Valamely test esésének mértékét mindig a pillanatnyi és az eredeti helyzet közötti különbség adja meg. Érvényes ez a törvény a népek és államok bukására is. Csak az képes igazán mélyre zuhanni, ami az általános színvonal fölé emelkedik. Az a tény teszi olyan súlyossá és borzasztóvá a birodalom összeomlását minden gondolkodó és érzõ ember számára, hogy a bukás olyan magasságból következett be, amilyen a jelen megaláztatás nyomorúságában alig képzelhetõ el.
Már a birodalom megalapítását is egy, az egész nemzetet felemelõ tett varázsa aranyozta be. Párját ritkító diadalmenet után, mintegy a halhatatlan hõsiesség jutalmaként született meg a fiak és unokák számára a birodalom. Minden németnek az volt az érzése tudatosan vagy tudat alatt , hogy ez a birodalom, amely létét nem a parlamenti frakciók szemfényvesztõ mesterkedésének köszönhette, már alapításának magasztos voltával is kimagaslott a többi állam közül. Nem parlamenti szócsaták, hanem a Párizst bekerítõ hadmozdulatok ágyúdörgése közepette nyilvánult meg a nemzet akarata. Eszerint a németek, fejedelmek és nép egyaránt, a jövõben egy birodalmat kívánnak alkotni, és a császári koronát ismét közös szimbólummá kívánják tenni.
Nem orgyilkosság teremtette meg, nem szökevények és egyéb alakok voltak Bismarck államának megalkotói, hanem a becsület mezejének az ezredei. Ez a tûzkeresztség már magában véve is a történelmi dicsõség olyan dicsfényével vette körül a német birodalmat, amilyen a legrégibb államoknak is csak ritkán jutott osztályrészül. Hatalmas fellendülés lépett a nyomába. A szabadságnak kifelé való biztosítása befelé a mindennapi kenyeret biztosította. A nemzet számban és földi javakban gyarapodott. Az államnak és vele együtt az egész népnek a becsületét pedig védte az a hadsereg, amely a maga erejével legjobb bizonyítéka volt az egykori német szövetségi rendszer és a császári birodalom közötti különbségnek.
Ma a birodalom és a német nép elesettsége oly nagy, hogy azt hiheti az ember, téboly ragadta magával népünket és fosztotta meg józan ítélõképességétõl, hogy ne lássa egykori nagyságát. Mai nyomorúságával szemben álomszerû valótlanságnak tûnik fel hajdani dicsõsége. A múlt magasztos volta elvakított bennünket és szinte megfeledkeztünk arról, hogy figyeljük a bekövetkezõ rettenetes összeomlás elõjeleit, amelyek pedig minden bizonnyal már akkor mutatkoztak. Ezek a megállapítások csak azokra vonatkoznak, akik számára Németország többet jelent, mint egyszerû tartózkodási helyet, ahol megkeresik és kiadjak pénzüket. Csak õk tekintik összeomlásnak a mai állapotot, míg a többiek számára ez az összeomlás mindeddig ki nem elégült vágyaik várva várt beteljesülését jelenti.
A bekövetkezett összeomlás elõjelei kétségtelenül már annak idején jelentkeztek, de csak kevesen kísérelték meg, hogy levonjak belõle a tanulságot. Manapság erre nagyobb szükség van, mint valaha. Miként a betegség, úgy a politikai kór is csak akkor gyógyítható, ha ismerjük okozóját. Kétségtelenül könnyebb felfedezni és meglátni a betegség külsõ megnyilvánulását és szembeötlõ tüneteit, mint a belsõ okot. Ez a magyarázata annak, hogy legtöbben nem is hatolnak a dolgok mélyére, hanem csak a külsõ tünet jelenlétét állapítják meg. Az utóbbit pedig gyakran összetévesztik a betegség tulajdonképpeni okával, és nem egyszer annak létezését is tagadják. Így a legtöbben a német összeomlást is az általános gazdasági ínségben és annak következményeiben látják, mert ezek hatása majdnem mindenkit személyesen érint. A nagy tömeg azonban kevésbé látja a politikai, kulturális és erkölcsi összeomlást. E tekintetben a legtöbb embert elhagyj a helyes érzéke é s józan ítélõképessége.
Még érthetõ azonban, hogy a nagy tömegeknél így áll a helyzet. De az a körülmény, hogy a német összeomlást az értelmiség körében is gazdasági katasztrófának tekintik és ehhez képest orvoslását a gazdasági helyzet javulásától várjak, szintén egyik oka annak, hogy mind ez ideig nem következett be a várva várt gyógyulás.
Mai nyomorúságunk okát csak akkor értjük meg igazán, ha rájövünk, hogy abban a gazdasági kérdésnek csak másod, sõt harmadrangú szerep jut. Ezzel szemben az erkölcsi és faji tényezõket illeti meg az elsõség. Csak így találhatjuk meg a gyógyulás felé vezetõ utat és eszközöket.
A német összeomlás okainak kutatása mindenekelõtt annak a politikai mozgalomnak a számára volt döntõ jelentõségû, amely az elesettségbõl kivezetõ út megkeresését tûzte ki céljául.
Ha azonban ilyen alapon kutatjuk a múltat, okvetlenül ügyelnünk kell arra, hogy a gyakran szembetûnõbb okozatot ne tévesszük össze a kevésbé látható okkal. Lépten-nyomon találkozunk mai nyomorúságunknak azzal a legelterjedtebb megokolásával, hogy ez nem egyéb, mint az elvesztett háború következménye. Tehát más szavakkal: az elvesztett háború a tulajdonképpeni okozója mai fojtogató nyomorúságunknak.
Ezt a tévedést igen sokan tényleg elhiszik, még nagyobb azonban azoknak a száma, akiknek szájában ez a megokolás nem egyéb tudatos hazugságnál. Közéjük sorolhatók a mai kormányérdekeltségekhez tartozók. Mert vajon nem a forradalom dicsõítõi voltak elsõsorban azok, akik népünk elõtt mindig hangsúlyoztak, hogy a nép széles rétegei számára teljesen mindegy, milyen lesz a háború kimenetele? Vajon nem ezek állították: legfeljebb a nagytõke érdeke lehet, hogy ez a titáni küzdelem a mi gyõzelmünkkel fejezõdjék be, de nem a német népé, még kevésbé a német munkásé? Vajon nem állították a világbékének ez apostolai, hogy a német vereség legfeljebb a gyûlölt militarizmus pusztulását vonja maga után, a német nép azonban legdicsõbb újjászületését fogja ünnepelni? Vajon nem dicsérték ezek a körök az Antant jóhiszemûségét, és nem tolták a véres küzdelem egész felelõsségét Németországra? Vajon tehették volna ezt anélkül, hogy egyúttal rámutattak volna arra, hogy a hadsereg veresége a nemzet sorsát semmiképpen sem fogja befolyásolni? Vajon nem cicomázták-e fel a forradalmat azzal a frázissal, hogy ha õk meggátolják a német zászló gyõzelmét, akkor biztosítják a német nép külsõ és belsõ szabadságának visszanyerését?
Vajon nem ez volt a taktikátok, ti nyomorult gazok, bitangok?!
Valóban óriási zsidó pimaszság kell ahhoz, hogy az összeomlás bûnét kizárólag a hadsereg vereségének a rovására írjak akkor, amikor a hazaárulók központi szócsöve, a "Vorwärts" azt írta, hogy ezúttal nem szabad a német nemzetnek gyõzelmi zászlók alatt a harctérrõl hazatérne!
Most mégis ez az oka összeomlásunknak?
Hiábavaló lenne az ilyen feledékeny sihederekkel ezek felett vitatkozni. Szót sem érdemelne az egész, hogyha ezt az õrültséget sok jóhiszemû, de felületesen gondolkozó embertársunk nem venné át és nem terjesztené tovább.
Ezek a fejtegetéseim legyenek segédeszközei népünk felvilágosításáért harcoló bajtársaimnak, hiszen erre manapság nagy szükségünk van, amikor a szónok szájából elhangzó beszédet amúgy is el szokás ferdíteni.
Arra az állításra, hogy a német összeomlásnak az elvesztett háború az okozója, a következõket jegyezhetjük meg.
A háború elvesztése kétségtelenül végzetes befolyást gyakorolt hazánk jövõjére, de nem ez a vereség az oka mindennek, hanem csak következménye a különbözõ okoknak. Hogy ennek az élethalálharcnak szerencsétlen kimenetele rettenetes következményekkel járt, azt minden belátással bíró és nem rosszakaratú ember kénytelen elismerni. Ezt azonban a döntõ pillanatban igen sokan nem látták be, mások pedig jobb meggyõzõdésük ellenére letagadták. Fõleg azok tettek így, akik hõ vágyuk beteljesedése után észrevették, hogy milyen rettenetes katasztrófát idéztek elõ. Õk az összeomlás okai, nem pedig az elvesztett háború, mint ahogy azt hangsúlyozni szokták. A háború elvesztése az õ tevékenységüknek és nem a rossz vezetésnek a következménye. Meg kell gondolnunk azt, hogy az ellenfél sem állott gyáva emberek összességébõl. Ellenfeleink is bátran mentek a halálba, ha kellett; számuk az elsõ naptól kezdve nagyobb volt a mi haderõnk számánál, technikai felszerelés tekintetében pedig rendelkezésükre állott a világ minden arzenálja; nem tagadható tehát, hogy azt a számtalan gyõzelmet, amelyet négy esztendõn keresztül az egész világgal szemben arattunk, minden hõsiesség és szervezettség mellett is, fõleg a kiváló hadvezetõségnek köszönhetjük. A német hadsereg vezetõsége és szervezettsége olyan hatalmas volt, amilyet a világ addig még sohasem látott. Hiányai az általános emberi hibák határain belül mozogtak.
Nem az az oka mai nyomorúságunknak, hogy ez a hadsereg összeomlott, mert ez az összeomlás más bûnök következménye volt. Kétségtelenül siettette azonban a további, szemmel látható összeomlást.
Ezt az igazságot a következõk is bizonyítják.
Vajon a hadsereg vereségének tényleg maga után kellett vonnia a nemzet és az állam végleges bukását, vajon a népek tényleg az elveszett háború következtében mennek tönkre?
Válaszunk igen rövid. Csak akkor, ha a hadsereg veresége egyben a nép belsõ romlottságát, gyávaságát és méltatlanságát igazolja. Ha ez nem így áll, akkor a hadsereg veresége inkább a késõbbi nagyarányú virágzásnak képezi alapját, és nem lesz a nép létének sírásója.
A történelem számtalan példával igazolja ennek az állításnak helyességét.
Sajnos, a német nép harctéri veresége nem tekinthetõ meg nem érdemelt katasztrófának, hanem az örök igazságszolgáltatás méltó büntetésének. Ezt a vereséget nagyon is megérdemeltük. Ez csak egyike volt a számtalan bomlási tünetnek, amelyet legtöbben nem láttak, vagy strucc módjára nem akartak látni.
Vegyük csak közelebbrõl szemügyre a német nép vereségének kísérõ tüneteit. Vajon nem örültek-e bizonyos körök szemmel láthatóan a hazánkat ért szerencsétlenségnek? Viselkedhetne-e így valaki, hacsak meg nem érdemelt büntetést? Sõt mi több. Vajon nem dicsekedtek azzal, hogy végre sikerült a harcvonalunkat visszavonulásra kényszeríteni? Nem az ellenség kényszerített erre! Ezzel a gyalázattal németek terhelték meg lelkiismeretüket. Mondhatjuk-e hát, hogy ilyen körülmények között igazságtalanul érte õket a balszerencse? Vajon helyes-e, hogy ráadásul még azt állítsák, mi voltunk a háború okozói, méghozzá jobb meggyõzõdésük és tapasztalatuk ellenére?!
Nem! Százszor nem! A német népnek a hadi vereséggel kapcsolatos magatartása bizonyítja legjobban, hogy az összeomlás valódi okát egészen másutt kell keresnünk, nem egynéhány állás feladásában vagy egy támadás kudarcában. Ha a hadsereg tényleg csõdöt mondott volna, és a balszerencse okozta volna hazánk romlását, akkor a német nép egészen másképp fogadta volna ezt a vereséget. Akkor vagy fogcsikorgatva, vagy fájdalmas levertséggel tûrtük volna a rákövetkezõ megaláztatást. Akkor gyûlölet és harag töltötte volna el szívünket azzal az ellenséggel szemben, akit ádáz véletlen vagy pedig a sors játéka juttatott gyõzelemre; akkor a nemzet, akárcsak hajdan a római szenátus, a vereséget szenvedett csapatok elé járult volna, megköszönte volna a haza nevében az eddig hozott áldozatot, és kérte volna õket, hogy ne essenek kétségbe a birodalom sorsán. A megadást csak kényszer hatása alatt az értelem íratta volna alá, szívünk azonban a haza felszabadításáért dobogott volna.
