ez a munka ugyanis a veleszületett tehetségének és az ahhoz igazodó kiképeztetésnek számlájára írandó, amelyet viszont az összesség nyújt számára. Az embert aszerint kell megbecsülni, hogy miként felel meg az egyetemesség részérõl neki szánt feladatnak. Az egyes ember létének célját nem tevékenysége képezi, hanem az csak eszköze annak. Mint embernek tovább kell képeznie magát, tovább kell nemesednie, ami csak kultúrközösségben történhetik, amelynek viszont mindig egy állam alapján kell nyugodnia. Ennek az alapnak a megtartásához neki is hozzá kell járulnia. Hozzájárulása módját a természet határozza meg; az egyes embernek az a feladata, hogy szorgalommal és becsületességgel visszaadja a népközösségnek azt, amit tõle kapott. Aki ezt megteszi, az méltó a legnagyobb megbecsülésre és tiszteletre.
Az anyagi jutalom az egyént tevékenységének a népközösség számára biztosított haszna szerint illetheti kisebb-nagyobb mértékben; az erkölcsi jutalom viszont a munka értékének tudatában rejlik, aki természetadta képességét népe szolgálatába állítja. Így tehát nem lesz többé szégyen, ha valaki rendes iparos ember, de szégyen marad, ha mint alamuszi hivatalnok a jó Isten napját és népe kenyerét lopja. Magától értetõdõnek tartjuk majd, hogy hozzá nem értõ emberre nem bízunk számára megoldhatatlan feladatokat. Napjainkban, amikor egész embercsoportok egymást csak fizetési osztályok szerint értékelik, ezekkel az elgondolásokkal szemben nincs kellõ megértés. Ez azonban nem képezheti alapját annak, hogy eszméink hirdetésétõl elálljunk. Ellenkezõleg! Aki ezt a korszakot, amely belsõleg beteg és rothadt, meg akarja újítani, annak legyen bátorsága ahhoz, hogy rámutasson ez állapot okaira. A nemzeti szocialista mozgalomnak az a feladata, hogy tekintet nélkül a nyárspolgáriasságra, gyûjtse össze és szervezze népünkbõl azokat az erõket, melyek alkalmasak arra, hogy az új világnézetnek az elõharcosai legyenek.
Nem vagyunk együgyûek, nem hisszük, hogy sikerül valaha hibátlan korszakot teremtenünk. De ez a tudat nem ment fel bennünket kötelességünk alól. A felismert hibák ellen harcolnunk kell, a gyöngeségeket le kell küzdenünk, és legalább meg kell közelítenünk az ideált. A rideg valóság sok akadályt gördít utunkba, de annál inkább kell törekednünk végsõ célunk felé. A tévedések ne tántorítsanak el lékunktól, mint ahogy az igazságszolgáltatást sem vethetjük el azért, mert téved; nem utasíthatjuk vissza az orvosságot sem, mert mindig lesznek betegségek.
Az ideális eszme erejét nem szabad lebecsülnünk. A katonaviselt kishitûnek emlékezetébe idézem azt az idõt, amikor hõsiessége az ideális motívumok leghatalmasabb bizonysága volt. Az emberek nem a mindennapi kenyerükért haltak meg, életüket a hazaszeretet, a haza nagyságába vetett hit, a nemzet becsülete érdekében áldozták fel. Csak amikor német népünk eltávolodott az ideáloktól, és a forradalom reális ígéreteit követte, amikor fegyverét batyuval cserélte fel, csak akkor a földi mennyország helyett a közmegvetés és az általános nyomor tisztítótûzébe.
Azért kell a jelenlegi reális szemléletû köztársaság számító mestereivel szemben idealizmuson nyugvó birodalomba vetett hitet állítanunk.