Így fogadtuk volna a vereséget, ha ezt a balszerencse rótta volna ránk. Akkor nem nevettünk és táncoltunk volna, nem kérkedtünk volna gyávaságunkkal, és nem dicsõítettük volna vereségünket, nem gyaláztuk volna küzdõ csapatainkat. Zászlajukat és sapkarózsájukat nem tapostuk volna sárba; akkor nem került volna sor olyan szörnyû jelenségekre, amelyek egy angol katonatisztet, Repington ezredest arra a megvetõ kijelentésre késztették, hogy "minden harmadik német hazaáruló". Ez a dögvész sohasem dagadhatott volna olyan pusztító áradattá, amely öt év alatt kiölte a külvilág velünk szembeni tiszteletének utolsó maradványait is.
Ez bizonyítja legjobban annak az állításnak hazug és tarthatatlan voltát, amely szerint az elvesztett háború okozta a német összeomlást. Nem! A hadsereg összeomlása maga is csak azoknak a kórtüneteknek egyike, amelyek már béke idején jelentkeztek a népnél. Ez csak az elsõ látható végzetes következménye volt az erkölcsi mételynek, az önfenntartási ösztön csökkenésének, amely már pár évtizede kikezdte a birodalom alapját.
Csak a zsidóság és marxista harci szervezetek feneketlen galádsága volt képes az összeomlás felelõsségét éppen arra az emberre hárítani, aki emberfeletti akarat- és tetterejével egyedül igyekezett az általa elõre látott katasztrófát elhárítani. Azzal, hogy Ludendorffot bélyegezték a háború vesztesének, kiütötték legveszedelmesebb vádlójuk kezébõl az erkölcsi jog fegyverét.
Abból az igen helyes elvbõl indultak ki, hogy minél nagyobb a hazugság, annál könnyebb azt az emberekkel elhitetni, mert a nép széles rétegei szívük mélyén inkább csak romlottak, semmint szándékosan és tudatosan rosszak, és így kezdetleges gondolkodásmódjuk mellett könnyebben esnek áldozatul a nagy gazságoknak, mint a kicsinyeknek. Mert néha õk maguk is szoktak úgy gondolkozni, viszont nagy hazugságokra nem képesek. Ily valótlanság eszükbe sem jut, és éppen ezért a való tények ily nemtelen elferdítését, az ilyen szemtelenséget másokról sem tételezik fel, sõt, ha efelõl felvilágosítanák õket, még akkor is sokáig kételkednének és ingadoznának, és egyik-másik indokról azt hinnék, hogy való. Ennek a következménye, hogy még a legpimaszabb rágalomból is átmegy végtére valami a köztudatba.
E világhazugság mûvészei és szerzõi ezt igen jól tudják, és éppen ezért aljas módon ki is használjak.
A zsidók értettek mindig a legjobban ahhoz, hogyan lehet a hazugságot és rágalmat saját maguk javára kihasználni, hiszen egész létük egyetlen nagy hazugságon épült fel. Azt állítják, hogy a közösségük nem egyéb vallási szövetségnél, pedig valójában faji szövetség ez a szó legszorosabb értelmében. Ezt az igazságot az emberiség egyik legmagasabb szelleme szögezte le örök érvényû megállapításával akkor, amikor õket a "hazugság nagymesterei"-nek nevezte. Aki ezt nem akarja meglátni és megérteni, az sohasem támogathatja az igazság gyõzelmét e világon.
Szinte szerencsének nevezhetõ, hogy a német nép lappangó betegségének idejét az összeomlás rettenetes katasztrófája rövidre szabta, különben a nemzet lassan, de annál biztosabban teljesen tönkrement volna. A betegség krónikussá vált volna, míg az összeomlás akut formájában való megnyilvánulása legalább a nemzet egy részének felnyitotta a szemét. Nem puszta véletlen, hogy az ember könnyebben gyõzedelmeskedik a pestisen, mint a tüdõvészen. Az elõbbi borzalmas, az emberiséget megrázó halálhullámmal lepi el a világot, míg a másik lassan, lopva jön; az elõbbi rettenetes félelmet, az utóbbi pedig közömbösséget támaszt. Ennek következménye azután az, hogy az ember az egyiket energiájának teljes összpontosításával fogadja, míg a tüdõvésznek gyönge eszközökkel igyekszik gátat emelni. Így gyõzte le a pestist, viszont a tüdõvész még ma is szedi áldozatait.
Ugyanígy áll a helyzet akkor, ha az egész nép teste betegedett meg. Ha a betegség nem ölt végzetes alakot, akkor az ember lassan hozzászokik. Éppen ezért szerencsének nevezhetõ, ha a sors ebbe a lassú bomlási folyamatba beleavatkozik, és a betegség következményeit könyörtelenül tárja a beteg szeme elé. Ilyenkor aztán az életösztön végsõ erõfeszítése gyakran gyógyulásra vezet. A betegség keletkezésének belsõ okait azonban ebben az esetben is fontos megismernünk.
Különösen nagy jelentõsége van annak, hogy különbséget tegyünk a betegség okozója és annak tünetei között. Minél régebbi keletû a betegség egy nép testében és minél inkább természetesnek látszik jelenléte, annál nehezebb feladat elé állítja az embert. Könnyen elõfordulhat, hogy bizonyos idõ múlva a méreg káros hatása a nép életéhez tartozó jelenségként tûnik fel, vagy elkerülhetetlen bajként tûrjük, és nem tartjuk szükségesnek a kór okozójának kutatását.
A háború elõtti hosszú, békés idõszak folyamán különbözõ kóros tünetek léptek fel, amelyeket felismertünk ugyan, de néhány kivételtõl eltekintve nem törõdtünk azzal, hogy mibõl keletkeztek. Kivételt akkor is elsõsorban a gazdasági életterén mutatkozó egyes jelenségek képeztek, mint amelyeket az ember más téren felmerülõ károknál hamarabb észrevesz. Pedig a számos bomlási tünetnek nagy aggodalmat kellett volna keltenie.
Gazdasági tekintetben a következõket kellene megjegyeznünk. A német nép lélekszáma a háború elõtti években hihetetlenül gyarapodott ami minden politikai és gazdasági gondolkodás és tevékenység homlokterébe a mindennapi kenyérgondokat állította. Sajnos, senki sem tudta elhatározni magát arra, hogy e kérdés egyetlen helyes megoldásához folyamodjék. Azt hitte, hogy kevesebb áldozattal is célhoz jut. A nemzet lemondott arról, hogy új területre, földre tegyen szert, és abban a tévhitben ringatta magát, hogy a világpiac elfoglalása képezi feladatát. Ez a körülmény azután korlátlan és káros iparosításra vezetett, aminek legsúlyosabb következménye a paraszti osztály gyengülése volt. Amilyen mértékben visszafejlõdött ez az osztály, olyan mértékben növekedett a nagyvárosi proletariátus, míg végül teljesen felbomlott az egyensúly.
Ily módon mindinkább elõtérbe lépett a szegény és gazdag rétegek közötti különbség. Fényûzés és nyomor oly közel állottak egymáshoz, hogy ennek szükségszerûen igen szomorú következményei kellett hogy legyenek. Az ínség és a gyakori munkanélküliség megkezdte pusztító játékát, és az emberekbe keserûséget és elégedetlenséget oltott. Ennek folyománya viszont az egyes néposztályok politikai elkülönülése lett. A gazdasági fellendülés dacára mind nagyobb és mélyebb lett az elkeseredés. Végül általánossá vált az a meggyõzõdés, hogy "ez így nem mehet tovább", anélkül azonban, hogy az emberek csak sejtették volna, hogy minek kell bekövetkeznie. Ez volt a mindinkább érvényre jutó nagy elégedetlenség legjellemzõbb tünete.
Még sokkal veszedelmesebbek voltak azonban azok a jelenségek, amelyek a nemzet anyagias gondolkodását vonták maguk után.
Amilyen mértékben mindinkább a közgazdaság kerítette hatalmába az államot, épp oly mértékben fejlõdött a pénz istenítése, a pénzé, amelynek mindenki szolgált és amely elõtt mindenki térdet hajtott. Mindinkább háttérbe szorult a túléltnek képzelt mennyei istenség, és helyette Mammon bálványának tömjénezett a nép. Valóban kétségbeejtõ elfajulás vette kezdetét éppen abban az idõpontban, amikor a nemzetnek minden valószínûség szerint elkövetkezõ sorsdöntõ órában hõsi elhatározásokra nagyobb szüksége lett volna, mint valaha. Németországnak el kellett készülnie arra, hogy egy szép napon kardot kell rántania azért, mert mindennapi kenyerét békés eszközökkel igyekezett megkeresni.
A pénz uralmát, sajnos, az az egyéniség is elismerte, akinek a legnagyobb ellenállást kellett volna kifejtenie ellene. Õfelsége, a császár helytelenül cselekedett különösen akkor, amikor a nemességet is belevonta a nagytõke varázskörébe. Mentségéül szolgáljon azonban az, hogy maga Bismarck sem ismerte fel a fenyegetõ veszélyt. Ily módon a gyakorlati életben az eszményi erényeknek a pénz értékével szemben, a régi nemességnek pedig az új pénznemességgel szemben háttérbe kellett szorulnia. Pénzügyeket keresztülvinni, lebonyolítani könnyebb, mint csatákat megnyerni. A valódi hõs államférfiú számára nem volt kecsegtetõ jutalom, hogy jöttment zsidó bankárokkal kerüljön egy sorba. A valódi érdemekben gazdag egyént az olcsó kitüntetések többé nem érdekelték, inkább lemondott róluk. Ez a fejlõdés azonban tisztán faji szempontból is igen szomorú volt. A nemesség mindinkább elvesztette létjogosultságának faji elõfeltételeit, és nagy részére inkább ráillett volna a "nemtelen" jelzõ.
A gazdasági élet súlyos bomlási tünete volt a személyes tulajdon lassú kikapcsolódása és az a tény, hogy az egész közgazdaság (csak a hitelélet és a nagyipar értendõ alatta) részvénytársaságok kezébe került.
Így vált a munka igazán lelkiismeretlen üzérek spekulációjának tárgyává. A munkaadó és a munkás között az elidegenedés a végsõkig fokozódott. A tõzsde megkezdte diadalútját, és lassan, de biztosan felkészült arra, hogy a nemzet életét felügyelete és ellenõrzése alá helyezze. A német közgazdaság nemzetközivé tételét a nagytõke a részvények kerülõ útján már a háború elõtt elõkészítette. A német ipar egy része természetesen a legnagyobb elszántsággal igyekezett védekezni ezzel szemben, végtére azonban mégis áldozatául esett a nagytõke egységesen megszervezett támadásának. A támadását leghívebb csatlósa, a marxista mozgalom segítségével vitte keresztül.
A német közgazdaság nemzetközivé tételének kezdete a német "nehézipar" ellen folytatott szüntelen hadjárat volt, amelyet a marxizmusnak a forradalom útján aratott gyõzelme tett teljessé. Most, amikor e sorokat írom (1924), a német birodalmi vasutak ellen folytatott támadás is eredménnyel járt, úgyhogy ez a vállalat is a nemzetközi nagytõke birtokába került. Ezzel a "nemzetközi" szociáldemokrácia elérte fõ céljainak egyikét.
Azt, hogy milyen nagy mértékben sikerült a német nép gondolkodásmódját a "gazdasági élet" rabláncára fûzni, a legvilágosabban az a körülmény bizonyítja, hogy a háború után a német iparnak, különösen pedig a kereskedelemnek egyik vezetõ egyénisége arra a kijelentésre ragadtatta magát, hogy kizárólag a közgazdaság képes Németországot újra talpra állítani. Ezt az õrültséget akkor állította, amikor Franciaország iskoláinak tantervét újra fõként humanisztikus alapra helyezte, hogy ezzel elejét vegye annak a tévedésnek, hogy a nemzet és az állam létét a gazdaságnak, nem pedig az eszményi értékeknek köszönhetné. Ezt a kijelentést Stinnes tette, és ezzel hihetetlen bonyodalmat okozott. A közvélemény azonnal felkapta és csodálatos gyorsasággal tették vezérelvükké azok a sarlatánok és kuruzslók, akiket a sors a forradalom óta "államférfiakként" Németországra zúdított.
A háború elõtti Németországban a legsúlyosabb bomlási tünetek egyike a minden téren egyre jobban érvényre jutó középszerûség volt, amely az ember bizonytalanságának, valamint az ebbõl és más forrásokból eredõ gyávaságnak a következménye. Még a nevelés is fejlesztette ezt a kóros állapotot.
A háború elõtti német nevelésnek igen sok gyönge oldala volt Egyoldalú módon kizárólag az ismertekre fektette a súlyt és a "valódi tudást" elhanyagolta. Még kevesebb gondot fordított az egyén jellemének és már amennyire ez egyáltalán lehetséges felelõsségérzetének és akaraterejének fejlesztésére. Ennek folytán nem akaraterõs embereket neveltek, hanem alkalmazkodó mindentudókat. Így ítélt meg azután bennünket, németeket az egész világ. A németet szerették, mert jó hasznát vehették, jellemgyengesége miatt azonban aligha tisztelték. Nem csoda, hogy éppen a német vesztette el legkönnyebben nemzetiségét és hazáját. Mindennél többet mond ez a régi közmondás: "Levett kalappal be lehet járni az egész világot".
Szinte végzetessé vált ez az alkalmazkodás akkor, amikor az uralkodóval szembeni fellépés módját is meghatározta. Ez a mód nem tûrt ellentmondást; mindent jóvá kellett hagyni, amit Õfelsége cselekedett. Pedig éppen itt lett volna helyén a szabad férfiúi méltóság megnyilatkozása, különben a monarchisztikus intézménynek magának is egy szép napon tönkre kellett mennie a talpnyalás miatt. Mert talpnyalás volt ez, semmi más! Az uralkodóval való érintkezésnek a formája csak azokhoz a hajbókoló jellemgyenge emberekhez illett, akik mindig jól érezték magukat a trónok közelében, de nem illett a tisztességes és becsületes jellemekhez. Éppen ezek, az urukkal és kenyéradójukkal szemben legalázatosabb alattvalók voltak, minden alázatuk ellenére, embertársaikkal szemben a legpimaszabbak, különösen akkor, ha pimasz képpel a monarchista gondolkodást többi bûnös honfitársaikkal szemben kizárólagos joggal kisajátítottak maguknak. Határtalan szemtelenség ez, amelyre csak az effajta nemesített vagy még inkább nemtelen csúszómászók képesek. Valójában pedig éppen ezek az emberek voltak a monarchia és különösen az egész monarchisztikus eszme sírásói. Másként el sem képzelhetõ. Az, aki kész magát a legnagyobb cél szolgálatába állítani, sohasem lehet jellemtelen talpnyaló. Az, aki az államrend támogatását tényleg komolyan veszi, szívének utolsó dobbanásáig ragaszkodni is fog hozzá, és nem lesz nyugta, ha látja, hogy ezt káros befolyások veszélyeztetik. Mindenesetre nem fog a nyilvánosság elõtt nagy lármát csapni, mint azt oly hazug módon a monarchia "demokratikus" barátai tették, hanem megkísérlik óva inteni Õfelségét, magát a korona viselõjét. Nem helyezkedik és nem helyezkedhetik arra az álláspontra, hogy Õfelségének szabad továbbra is saját belátása szerint cselekednie, ha látja, hogy ez nyilván az állam kárára van, hanem ez esetben kötelessége a monarchiát az uralkodóval szemben is megvédelmeznie, bármilyen következményekkel járjon is ez saját magára nézve. Ha ennek az intézménynek az értéke mindig az uralkodó személyétõl függne, akkor a monarchia az elképzelhetõ legrosszabb államforma lenne.
Az uralkodók is csak emberek, és csak ritkán a bölcsesség, értelem és jellem kiválasztottjai. A talpnyalók az ellenkezõjét állítják, míg a jellemszilárd egyéneket az államra nézve mindig ezek a legértékesebbek az ilyen állítások vissza riasztják. Ezek számára a történelem történelem, az igazság igazság marad még akkor is, ha uralkodóról van szó. Az a szerencse, hogy egy nagy uralkodó a nagy embert is egyesíti magában, csak ritkán jut a nép osztályrészéül; meg kell elégednünk azzal, ha a sors legalább a legkeserûbb csalódásoktól óvja meg õket.
Így tehát a monarchisztikus eszme értéke és jelentõsége nem az uralkodó személyében rejlik, kivéve, ha a gondviselés oly lángeszû hõssel, mint Nagy Frigyes, vagy bölcs jellemmel, mint I. Vilmos ajándékozza meg a nemzetet. Ez évszázadok folyamán is csak elvétve fordul elõ. Különben az eszme túlszárnyalja a személyt, és az intézmény értéke magában az államformában rejlik. Ilyen körülmények között azonban az uralkodó maga is csak szolgája az intézménynek, õ maga is csak egy kerék ebben a mûben, és mint ilyennek, megvannak a maga kötelességei. Magát is alá kell rendelnie a nagy célnak, és akkor nem az az igazi monarchista többé, aki engedi, hogy a korona hordozója hatalmával visszaéljen, hanem az, aki ebben meggátolja. Ha az intézmény értéke nem magában az államformában, hanem a "felkent" személyben rejlenék, akkor még a tényleg elmebeteg uralkodót sem lehetne trónjáról soha lemondatni.
Fontosnak tartom a fentiek leszögezését már most, mert lassanként újra elõbukkannak rejtekhelyükrõl azok az árnyak, akik nyomorúságos magatartásukkal nem kis mértékben voltak elõmozdítói a monarchia összeomlásának.
Ezek az emberek bizonyos balga vakmerõséggel ismét már csak az õ "királyukról" beszélnek, akit pedig éppen a legvégzetesebb órában csúfosan cserbenhagytak, és képesek arra, hogy minden olyan embert, aki nem hajlandó dicshimnuszaikat helyeselni, rossz németnek bélyegezzenek. Ezek ugyanazok, akik annak idején 1918-ban minden vörös karszalag elõl gyáva nyulak módjára futásnak eredtek, kardjukat sétabottal cserélték fel, semleges nyakkendõt kötöttek, egy ideig békés polgárokként sétáltak, hogy azután nyomtalanul eltûnjenek. Egyszóval ilyen emberek voltak a királyi bajnokok. Csak miután a forradalom szélvihara hála mások tevékenységének lecsendesedett és újra szélnek ereszthették "éljen a király, éljen" kiáltásukat, kezdtek a koronának e szolgái és tanácsadói biztos odújukból elõbújni.
Most azonban itt vannak valamennyien, és sóvárogva pillantanak a húsosfazekak felé; alig tudják magukat királyhûségüktõl visszatartani, hogy azután az öreg monarchiának ezek a harcosai egy szép napon az elsõ vörös zászló láttára mint egerek a macska elõl ismét megfutamodjanak.
Ha az uralkodók maguk nem lennének bûnösök a dolgok ilyen állásáért, akkor az ember szíve mélyéig tudná sajnálni õket, már csak ezen "védelmezõik" miatt is. Arról mindenesetre meg kell gyõzõdve lenniük, hogy ilyen lovagokkal el lehet veszejteni trónokat, de koronákat visszaszerezni soha!
Mindez nevelésünk hibája volt. Ennek következtében tudták magukat az említett siralmas lények minden udvarnál bebiztosítani, hogy azután a monarchia alapjait kikezdjék. Amikor a monarchia épülete inogni kezdett, nyomtalanul eltûntek. Hiszen az csak természetes, hogy ezek a talpnyalók nem üttették agyon magukat uralkodójukért. Az uralkodók azonban ezt sohasem tudják és szinte következetesen nem is tanulják meg. Ez a körülmény viszont pusztulásukat okozza.
Helytelen nevelés következménye a felelõsségtõl való irtózás és az ebbõl eredõ gyöngeség, különösen életbevágóan fontos kérdések feletti döntések idején.
E kóros állapot kiindulópontja nagyrészt a parlamentáris berendezésben keresendõ, amely a felelõtlenség legtermõbb talaja. Ez a betegség lassan átterjed a közélet minden terére, különösen pedig az állami intézményekre. Mindenki igyekezett a felelõsség alól kibújni. A kormány rendeletei félszegek és kétes hatásúak voltak. A személyi felelõsség határát minden intézkedésnél a lehetõ legszûkebb térre szorították.
Vegyük tekintetbe a kormány magatartását a közélet igazán káros tüneteivel szemben. A félszegség és a felelõsségtõl való gyáva félelem itt észlelhetõ a legtökéletesebben.
Csak néhány, különösen szembeötlõ esetre akarok rámutatni.
Maguk az újságíró körök szeretik leginkább hangoztatni, hogy a sajtó nagyhatalom az államban. jelentõsége tényleg roppant nagy, hiszen a sajtó feladata az embereket idõsebb korukban nevelni. Emellett a sajtó olvasói közönségét átlag három csoportra oszthatjuk.
Vannak, akik mindent elhisznek, amit olvasnak; varnak olyanok, akik semmit em hisznek el; és végül vannak olyan emberek, akik bíráló szemmel vizsgálják, mit olvasnak, majd azután alkotják meg véleményüket.
Az elsõ csoport, számát tekintve, a legnagyobb. Ide tartozik a nép nagy tömege, tehát a nemzetnek szellemileg legegyszerûbb rétege.
A néphez tartozókat hivatásuk szerint nem, legfeljebb az általános intelligencia okozatai szerint osztályozhatjuk. Vannak, akik nem rendelkeznek velük született vagy beléjük nevelt önálló gondolkodással, éppen ezért önállóságuk hiánya, vagy tudatlanságuk folytán mindent elhisznek, amit a nyomtatott betû elébük tálal. Ide orozandók azok az elhájasodott agyúak, akik képesek lennének ugyan önálló gondolkodásra, de puszta lustaságból hálásan fogadnak mindent, amit más gondol ki helyettük. Ezeknél az embereknél, akik a nemzet nagy tömegét alkotják, a sajtó látása egészen borzalmas. Nem képesek vagy nem akarják bíráló szemmel vizsgálni, amit a sajtó nekik nyújt. Emiatt állásfoglalásuk a napi kérdésekkel szemben teljesen a mások befolyásának következménye lesz. Elõnyös lehet ez akkor, ha megfelelõ oldalról világosítják fel õket, végzetesen káros azonban, ha a felvilágosítás munkáját hazug gazemberek végzik.
A második csoporthoz tartozók száma már sokkal kisebb. Részben azokból az emberekbõl toborzódik, akik eleinte az elsõ csoporthoz tartoztak, de sok keserû csalódás után már semmit sem hisznek, ami nyomtatás formájában kerül elébük. Gyûlölnek minden újságot, és vagy nem olvassák, vagy pedig dühbe gurulnak, valahányszor újság kerül a kezükbe. Abban a hitben vannak ugyanis, hogy az újság csak hazugságot és valótlanságot tartalmaz. Ez az embertípus igen nehezen kezelhetõ, mert az igazságot is gyanakvással fogadja. Semmiféle pozitív munkára nem használható.
Végül a harmadik csoport a legkisebb. Ez tényleg kimûvelt agyú emberekbõl, akiket természetadta tehetségük és nevelésük önálló gondolkodásra tanított, akik mindenrõl saját véleményt próbálnak alkotni, és mindent, amit olvasnak, alaposan megvizsgálnak és megemésztenek. Nem vetnek egy pillantást sem az újságba nélkül, hogy agyvelejük ne dolgozzék. Éppen ezért az újságíró helyzete ezekkel szemben nem könnyû. Az újságírók az ilyen embert tehát csak fenntartással kezelik.
A harmadik csoporthoz tartozók számára kevésbé veszedelmes és úgyszólván jelentõség nélküli az a badarság, amit az újságok legnagyobb része összefirkál. Az élet folyamán lassanként megbarátkoznak azzal a gondolattal, hogy minden újságírót eleve gazembernek kell tekinteniük, aki csak ritkán mond igazat. Kár, hogy ezeknek a pompás embereknek a jelentõsége inkább értelmességükben, mint számukban rejlik. Manapság, amikor nem a bölcsesség, hanem a számszerûség a mértékadó, nagy veszteség ez. Napjainkban, amikor a tömeg szavazata határoz, a döntõ értéket a legnagyobb csoport képviseli, ez pedig az elsõ: az együgyûek és hiszékenyek csoportja.
Életbevágóan fontos érdeke az államnak, hogy ezek az emberek ne kerüljenek rossz, tudatlan, sõt mi több, rosszakaratú nevelõk kezébe. Kötelessége tehát az államnak a nevelés ellenõrzése és mindennemû visszaélés meggátlása. Különösen ügyelnie kell a sajtóra. A sajtó befolyása ezekre az emberekre igen nagy, miután hatása nemcsak átmeneti, hanem állandó. Fõként e téren nem szabad megfeledkeznie az államnak arról, hogy kötelessége minden eszközt egy cél szolgálatába állítani; nem szabad az úgynevezett "sajtószabadság" elõtt megtorpannia, ha arról van szó, hogy kötelességét teljesítse. Könyörtelen határozottsággal kell biztosítania céljai számára a népnevelés eme eszközét, amit az állam szolgálatába kell állítania.
Vajon nem az elképzelhetõ legnagyobb méreg volt, amivel a háború elõtti német sajtó olvasóit mételyezte? Vajon nem a legsilányabb pacifizmust oltotta a nép szívébe akkor, amikor az a másik világ [a szociáldemokrácia és a zsidóság] már arra készülõdött, hogy Németországot lassan, de biztosan megfojtsa? Vajon nem tanította ez a sajtó a népet már békeidõben arra, hogy az állam jogait kétségbe vonja, és ezzel eleve korlátozza a rendelkezésre álló védelmi eszközöket? Vajon nem a német sajtó volt az, amely a "nyugati demokrácia" agyrémét népünknek kívánatos alakban tálalta fel és végre elhitette vele, hogy a jövõjét a Népszövetségre bízhatja? Vajon nem járult hozzá, hogy népünket nyomorult erkölcstelenségre neveljék? Vajon nem tette nevetségessé ez erkölcsöt és nem bélyegezte maradinak és nyárspolgárnak azt, mígnem végre a mi népünk és "modem" lett? Vajon állandó támadásaival nem õ ásta alá az állam tekintélyét, annyira, hogy egyetlen lökés elég volt ezt az építményt halomra dönteni? Vajon nem irtott ki minden jószándékot, amely megadta az államnak, ami az államé? Vajon nem igyekezett nevetségessé tenni a hadsereget? Nem szabotálta az általános hadkötelezettséget? Nem bujtogatta a közvéleményt a hadsereg számára szükséges hitel megtagadására stb. , mindaddig, amíg munkáját siker koronázta?
Az úgynevezett liberális sajtó munkája a sírásók munkája volt, amely a német nép és német birodalom vesztét szolgálta. A marxista szennylapokat ezzel kapcsolatban meg sem kell említenünk. A hazugság számukra éppen olyan életszükséglet, mint a macska számára az egér; feladatuk kizárólag a nép faji és nemzeti öntudatának letörése, hogy éretté tegyék a nemzetközi töke és annak urai, a zsidók rabszolgajárma számára.
Vajon mit tett az állam a nép e tömegmérgezése ellen? Egyáltalán semmit. Néhány nevetséges rendeletet eresztett szélnek; néhány túlságosan gyalázatosan viselkedõ embert megbüntetett; ez volt az egész. Ezzel szemben azt hitte, hogy hízelgéssel "a sajtó értékének, jelentõségének és népnevelési elhivatottságának" elismerésével és hasonló badarságokkal megnyeri a maga számára ezt a sajtót. A zsidók azonban mindezt csak ravasz mosollyal fogadták, és köszönettel nyugtázták.
Az állam e gyalázatos csõdjének az oka nem a veszély fel nem ismerésében rejlett, hanem inkább egy égbekiáltó gyávaságban és az ebbõl következõen félmegoldást jelentõ rendeletekben és intézkedésekben. Mindenkibõl hiányzott a bátorság hathatós, radikális eszközök alkalmazására. Mint mindenütt, úgy itt is félszeg receptekkel igyekeztek segíteni. Ahelyett, hogy agyonverték volna, csak piszkálgatták a viperát, úgyhogy végeredményben minden intézkedésük csupán az ellenkezõjét érte el annak, amit célzott. Az ellenséges intézmények hatalma évrõl évre növekedett.
Az akkori német kormányok védekezõ magatartása fõleg a zsidó népbolondító sajtóval szemben nem volt egységes és határozott, mindenekfelett pedig nem volt elég céltudatos. A titkos tanácsosi elme e téren teljesen felmondta a szolgálatot, nemcsak azért, mert nem ismerte fel a küzdelem jelentõségét, hanem mert nem találta meg a kellõ eszközöket és nem volt világosan kidolgozott haditerve.
Céltalanul kísérleteztek. Néha egykét hétre vagy hónapra bezártak egykét harapós sajtóviperát, fészkét azonban ezúttal is békében hagyták.
Mindez természetesen egyrészt a zsidóság végtelenül ravasz taktikájának, másrészt a titkos tanácsosok butaságának és együgyûségének a következménye volt. A zsidó sokkal okosabb volt annál, semhogy az egész sajtót egyszerre egységesen vezette volna támadásra. Nem! Az újságok egy része arra való volt, hogy fedezze a többit. Amíg a marxista újságok a legaljasabb módon üzentek hadat mindennek, ami az emberiségnek szent, a legszemtelenebb módon támadtak az államot és a kormányt és egymás ellen uszították az egyes néposztályokat, addig a polgári demokratikus zsidó lapok kitûnõen értettek ahhoz, hogy a "híres tárgyilagosság" látszatát keltsék. Kerültek minden durva szót, mert tisztában voltak azzal, hogy az üresfejû emberek a külsõ után ítélnek és nem képesek a dolgok mélyére hatolni. Emiatt a dolgok értékét csak külsejük után ítélik meg, nem pedig belsejük után. Ezen emberi gyöngeségnek köszönhetik saját fontosságukat is.
Az emberek e csoportja számára természetesen a "Frankfurter Zeitung" a tisztaság megtestesülése, amely sohasem használ durva kifejezést, elvet minden nemû tettleges erõszakosságot és mindig a szellemi fegyverekkel való küzdelemre hivatkozik. Ezzel különösen a szellemtelen embereknek imponál. Ez a félmûveltség eredménye, amely megfosztja az embert természetes ösztöneitõl. Némi ismeretet biztosít számára, anélkül azonban, hogy a valódi tudáshoz elvezetné. Utóbbit puszta jószándékkal és szorgalommal nem lehet elérni, ennek az emberrel vele kell születnie. A tulajdonképpeni tudás mindig az okozati összefüggés ösztönszerû megértése, ami azt jelenti, hogy az embernek sohasem szabad abba a tévedésbe esnie, hogy maga lett a természet urává és mesterévé amit a félmûvelt önteltsége olyan könnyen elhisz , hanem éreznie kell a természet uralmának szükségszerûségét. Meg kell éreznie, hogy az õ léte is alá van vetve a tökéletesedés felé irányuló örök szenvedés és örök küzdés törvényeinek. Éreznie kell, hogy azon a világon, ahol napok, bolygók és holdak keringenek és róják pályájukat, amelyben mindig csak az erõ uralkodik a gyöngeség felett, és azt vagy engedelmes szolgájává teszi, vagy agyontiporja, az ember számára sincsenek külön törvények. Õt is az örök bölcsesség törvényei igazgatják. E törvényeket képes talán felfogni, de sohasem tudja magát alóluk mentesíteni.
A zsidóság éppen a lelki középszerûségnek írja a maga úgynevezett "intelligens" sajtóját. Ennek részére írják a "Frankfurter Zeitung"-ot és a "Berliner Tageblatt"-ot, hozzája alkalmazkodik azok hangja, és reája gyakorolják a legnagyobb hatást. Miközben külsõleg gondosan kerülnek minden durva formát, egyéb téren mégis belecsepegtetik a mérget olvasóik szívébe. Szép hangok és szóvirágok segítségével abba a hitbe ringatják olvasóikat, mintha tevékenységüknek egyedüli mozgató rugója tényleg a tiszta tudományosság, sõt az erkölcs lenne. Valójában pedig ez az újságírás nem egyéb, mint zseniális, de egyben alattomos mûvészet, amellyel az ellenfél kezébõl kiütik a sajtó elleni fegyvert. Mert mialatt egyik részük csöpög a tisztességtõl, annál inkább hiszik ezek az ügyefogyottak, hogy a többieknél is legfeljebb jelentéktelen kinövésekrõl lehet szó, amelyek azonban semmi szín alatt sem lehetnek okai a sajtószabadság megsértésének, ahogy nevezni szokták ennek a büntetlen népbolondításnak és népmérgezésnek õrületét. Ilyen körülmények között ez ellen a banda ellen félnek fellépni, mert hiszen az a veszély fenyeget, hogy ez esetben a "tisztességes" sajtó is ellenük támad. Ez is a jól megalapozottság gyümölcse. Mert mihelyt az ember megkísérli, hogy fellépjen az ilyen gyalázatos sajtótermék ellen, azonnal a többiek is pártjára kelnek, nem mintha egyetértenének vele, Isten õrizz; csak azért, hogy a sajtószabadság és a szabad véleménynyilvánítás elvét megvédjék. Egyedül ezt védelmezik. A legerõsebb ember is megtántorodik erre az ordítozásra, mert hiszen az úgynevezett "tisztességes" lapok részérõl éri.
Így nyerhetett szabad utat ez a méreg népünk vérkeringésében anélkül, hogy az államnak ereje lett volna a betegségen úrrá lenni. Azok a nevetséges eszközök, amelyekkel az állam fellépett ez ellen a sajtó ellen, elõjelei voltak a birodalmat fenyegetõ összeomlásnak.
Az olyan intézmény, amely nem képes magát teljes határozottsággal, minden fegyverrel megvédelmezni, önmagát ítéli halálra. Minden félmunka a belsõ összeomlás látható jele, amelyet elõbb vagy utóbb a külsõ összeomlásnak kell követnie és fogja is követni.
Hiszek abban, hogy a mai nemzedék kellõ vezetés mellett könnyebben gyõzi le ezt a veszélyt. Hiszen annyi mindenen ment keresztül, hogy idegei megszilárdulhattak annak, aki nem vesztette el teljesen a fejét. A zsidóság a jövõben bizonyára roppant lármát fog csapni, ha az állam kedvenc fészkükre, a sajtóra ráteszi a kezét, véget vet a sajtó visszaéléseinek, a népnevelés eme eszközét is a köz szolgálatába állítja és nem hagyja többé felelõtlen idegen és ellenséges elemek kezében. Meg vagyok gyõzõdve arról, hogy ez nekünk nem fog oly nehezünkre esni, mint egykor apáinknak. A harminc centiméteres gránát sokkal nagyobb lármát csapott, mint ezer zsidó újság viperasziszegése, tehát csak hadd sziszegjenek!
A háború elõtti Németország vezetésének a nemzet fontos létérdekeiben tanúsított félszegségét és gyengeségét a következõ példa is bizonyítja: a nép politikai és erkölcsi megfertõzésével már évek óta együtt jár a néptest egészségének nem kevésbé iszonyatos megmérgezése. Különösen a nagyvárosokban harapódzott el mindinkább a vérbaj, a tüdõvész pedig majdnem az egész ország területén szedte áldozatait.
Annak ellenére, hogy a nemzet számára mind a két betegség rettenetes következményekkel járt, mégsem határozta el a kormány, hogy radikális eszközökkel küzdjön ellenük.
A nép és államvezetésnek különösen a szifilisszel szembeni magatartása teljes kapitulációnak nevezhetõ. Ha komolyan le akarta volna küzdeni ezt a veszélyt, akkor sokkal radikálisabb eszközökre lett volna szüksége. Egy kétes hatású gyógyszer feltalálása, valamint annak ügyes üzleti kihasználása nem sokat segít e járvánnyal szemben. Itt is csak az okok elleni küzdelem jöhetett volna tekintetbe, nem pedig a betegség tüneteinek elhárítása. A fõ ok pedig elsõsorban a szerelem prostituálásában keresendõ. Ez még akkor is borzalmas kárt jelentene a nép számára, ha következménye nem e rettenetes járvány volna, mert már maga az erkölcs feldúlása, mely e fajtalansággal jár, elegendõ ahhoz, hogy a népet lassan, de biztosan tönkretegye. Lelki életünk elzsidósodása és nemi ösztönünk pénzre váltása elõbb-utóbb tönkreteszi egész fiatalságunkat: a természetes érzéssel bíró, erõs gyermekek helyébe az anyagi célszerûség siralmas koraszülöttei lépnek. Ez utóbbi lesz mindinkább a házasságkötés alapja és egyetlen elõfeltétele. Ezzel szemben a szerelem máshol tombolja ki magát.
Bizonyos ideig természetesen itt is ki lehet gúnyolni a természetet, de bosszúja nem várat sokáig magára, csak kissé késõbb mutatkozik, vagy jobban mondva: az ember csak késõbb veszi észre.
Hogy milyen pusztító hatással van a házasság természetes elõfeltételeinek állandó lenézése, azt legjobban nemességünkön lehet észrevenni. Itt látjuk magunk elõtt annak a szaporodásnak az eredményét, amely részben puszta társadalmi kényszeren, részben pedig csupán anyagi szempontokon nyugszik. Az elõbbi a faj gyengülését, az utóbbi pedig vérének megmérgezését vonja maga után, mert minden áruházi zsidó nõ eléggé alkalmasnak látszik arra, hogy a nemes urak utódait világra hozza. Ezek aztán úgy is néznek ki. Mindkét esetnek tökéletes degeneráció a következménye. Polgárságunk ma ugyanezen az úton halad és ugyanoda fog jutni.
Közömbös sietséggel igyekszünk a kellemetlen igazságok mellett elhaladni, mintha így megváltoztathatnánk a tényeket. Nem tagadható az, hogy a városi lakosságunk mindinkább prostituálja szerelmi életét, és így mind szélesebb körök kerülnek a szifilisz karmai közé. E tömegfertõzés eredményeit egyrészt a tébolydák, másrészt pedig, sajnos, saját gyermekeink bizonyítják. Különösen õk a szomorú roncsai nemi életünk egyre növekvõ prostituálódásának; a szülõk bûne a gyermekek betegségében nyilvánul meg.
E kellemetlen, sõt borzalmas tényekkel különbözõ módon számolhatunk le. Sokan egyáltalán észre sem veszik, jobban mondva nem is akarjak észrevenni azokat, ami természetesen a legegyszerûbb és legkényelmesebb "állásfoglalás". Mások az éppoly nevetséges, mint hazug álszemérem köntösébe burkolóznak; az egészrõl mint mérhetetlen bûnrõl beszélnek, és minden rajtacsípett bûnössel szemben legmélyebb felháborodásukat nyilvánítják, hogy utána áhítatos iszonnyal újra szemet hunyjanak az istentelen dögvész elõtt, és kérjék a jó Istent, hogy lehetõleg haláluk után eme Szodomára és Gomorrára kén és szurokesõt zúdítson, és a szemérmetlen embereket az elrettentõ példával térítse jobb útra. A harmadik csoport látja a ugyan e rettenetes ragály borzalmas következményeit, de csak vállát vonogatja, mert az a meggyõzõdése, hogy amúgy sem tehet semmit e veszély ellen. Legjobb a dolgok menetét meg nem gátolni, hanem "jöjjön, aminek jönnie kell".
Ez természetesen nagyon kényelmes és egyszerû álláspont, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy e kényelemnek majdan az egész nemzet áldozatául esik. Az a kifogás, hogy más népekre is ez a sors vár, természetesen nem változtat bukás tényén, legfeljebb enyhíti egynémely ember fájdalmát. Ugyanakkor azonban annál inkább elõtérbe lép a kérdés, hogy melyik nép gyõzi le mint elsõ és talán egyetlen ezt a pestist, és melyik pusztul el ennek következtében. Mert végül erre kell kilyukadnunk. Ez is csupán próbaköve a faji értéknek; amely faj nem állja ki a próbát, az elpusztul, és helyét átengedi az egészségesebb, vagy legalábbis szívósabb és nagyobb ellenálló képességû fajnak. Tekintettel arra, hogy ez a probléma elsõsorban az utódokat sújtja, azért azok közé a problémák közé tartozik, amelyekre áll az a borzasztó igazság, hogy tizedíziglen bûnhõdnek a fiak az apák vétkeiért.
A vér és a faj elleni bûn e világ eredendõ bûne és a neki behódoló emberiség végzete.
Mily nyomorúságos volt a háború elõtti Németország álláspontja e kérdéssel szemben! Vajon tettünk-e valamit az ellen, hogy a nagyvárosi ifjúságunk vérének megfertõzését meggátoljuk? Hogy a nemi élet elfajulását és pénzzé tételét feltartóztassuk, hogy leküzdjük népünknek ebbõl eredõ szifiliszes kórját?
Akkor kapunk e kérdésre választ, ha leírjuk, hogy minek kellett volna történnie.
Mindenekelõtt nem lett volna szabad e kérdést csupán csak félvállról kezelnünk, hanem meg kellett volna értenünk, hogy megoldásától nemzedékek sorsa függ, sõt tõle függhet és tényleg függ is egész népünk jövõje. E tudatnak azonban könyörtelen intézkedést és beavatkozást kellett volna kiváltania. E megfontolás után mindenekelõtt az egész nemzet figyelmét e rettenetes veszélyre kellett volna összpontosítani, úgy, hogy mindenki tisztában legyen a küzdelem fontosságával. Valóban radikális és olykor nehezen elviselhetõ kötelességet és terhet csak akkor lehet az összességre róni, ha az egyént a kényszeren kívül a szükségesség felismerése is vezeti. Ehhez óriási felvilágosító munka szükséges.
Valahányszor látszólag lehetetlen kérdések megoldásáról vagy követelések valóra váltásáról van szó, a nép telj és figyelmét egységesen e kérdésre kell összpontosítani, mintha tõle léte vagy nemléte függne. A nép csak így lesz hajlandó nagy teljesítményekre és erejének megfeszítésére.
Ez az elv egyes ember számára is mérvadó, ha nagy célokat akar elérni. Õ is csak szakaszokban lesz képes céljához közelebb jutni. Teljes erejét egy-egy szakasz pontosan határolt feladatára kell összpontosítania, mindaddig, amíg azt telj esen meg nem oldotta. Ha utunkat nem osztjuk fel ily módon egyes szakaszokra, és nem igyekszünk e szakaszokat teljes erõnkkel egyenként leküzdeni, sohasem fogunk célhoz jutni, mert vagy megakadunk útközben, vagy pedig eltévesztjük az irányt. A cél lassú és céltudatos elérése a legnagyobb erõfeszítést követeli meg.
Így minden propagandisztikus segédeszköz igénybevételével a szifilisz leküzdésének kérdését, mint a nemzet fõ feladatát kellett volna beállítani, és nem csak egyik feladataként. A szifilisz okozta károkat mint a legborzasztóbb szerencsétlenséget minden segédeszköz igénybevételével, teljes nagyságában kellett volna az emberek elé tárni, míg az egész nemzet arra a meggyõzõdésre jutott volna, hogy e kérdés megoldásától függ jövõje vagy pusztulása.
Csak ilyen ha kell, évekig tartó elõkészület ébresztheti fel annyira az egész nép figyelmét és ezzel kapcsolatosan elhatározását is, hogy nehéz és nagy áldozatokat követelõ intézkedésekhez lehessen folyamodni anélkül, hogy tartani kellene attól: a nép félreérti ezeket vagy cserbenhagyja vezetõit.
E pestis leküzdése nagy áldozatokat és nehéz munkát követel.
A szifilisz elleni harc a prostitúció, az elõítéletek, a régi szokások és nem kevésbé bizonyos körök álszemérme elleni harcot teszi szükségessé.
E tünetek elleni küzdelem erkölcsi jogosultságának elsõ elõfeltétele a jövõ generáció korai házasodásának lehetõvé tétele. A késõi házasság ma már magában rejti e veszedelem csíráját, márpedig ez, bárhogy csûrjük-csavarjuk is a dolgot, az emberiség szégyene marad. Nemigen illik ama lényhez, amely különben "szerényen" Isten képmásának szereti nevezni magát.
A prostitúció az emberiség gyalázata, morális elõadásokkal és áhítatos akarással azonban meg nem szüntethetõ, hanem meggátlása és végleges megszüntetése számtalan ok elhárításától függ. Az elsõ lépés ez úton az emberi természetnek megfelelõ korai házasodás lehetõvé tétele, különösen a férfiak számára, mert hiszen a nõ e tekintetben amúgy is csak passzív fél.
Hogy e tekintetben mennyire tévútra került és meg nem értõ az emberiség nagy része, azt bizonyítja, hogy az ún. "jobb" társadalombeli anyák azt állítják: hálásak lennének, ha leányuk számára olyan férjet találnának, "akinek már letörték a szarvait". Mivel az ilyen férfiakban kevésbé szenvedünk hiányt, mint a másik fajtában, a szegény leányzó szerencsésen talál majd egy ilyen tört szarvú "Siegfried"-et, és a gyermekek eme házasság méltó produktumai lesznek. Ha elgondoljuk, hogy ráadásul még a nemzést is a lehetõ legmesszemenõbb mértékben korlátozzuk és ezzel a természetes kiválasztást is megakadályozzuk mert hiszen minden, bármennyire is nyomorék lényt fenn kell tartanunk , akkor joggal tehetjük fel a kérdést, hogy végtére is mi a célja ennek az intézménynek, és miért is létezik egyáltalán? Vajon nem ugyanaz akkor, mint a prostitúció? Vajon az utódokkal szembeni kötelességérzet játszik még egyáltalán valami szerepet? Vajon tudjuk, hogy milyen átkot zúdítunk a legfõbb természeti törvény és a természettel szembeni legfõbb kötelességünk megszegésével fiainkra és utódainkra?
Ily módon fajulnak el és így mennek lassan tönkre a kultúrnépek.
Maga a házasság sem lehet öncél, kell, hogy magasabb célnak: a törzs és a faj fenntartásának szolgálatában álljon. Kizárólag csak ez lehet értelme és feladata.
E feltételek mellett azonban csak akkor helyénvaló, ha e feladatának meg is felel. Már csak azért is helyes a korai házasodás, mert a fiatal házasokban még megtaláljuk azt az erõt, amely egyedül képes egészséges és ellenálló ivadékot világra hozni. Magától értetõdik, hogy a szociális elõfeltételek egész sorozata szükséges hozzá, amelyek nélkül a korai házasságra még csak gondolni sem lehet. Azt, hogy ezek mily fontosak, legjobban most kellene megértenünk, amikor az ún. "szociális" köztársaság még a lakáskérdést sem képes megoldani és ezzel sok házasságot egyszerûen meggátol. Ezzel a prostitúciót támogatja.
A családra és annak eltartására alig tekintõ jövedelemmegosztás lehetetlen volta szintén egyik oka annak, hogy igen sok korai házasság nem jöhet létre.
A prostitúciót tehát csak akkor lehet tényleg leküzdeni, ha a szociális viszonyok alapos változása lehetõvé teszi a mostaninál általában korábbi házasodást. Ez a legelsõ feltétele a kérdés megoldásának.
Másodsorban a nevelésnek és a fiatalság kiképzésének kell kiirtania a hibák egész sorozatát, melyekkel ma szinte egyáltalán nem törõdünk. Mindenekelõtt az elméleti tanítás és testedzés között kell bizonyos egyensúlyt teremtenünk. Amit ma gimnáziumnak nevezünk, az voltaképpen csak torzképe a görög ideálnak. Nevelésünknél teljesen megfeledkezünk arról, hogy egészséges lélek csak egészséges testben lakozhat. Különösen akkor bír ez a mondás föltétlen érvénnyel, ha a nép nagy tömegét vesszük szemügyre.
Volt idõ, amikor a háború elõtt Németországban ezzel egyáltalán nem törõdtünk. Vétkeztünk testünk ellen, és a "szellem" egyoldalú kiképzésével azt hittük, hogy biztosíthatjuk nemzetünk nagyságát. Ez a tévedés hamarabb megbosszulta magát, semmint hittük volna. Nem véletlen, hogy a bolsevista hullám sehol sem talált jobb talajra, mint ott, ahol az éhség és fogyatékos táplálkozás következtében degenerált néptömeg lakott: Közép-Németországban, Szászországban és a Ruhrvidéken. Itt még az ún. intelligencia is alig fejtett ki ellenállást e zsidó métellyel szemben, azért, mert testileg az intelligencia maga is nem annyira az éhség, mint inkább az egyoldalú nevelés folytán teljesen elfajult. Magasabb osztályaink kizárólagosan szellemi irányú mûvelõdése ezeket az osztályokat tehetetlenné teszi olyankor, amikor nem a szellem, hanem az ököl hozza meg a döntést, mert arra sem képesek, hogy fenntartsák, még kevésbé pedig, hogy érvényre juttassak önmagukat. A személyes gyávaság fõ oka gyakran a testi gyengeségben kereshetõ.
A serdülõkorban a tisztán szellemi tanítás túlságos hangsúlyozása és a test edzésének elhanyagolása támogatják a szexuális képzetek keletkezését A sport és torna révén megedzett ifjú kevésbé érzi szükségét az érzéki kielégülésnek, mint a szellemi táplálékkal teletömött könyvmoly. A helyes nevelésnek számolnia kell ezzel. Nem szabad megfeledkeznie arról, hogy az egészséges fiatalember mást vár az asszonytól, mint az idõ elõtt elzüllött kéjenc.
Az egész nevelésnek arra kell tehát irányulnia, hogy az ifjú szabad idejét testének edzésére fordítsa. Nincsen joga e korban a tétlen lézengésre és az utcák és mozgóképszínházak biztonságának veszélyeztetésére, hanem napi munkájának végeztével fiatal testét edzetté és szívóssá kell tennie, nehogy az életben késõbb elpuhultak bizonyuljon. Ez a feladata az ifjúság nevelésének, nem pedig, hogy kizárólagosan az ún. bölcsességet tömje tanítványainak fejébe. Végleg le kell számolnia azzal az elvvel, hogy a test nevelésérõl mindenkinek magának kell gondoskodnia. Az embernek nincs szabadságában utódai és ezzel egyúttal fajtája rovására vétkezni.
A test nevelésével egyidejûleg fel kell venni a harcot a szellemi mérgek ellen is. Manapság egész életünk tömve van szexuális képzetekkel és ingerekkel. Vegyük csak szemügyre a mozgóképszínházak, varieték és színházak mûsorát. Nem tagadhatjuk, hogy mindez semmi esetre sem az ifjúságnak való táplálék. A kirakatok és hirdetések a legocsmányabb eszközökkel igyekeznek magukra vonni a tömeg figyelmét. Aki képes magát az ifjúság lelkületébe beleélni, az tisztában van azzal, hogy ez különösen az ifjúság számára jelent súlyos károkat. E fülledt, érzéki levegõ már abban a korban felizgatja az ifjú képzeletét, amikor még semmi szín alatt sem lenne szabad az effajta dolgokhoz értenie. Az ilyen nevelés eredményét nem éppen örvendetes módon tanulmányozhatjuk a mai ifjúságon, amely legtöbbnyire korán érett és ennélfogva korán öregszik. A bíróság tárgyalótermeibõl néha olyan esetek kerülnek nyilvánosságra, amelyek borzalmas betekintést engednek a 1415 éves gyermekek lelki életébe. Vajon csoda-e, ha a szifilisz gyakran már e zsenge korúak soraiból is szedi áldozatait? Vajon nem gyalázat, hogy oly sok testileg gyenge, lelkileg pedig romlott fiatalembert nagyvárosi kéjnõ avat be a házasélet titkaiba?
Ha le akarjuk küzdeni a prostitúciót, akkor elsõsorban a szellemi elõfeltételek megszüntetésén kell fáradoznunk. Nagyvárosi kultúránk erkölcsi fertõzöttségének szennyét kell könyörtelenül kitakarítanunk, anélkül, hogy a nyomában reánk zúduló lárma és ordítás megingatna bennünket. Ha nem ragadjuk ki az ifjúságot mai környezetének fertõjébõl, akkor elõbb-utóbb meg kell fulladnia benne. Aki mindezt nem akarja látni, az támogatja a prostitúciót, és az õ bûne jövõnk és a serdülõ nemzedék veszélyeztetése. Kultúránk e megtisztítása majdnem minden téren szükséges; a színház, a mûvészet, az irodalom, a mozi, a sajtó, a reklám, a kirakatok mind megtisztítandók korhadó világunk e megnyilvánulásaitól, és egy erkölcsös állam és kultúreszme szolgálatába állítandók. Nyilvános életünket meg kell szabadítani nemcsak a modem erotika füllesztõ parfümjétõl, hanem a férfihoz nem illõ álszeméremtõl is. Ebbeli cselekvésünket vezérelje az a tudat, hogy népünk testi és lelki épségének megóvásáról van szó. A személyes szabadság jogának fajfenntartási kötelességünkkel szemben háttérbe kell szorulnia.
Az orvosi tudomány küzdelmének a szifilisz járványa ellen csak akkor lehet kilátása némi sikerre, ha ennek a kötelességünknek minden téren eleget teszünk. Itt nem lehet szó félszeg kísérletezésrõl, hanem súlyos és életbe vágó intézkedésre van szükség. Tarthatatlan az az állapot, hogy gyógyíthatatlan betegek a többi, egészséges embert lépten-nyomon megfertõzhessék annak a humanitásnak az érve alatt, amely száz más embert tönkretesz, csak azért, mert nem akarja az egyes embert megbántani. Az a követelés, hogy tiltsák meg fertõzött embereknek fertõzött utódok nemzését, a józan emberi ész követelménye és tervszerû kivitele az emberiség leghumánusabb tettét jelentené. Sok millió szerencsétlen embert megóvna a meg nem érdemelt szenvedéstõl, és így hozzájárulna az általános egészségügyi színvonal emeléséhez. Az ezirányú határozott fellépés gátat fog vetni a nemi betegségek elterjedésének. A gyógyíthatatlan betegek könyörtelen elkülönítése szükségessé válik, bár ez a betegség szerencsétlen áldozata számára barbár intézkedés, a jelen és jövõ emberiség számára azonban áldás. Egy évszázad múló fájdalma évezredeket menthet meg a szenvedéstõl.
A szifilisz és terjesztõje, a prostitúció elleni küzdelem az emberiség fõ feladatai közé tartozik, fõleg azért, mert nem egyes kérdések megoldásáról, hanem a káros befolyások egész sorozatának kiküszöbölésérõl van szó. A testi betegség itt csak következménye az erkölcsi, szociális és faji ösztön megbetegedésének.
Ha ezt a küzdelmet kényelmi szempontból vagy gyávaságból nem vállaljuk, mi lesz akkor a népekbõl ötszáz év múlva? Csak ritkán találnánk Isten képmására anélkül, hogy az ne lenne kihívás a Mindenható ellen.
Fel kell tennünk a kérdést: hogyan próbálták a régi Németországban ezt a kórt leküzdeni? Ha ezt komoly vizsgálat tárgyává tesszük, úgy igen szomorú eredményre jutunk. A kormánykörök felismerték ugyan a betegség rettenetes pusztítását, noha következményeivel nem voltak teljesen tisztában. Hatásos reformok helyett inkább nyomorúságos segédeszközökhöz folyamodtak. Egyet-mást megpróbáltak ugyan; a betegség leküzdésében azonban teljesen csõdöt mondtak. Mivel következményeit nem látták teljesen tisztán, a betegség tulajdonképpeni okával mit sem törõdtek. A prostituált nõket orvosi vizsgálat és felügyelet alá helyezték, amennyire ez lehetséges volt, és ha betegséget állapítottak meg náluk, akkor kórházba dugták õket, ahonnan azonban látszólagos gyógyulásuk után újra rászabadítottak õket az emberiségre.
Bevezették ugyan az ún. "védelmi paragrafust", amely szerint a nem teljesen egészséges vagy nem teljesen gyógyult egyénnek büntetés terhe alatt kerülnie kell a nemi érintkezést. Ez az intézkedés alapjában véve helyes, gyakorlati keresztülvitelében azonban teljesen csõdöt mondott. Elõször is a nõ már nevelésénél fogva sem lesz képes, ha ilyenfajta szerencsétlenség érte, egészségének megrablója elleni pörben gyakran kínos kísérõ körülmények között a bírói tárgyalóterembe hurcoltatni magát. Ez neki vajmi keveset használ, mert amúgy is õ a szenvedõ fél, mivel környezetének megvetése inkább õt fogja érni, mint a férfit. Képzeljük el a helyzetét, ha betegségét saját férjétõl szerezte. Jelentse fel saját férjét, vagy mitévõ legyen?
A férfinél még hozzájárul az a tény is, hogy igen gyakran alkohol bõséges élvezete után vetõdik e pestis útjába, mivel ebben az állapotban legkevésbé sem képes "tündérének" milyenségét megítélni. Az amúgy is beteg nõ ezt igen jól tudja, és éppen ezért különös elõszeretettel horgászik az ily állapotban lévõ férfiakra. Ennek azonban az a vége, hogy a kellemetlenül meglepett egyén még megerõltetéssel sem lesz képes visszaemlékezni kellemetlen meglepetésének okozójára. Ez nem is csoda oly nagy városban, mint pl. Berlin vagy München. Emellett igen gyakran vidéki látogatókról van szó, kik a nagyváros varázsával amúgy is tanácstalanul állnak szemben.
Ki tudja azonban végeredményben, vajon beteg vagy egészségese? Vajon nem fordul elõ, hogy egy látszólag egészséges ember újra visszaesik betegségébe, és ez állapotban rengeteg nyomorúság okozója anélkül, hogy sejtelme volna róla?
Ezek szerint tehát a fertõzés elleni törvényes büntetéssel való védekezésnek sincs gyakorlati eredménye. Ugyanígy áll a dolog a prostituáltak ellenõrzésével is. Végül maga a gyógyítási módszer is bizonytalan és kétes hatású még ma is. Tény az, hogy a járvány minden intézkedés ellenére is mindinkább terjed. Ez igazolja legjobban az eddigi módszer hiábavalóságát.
Mindaz, ami ezen kívül történt, éppoly elégtelen, mint nevetséges volt. A nép lelki prostitúcióját nem akadályozták meg, ennek meggátlására egyáltalán semmit sem tettek.
Aki azonban mindezt hajlandó félvállról venni, az tanulmányozza egyszer a pestis elterjedésére vonatkozó statisztikai adatokat. Hasonlítsa össze az utolsó száz év alatti növekedést, képzelje el továbbfejlõdését és akkor a szamár együgyûségével kell bírnia, ha nem fut végig hátán a borzadály.
Az a gyöngeség és félszegség, amellyel a régi Németországban e rettenetes jelenséget kezelték, már maga is látható jele a nép hanyatlásának. Ha egy népbõl hiányzik az erõ, hogy saját egészségéért küzdjön, akkor megszûnt létjogosultsága a küzdelem e világában. Ehhez a világhoz csak az erõsnek van joga, nem pedig a gyengének.
A régi birodalom látható hanyatlási tüneteinek egyike volt az általános kultúrszint csökkenése. E helyen itt kultúra alatt nem azt értem, amit ma a civilizáció szóval fejezünk ki. Az utóbbi, ellenkezõleg inkább ellensége a lelkek és az élet valódi nagyságának.
Már a múlt század vége felé olyan elem tolakodott mûvészetünkbe, amely mindaddig teljesen ismeretlen és idegen volt. Azelõtt is voltak ugyan irodalmi eltévelyedések, de ezek inkább mûvészi kisiklások voltak, amelyeknek az utókor legalább némi történelmi értéket tulajdoníthatott. De aligha találunk mûvészi terméket, amely többé nem mûvészinek, hanem szellemtelenségig menõ mûvészi elfajulásnak nevezhetõ. Utóbbiakban jelentkezett kulturális téren a késõbb egyre világosabban látható politikai összeomlás.
A mûvészet bolsevizmusa a bolsevizmus egyetlen lehetséges kulturális életformája és szellemi megnyilvánulása.
Aki ezt különösnek találja, annak csak közelebbrõl meg kell vizsgálnia a "szerencsésen" bolsevizált államok mûvészetét. Rémülettel csodálhatja meg ott az õrült és lezüllött emberek beteges kinövéseit, amelyeket a kubizmus vagy dadaizmus neve alatt évszázadunk eleje óta volt alkalmunk mint hivatalos állami mûvészetet megismerni. A rövid életû Bajor Tanácsköztársaság uralmának idején érvényre jutott ez a mûvészet. Már itt is láthattuk, mennyire magukon viselték a hivatalos plakátok, propagandisztikus rajzok és újságok nemcsak a politikai, hanem kulturális hanyatlás bélyegét.
Amilyen kevéssé lett volna elképzelhetõ hatvan évvel ezelõtt a jelenlegi méretû politikai összeomlás, éppoly lehetetlennek látszott volna ez kulturális téren abban mértékben, amilyenben azt 1900 óta a futurista és kubista ábrázolásmódban észlelhetjük. Hatvan évvel ezelõtt az ún. dadaista "élmények" kiállítása egyszerûen lehetetlen volt, és a rendezõk a bolondok házába kerültek volna. Manapság azonban mûvészi egyletek elnöki székében ülnek. Ez a ragály akkoriban nem kerekedhetett felül, mert sem a közvélemény, sem az állam nem tûrte volna meg. A kormány dolga meggátolni, hogy a népet a szellemi õrültség karjaiba ûzzék. Pedig egy szép napon s lesz a vége ennek a fejlõdésnek. Mihelyt ugyanis ez a mûvészet megfelel az általános felfogásnak, az emberiség súlyos válságon megy keresztül. Ennek folytán kezdetét veszi az emberi agy visszafejlõdése, amelynek végét pedig aligha tudjuk elképzelni.
Amikor kultúréletünknek az utolsó huszonöt év folyamán történt fejlõdését ebbõl a szempontból vizsgáljuk, rémülettel állapíthatjuk meg annak rohamos visszafejlõdését. Mindenütt csírákra találunk, amelyek kultúránkat elõbb-utóbb tönkre kell hogy tegyék. Bennük is ráismerhetünk lassan rothadó világunk hanyatlására. Jaj azoknak a népeknek, amelyek nem képesek többé ezt a betegséget leküzdeni.
Effajta betegségeket Németországban a mûvészetek majdnem minden terén észlelhetünk. Úgy látszott, mintha a fejlõdés túllépte volna már tetõpontját és lassan, s biztosan hanyatlanék. A színház színvonala szemmelláthatólag süllyedt és már-már megszûnt kultúrtényezõként szerepelni, csupán az udvari színházak védekeztek lég a mûvészet prostituálása ellen. Az utóbbiaktól és még egynéhány kivételtõl eltekintve a színpadi mûsorok olyanok voltak, hogy a nemzet érdeke szempontjából jobb lett volna azokat elkerülni. A bensõ hanyatlás szomorú jele volt az, hogy az ifjúságot többé egyáltalán nem lehetett színházba küldeni, és ezt a panoptikumok mintájára szemérmetlen nyíltsággal hirdették a plakátok: "Az ifjúságnak tilos a belépés".
Ily elõvigyázattal kellett eljárni a színházak terén, amelyek pedig elsõsorban az ifjúság mûvelõdésének, nem pedig az öreg és fásult korosztályok szórakozásának eszközeinek kellene lenniük. Vajon mit szóltak volna a múlt nagy drámaírói e tilalomhoz, különösen pedig azokhoz az okokhoz, amelyek e tilalmat szükségessé tették? Mennyire tiltakozott volna Schiller, és mily szörnyûséggel fordult volna el tõle!
Hiszen mit is jelent Schiller, Goethe vagy Shakespeare az újabb kori német költészet "héroszaival" szemben! Õk csak elcsépelt, sõt túlhaladott jelenségek. Mert éppen az jellemzi e kort, hogy nemcsak kizárólag ocsmány szennyet termel, hanem ráadásul még bepiszkol mindent, ami a múltban tényleg nagy és magasztos volt. Ezt jelenséget ilyen idõkben meg lehet figyelni. Minél ocsmányabbak és nyomorultabbak egy kornak és embereinek szellemi termékei, annál inkább gyûlölik a fennkölt és dicsõ múltnak tanait A legszívesebben kiirtanák ilyen idõkben az emberekbõl a múlt emlékeit, hogy így kikapcsolják az összehasonlítás lehetõségét, s saját torzszüleményük mûvészetnek látsszon. Azért minél silányabb és nyomorultabb egy új rendszer, annál inkább igyekszik kitörölni minden múltra emlékeztetõ nyomot. Ezzel szemben a tényleg értékes új rendszer az elõzõ nemzedékek értékes vívmányainak szívesen hasznát veszi, sõt gyakran az új rendszer az, amely azokat tényleg érvényre is juttatja. Nem kell attól félnie, hogy a múlt elhalványítja fényét, hiszen maga is olyan értékekkel gyarapítja az emberi kultúra kincsesházát, hogy azok teljes méltánylására ébren kell tartania a múlt teljesítményeinek emlékét. Ezáltal éppen az új kultúrteljesítmény kellõ értékelését biztosítja. Aki a világot semminemû értékkel nem képes gyarapítani, és csak mutatni igyekszik, mintha Isten tudja, mi-minden adnivalója volna, csak az fogja gyûlölni a múlt tényleges termékeit és legszívesebben letagadja, vagy elpusztítja azokat.
Ez nemcsak az általános kultúra terén mutatkozó újdonságokra vonatkozik, hanem a politikára is. Az új mozgalmak forradalmárai annál inkább gyûlölik a régi államrendszereket, minél silányabbak õk maguk. Itt is látható, mennyire szívén fekszik saját értékének emelése, azáltal, hogy vak gyûlölettel kárhoztatja mindazokat a magasabb javakat, amelyeket a múlt alkotott. Ebert pl. csak feltételes csodálatban fog részesülni mindaddig, míg Nagy Frigyes emléke él a népben. Sanssouci hõse kb. éppen úgy viszonylik a volt brémai kocsmároshoz, mint a nap a holdhoz: a hold csak akkor világít, ha a nap megszûnt fényleni. Érthetõ tehát, hogy miért gyûlölik az emberiség újholdjai az állócsillagokat. A politikai élet törpéi, ha a sors véletlenül kezükre játssza a hatalmat, nemcsak hogy nem szûnnek meg mocskolni a múltat, hanem arra törekszenek, hogy magukat az általános bírálat alól is kivonjak. Az új német köztársaságban kirívó példája ennek a köztársaság védelmérõl szóló törvény. Ha tehát valamely új eszme, tan, új világnézet vagy akár politikai vagy gazdasági mozgalom megpróbálja tagadni a múltat s annak rossz vagy értéktelen voltát akarja bizonyítani, elég okunk van arra, hogy fölötte bizalmatlanok és óvatosak legyünk. Ennek a gyûlöletnek az oka legtöbbnyire saját silányságunk, sõt mi több, a bennünk élõ rosszakarat. Az emberiséget megújító, valóban áldásos mozgalom mindig ott fogja elkezdeni építõ munkáját, ahol az utolsó szilárd alapnak vége van. Nem szégyen, ha hasznát veszi a múltban már bevált igazságoknak, hiszen az emberi kultúra és az ember maga is összefüggõ hosszú fejlõdésnek az eredménye, amelyhez minden egyes nemzedék hozzájárul munkájával. Nem az tehát a forradalom célja és értelme, hogy a múlt egész épületét romba döntse, hanem az, hogy eltávolítsa a laza és otromba köveket, és folytassa az építõ munkát ott, ahol az alap egészséges.
Az emberiség haladásáról csak ebben az esetben lehet szó, máskülönben sohasem lábolna ki a világ a káoszból, hiszen minden nemzedéknek jogában állna, hogy megtagadja a múltat és így elpusztítsa saját munkájának elõfeltételeit, a múlt alkotásait.
Háború elõtti kultúránk állapotát nemcsak a mûvészi és az általános kultúraalkotó erõ teljes tehetetlensége, hanem a nagyobb múlt emlékét beszennyezni és megsemmisíteni igyekvõ gyûlölet is szomorúan jellemezte. A mûvészet, különösen pedig a színház és az irodalom terén a századfordulón legkevésbé sem igyekezett valami újat alkotói, mindenütt inkább csak a régi mestermûvek becsmérlése, gyarlóságuk és elvakultságuk bizonyítéka ötlik a szemünkbe. A jövõ apostolainak rossz szándékát legjobban az a törekvésük bizonyítja, amellyel a múltat a jelen szeme elõl elrejteni igyekeztek. Ebbõl fel kellett volna ismerni, hogy nem új, hamis vágányokon haladó kultúrfelfogásról, hanem kultúránk alapjainak szétrombolásáról, az egészséges mûvészi érzék ilyen módon való elferdítésérõl és egyben a politikai bolsevizmus elõkészítésérõl van szó. Ahogyan a Parthenon megtestesítõje Periklész korának, éppúgy jellemzõje a bolsevista jelennek a kubizmus bármelyik torzalkotása.
Ezzel kapcsolatban újra rá kell mutatnunk népünk ama részének szembeötlõ gyávaságára, amelynek mûveltségébõl és társadalmi állásából kifolyóan elsõsorban lett volna kötelessége állást foglalni a kultúrbotránnyal szemben. Annyira féltek a bolsevista mûvészet apostolaitól, akik mindenkire rátámadtak és maradi nyárspolgárnak bélyegezték azt, aki vonakodott bennük a teremtés komáját látni, hogy lemondtak minden komoly ellenállásról és beletörõdtek abba, ami számukra elkerülhetetlennek látszott. Valóságos félelem vett erõt rajtuk, ha arra gondoltak, hogy a félbolond gazemberek meg nem értéssel fogják vádolni õket, mintha bizony szégyen lenne meg nem érteni a szellemileg degenerált bolondok vagy agyafúrt gazemberek alkotásait. A kultúra e famulusainak sikerült badarságukat igen egyszerû módon Isten tudja mily fontos színben feltüntetni; minden érthetetlen és szemlátomást ostoba alkotásukat bámuló embertársaiknak egyszerûen "lelki élmény"-ként tüntették fel, és ezzel a legtöbb emberben eleve megfojtottak minden ellenvetést. Az ugyan kétségtelen, hogy "lelki élményeik"-et mutogatták, de kérdem én, vajon tûrhetõ-e, hogy a józan világ elé elmebetegek és gazemberek hallucinációját tálalják? Moritz Schwind és Arnold Böcklin mûvei szintén "belsõ élmények", a különbség csak az, hogy ezek istenadta tehetséggel megáldott mûvészek élményei voltak!
E kérdéssel kapcsolatban azután alaposan tanulmányozni lehetett ún. intelligenciánk siralmas gyávaságát. Képtelen volt komoly ellenállást kifejteni az egészséges ösztön eme megmérgezése ellen, és nem törõdött azzal, hogy miként emészti meg a nép ezt a sok szemtelen badarságot. A mûvészet e kigúnyolásába beletörõdött, nehogy meg nem értéssel vádolják, úgyhogy végre maga sem volt képes a jó és a rossz között különbséget tenni. Mindezek a tünetek az eljövendõ nehéz idõk elõjelei voltak.
Kedvezõtlen jelek voltak a következõk is: Városaink a 19. században mindinkább elveszítették kultúraápoló jellegüket és egyre jobban pusztán lakótelepek színvonalára süllyedtek. Mai nagyvárosi proletariátusunk lakóhelyéhez való csekély mértékû ragaszkodása onnan ered, hogy az tényleg csak véletlen tartózkodási helye az egyes embernek és semmi egyéb. Ez egyrészt a szociális viszonyokból adódó gyakori lakásváltozással függ össze, másrészt oka ennek mai városaink általános kulturális jelentéktelensége és szegénysége.
A német városok száma a felszabadító háborúk idején még csekély, és nagyságuk is igen szerény volt. A kevés valóban nagyváros legtöbbje fejedelmi székhely volt, és mint ilyen, mindig bizonyos fokú kultúrértékkel és határozott mûvészi jelleggel is rendelkezett. Az a néhány, több mint ötvenezer lakosú város a mai hasonló népességû városokhoz viszonyítva tudományos és mûvészi kincsekben fölötte gazdag volt tehát. Amikor München hatvanezer lelket számlált, egyike volt a legelsõ német mûvészeti központoknak. Ma majdnem mindenik gyárváros elérte, sõt túl is lépte ezt a lélekszámot, anélkül azonban, hogy akár a legcsekélyebb valódi értéket is magáénak tudhatná. Ezek a városok nem egyebek bérkaszárnyák és ipari telepek tömegénél. Nem csoda tehát, hogy ilyen körülmények között nem fejlõdhet ki a lakosságban semminemû ragaszkodás lakóhelyéhez. Hogy is ragaszkodhatna valaki olyan városhoz, amely semmi egyebet nem nyújt neki, mint bármely másik város, amelynek nincs egyéni jellege, és amelyben kínosan elkerültek mindent, ami valahogyan mûvészetre vagy ehhez hasonlóra emlékeztetne.
Valódi nagyvárosaink pedig emellett lélekszámuk gyarapodásával mûkincsekben aránylag mind szegényebbek lettek. Mindinkább egyöntetûvé váltak és ugyanazt a képet nyújtják nagyobb méretben ugyan , mint a szegényes kis gyárvárosok. Nagyvárosaink kulturális tartalmának gyarapodása a közelmúltban jelentéktelen. Mindannyian a múlt dicsõségébõl és kincseibõl élnek. Távolítsuk csak el Münchenbõl mindazt, amit I. Lajos alkotott, és megdöbbenve állapíthatjuk meg, hogy mily csekély számú mûvészi alkotással gyarapodott azóta ez a város. Ugyanez mondható Berlinrõl és a többi nagyvárosról is.
Másképp volt ez az ókorban, amikor minden városnak megvolt a maga büszkeségét jelentõ jellegzetes emlékmûve. Nem a magánépületek adták meg az ókor városainak jellegét, hanem a nyilvános emlékmûvek, amelyek nem a pillanatnak, hanem az örökkévalóságnak készültek, amelyek nem az egyes ember gazdagságát, hanem a köz nagyságát és jelentõségét tükrözték. Így keletkeztek azok az emlékmûvek, amelyek az egyes polgárt számunkra szinte érthetetlen ragaszkodással fûzték városához; nem a magánemberek többé-kevésbé szegény házaira, hanem a díszes középületekre volt büszke.
Ha összehasonlítjuk az ókor középületeinek méreteit a velük egykorú magánépületekkel, akkor könnyen megértjük ama elv hangsúlyozásának magasztosságát, amely szerint a nyilvános emlékmûveket illeti meg az elsõség. Amit ma az antik világ romhalmazaiban, a régi oszlopcsoportokban csodálunk, nem hajdani üzleti paloták, hanem templomok és állami épületek maradványai, amelyek a közösség tulajdonát képezték. A késõ római kor pompájában sem az egyes polgárok villái és palotái, hanem az állam, tehát az egész római nép sajátját képezõ cirkuszok, templomok, fürdõk, vízvezetékek és bazilikák foglalták el az elsõ helyet.
Sõt a germán középkornak is ugyanez volt a vezérelve, noha egészen más volt mûvészi felfogása. Az eszme, amely az ókorban az Akropolisban vagy a Pantheonban jutott kifejezésre, itt a gótikus dómok alakját öltötte magára. Ezek a monumentális épületek óriások módjára uralkodtak a középkori város szerény magánházainak tömkelegén, és adták meg a város jellegét. Épp úgy, mint ma is, ezek a jellemzõi ezeknek a városoknak, noha mellettük mind magasabbra tornyosulnak már a bérházak. A dóm, a városháza, valamint a bástyatornyok a látható jelei annak a felfogásnak, amely végeredményben szintén az ókoréval azonos.
Mily siralmassá vált azonban ma a köz és magánépületek közötti viszony! Ha Berlint Róma sorsa érné, úgy az utódok a mai idõk hatalmas mûveiként néhány zsidó áruházat és néhány részvénytársaság szállodáit csodálhatnák meg, mint mai kultúránk jellegzetes emlékeit. Vegyük csak szemügyre egyszer, mily nagy az aránytalanság példának okáért Berlinben az állam és a nagytõke épületei között.
Már a középületekre fordított pénzösszeg is legtöbbnyire valóban nevetségesen csekély. Az állam nem teremt maradandó, hanem csak a pillanatnyi szükségnek megfelelõ épületeket, és építkezését nem állítja semmiféle magasabb eszme szolgálatába. A berlini királyi palota, építésének idején jelentõsebb mûemlék volt, mint az új Államkönyvtár a mai idõk keretében. Míg egyetlenegy hadihajó értéke kb. millió, addig a birodalom elsõ középületére: a parlamentre, amelyet maradandó alkotásnak szántak, alig engedélyezték ez összeg felét. Sõt amikor arra került a sor, hogy az épület belsõ kivitele felett döntsenek, a magas Ház az ellen szavazott, hogy erre a célra márványt használjanak, és megelégedett a gipszburkolattal; ez esetben ételesen tényleg igazuk volt a képviselõ uraknak: gipszfejek nem illenek a falak közé.
Így mai városainkban bizony hiányzik a népközösség kimagasló jelképe. Ez a várost kietlenné teszi, és nem csoda, hogy a mai nagyvárosi polgár városának sorsával szemben teljesen közömbös.
Ez szintén kultúránk hanyatlásának és az általános összeomlásnak a jele. Korunk belefulladt a kicsinyes célszerûségbe, jobban mondva a pénz szolgálatába. Nem csoda tehát, hogy egy ilyen istenség égisze alatt hõsiességnek semmi keresnivalója sincs. Korunk csak azt aratja, amit a múlt vetett.
Mindezek a hanyatlási tünetek végeredményben csak a határozottan körülírt és általánosan elismert világnézet hiányának következményei, valamint az ebbõl eredõ korunk nagy kérdéseivel szemben a bírálat és állásfoglalás tekintetében mutatkozó bizonytalanságnak és kapkodásnak. Ezért félszeg és ingatag minden már a neveléstõl kezdve, mindenki fél a felelõsségtõl, aminek azután az a vége, hogy mindenki gyáva módon tûri a felismert károkat is. A bódult humanizmus divattá vált, és milliók jövõjét áldozzák fel azzal, hogy tûrik a saját gyengeségük okozta károkat.
A vallási viszonyok háború elõtti állapota mutatja legjobban, hogy mennyire elharapódzott az általános ziláltság. A nép nagy része a vallás terén is már régen elvesztette az egységes és szilárd világnézeten alapuló meggyõzõdését. E téren az egyháztól hivatalosan elszakadt hívek kisebb szerepet játszanak, mint az éppen közömbös magatartásúak. Miközben a két vallásfelekezet Ázsiában és Afrikában a mohamedán vallás terjedéséhez viszonyítva csak igen szerény eredménnyel járó missziókat tart fenn, hogy tanai számára új híveket toborozzon, addig Európában sok millió igaz hívét veszíti el. Ezeknek a magatartása a vallási élettel szemben vagy teljesen semleges, vagy pedig a maguk útján haladnak. A következmény különösen erkölcsi szempontból nem a legelõnyösebb.
Jellemzõ az egyházi alaptételek ellen mind ádázabban dúló harc, pedig dogmák nélkül a vallás ezen a világon el sem képzelhetõ. A nép nagy tömege nem filozófusokból áll; márpedig éppen ezek számára a vallás leggyakrabban az erkölcsi világnézet egyetlen biztos alapja. A legkülönbözõbb pótelméletek egyike sem bizonyult olyan sikeresnek, hogy benne az eddigi vallási meggyõzõdés hasznos váltóját lehetett volna felismerni. Már pedig, ha a vallásos tan és hit tényleg megfogja a nép széles rétegeit, akkor e hit lényegének föltétlen tekintélye minden méltóság egyetlen alapja. Amit az életben az általános életstílust jelent amely nélkül bizonyára sok százezer magasabb rendû ember okosan és ésszerûen tudna élni, sok millió azonban nem , ugyanazt jelentik az államban az alaptörvények és a vallás én a dogmák. Ezek határozzák meg és öntik formába az ingatag és a végtelenségig magyarázható, tisztán szellemi eszmét; nélkülük sohasem alakulhatna ki a hit. Az eszme különben sohasem jelentene többet puszta metafizikai nézetnél vagy filozófiai felfogásnál. Éppen ezért a dogmák elleni harc sok tekintetben hasonlít az állam általános alaptörvényei ellen folytatott küzdelemhez. Az utóbbinak teljes állami anarchia a vége, míg az elõbbi értéktelen vallási nihilizmussá lesz.
A politikusnak nem szabad a vallást esetleges hibái, hanem sokkal inkább annak a meggondolásnak az alapján értékelnie, vajon talál-e nálánál tényleg jobbat, ami azt helyettesíthetné. Mindaddig, amíg ilyen nincs, õrültség és gazság volna azt kiirtani.
Ezekben a nem nagyon örvendetes vallási viszonyokban fõleg azok hibásak, akik a vallási képzeleteket tisztán világi dolgokkal terhelik túl, és így gyakran fölösleges összeütközésbe hozzak azt az ún. egzakt tudománnyal. A gyõzelmet, ha nehéz harcok árán is, majdnem mindig az utóbbi fogja aratni, a vallás pedig nagy kárt fog szenvedni mindazok szemében, akik nem képesek a tisztán külsõ formai tudás színvonala fölé emelkedni.
A vallási meggyõzõdésre mégis az a legkárosabb, ha a vallással politikai célok érdekében visszaélések történnek. A legnagyobb szigorral ostorozni kell azokat a nyomorult törtetõket, akik számára a vallás csak puszta eszköz és csak arra való, hogy politikai, jobban mondva üzleti céljaikat szolgálja. E szemtelen farizeusok rémítõ hangon kiabáljak a világba hitvallásukat, hadd hallja mindenki, de nem azért, hogy ha kell, meghaljanak érte, hanem csak azért, hogy annál jobban élhessenek. Megfelelõ értékû politikai sikerért elkótyavetyélik vallásuk egész idealizmusát; egynéhány parlamenti mandátumért szövetkeznek marxista ellenségeikkel, és nem törõdnek azzal, hogy azok milyen felekezethez tartoznak; egy miniszteri székért házasságot kötnének akár magával az ördöggel, ha azt tisztessége nem riasztaná vissza attól, hogy velük szövetkezzék.
Ha a háború elõtti Németországban a vallásos élet sokaknál kellemetlen mellékízt kapott, annak egyetlen oka, hogy egy ún. "keresztény" párt visszaélt a kereszténységgel, és egy bizonyos politikai párt nem riadt vissza attól a szemérmetlenségtõl, hogy magát a katolikus vallással azonosítsa.
E szemfényvesztés végzetes volt, mert néhány senkiházi részére parlamenti mandátumot hozott ugyan, az egyházra azonban szerfelett ártalmas volt.
Következményeit az egész nemzetnek meg kellett szenvednie, mivel a vallási élet ebbõl kifolyó meglazulása arra az idõre esett, amikor amúgy is minden inogni kezdett, és a hagyományos általános erkölcsi alapot az összeomlás veszélye fenyegette.
Népünk sorsába ez is rést vágott, noha mindaddig nem jelentett számunkra veszélyt, amíg nem voltunk kitéve különös megpróbáltatásoknak. De végzetessé vált, amikor a nemzet belsõ szilárdságát a nagy események vihara tette próbára.
A figyelmes szemlélõ politikai téren is oly káros befolyásokra bukkant, amelyek, hacsak belátható idõn belül nem történik javulás és változás, a birodalom bekövetkezõ hanyatlásának elõjeleiként kellett hogy számítsanak. Még a vaknak is látnia kellett, hogy mennyire céltalan volt a német bel- és külpolitika. A kompromisszumok sorozata látszott leginkább megfelelni annak a bismarcki felfogásnak, amely szerint "a politika a lehetõségek mûvészete". Bismarck és a késõbbi német kancellárok között volt azonban egy kis különbség, amely az elõbbinek megengedte, hogy a politika tartalmáról ily módon ítéljen, ugyanez a felfogás azonban utódainak szájában egészen mást jelentett. Bismarck ezzel a mondásával csupán azt akarta bizonyítani, hogy minden lehetõséggel számolnunk kell, ha arról van szó, hogy egy kitûzött politikai célt elérjünk. Utódai azonban e kijelentésbõl arra következtettek, hogy többé egyáltalán nincs szükségük politikai gondolatokra vagy éppen célokra. A birodalom akkori vezetõinek politikai céljai tényleg nem is voltak, hiszen hiányzott ehhez határozott világnézetük szükséges szilárd alapja, valamint a politikai élet belsõ fejlõdésének ismerete.
Többen is voltak, akik a birodalmi politikának ezt a terv és ésszerûtlenségét ostorozták, felismerték belsõ gyengeségét és ürességét. Õk azonban sajnos nem vettek részt az aktív politikában. A hivatalos körök egy Chamberlain Houston Stewart felfogását annak idején éppoly kevéssé tették magukévá, akár csak ma. [1855 1927. Angol származású német író, az árja-germán világnézet lelkes harcosa. Túl buták voltak õk ahhoz, hogy önállóan gondolkozzanak, és túl beképzeltek, hogy másoktól tanuljanak. Örökérvényû igazság ez, mely Oxenstiernát, Gusztáv Adolf kancellárját a következõ felkiáltásra késztette: "A világot a bölcsességnek csak kis töredéke kormányozza", amely töredékbõl egy miniszteri tanácsosra természetesen csak egy atomnyi jut. Mióta Németországból köztársaság lett, ez többé már nem igaz; a köztársaság védelmi törvénye éppen ezért meg is tiltotta, hogy ezt elhiggyük, vagy éppen megállapítsuk. Oxenstiernának szerencséje volt, hogy korábban élt, nem pedig a mi okos köztársaságunkban.
A tehetetlenség legfõbb indítóokát már a háború elõtt is sokan abban az intézményben láttak, amelyben a birodalom erejének kellett volna megtestesülnie: a parlamentben, a birodalmi gyûlésben. Gyávaság és felelõtlenség párosultak itt a legtökéletesebb módon.
Meggondolatlanság kell egyébként ahhoz az állításhoz amit pedig manapság igen gyakran lehet hallani , hogy a parlamentarizmus Németországban "a forradalom óta" csõdöt mondott. Ezzel igen könnyen azt a látszatot kelthetnénk, mintha a forradalom elõtt a helyzet más lett volna. Ez az intézmény a valóságban sohasem tud másképpen, mint pusztítva mûködni és így hatott már akkor is, amikor a legtöbben vakságukban semmit sem láttak, vagy nem akartak látni. Nagyrészt ennek iz intézménynek köszönhetõ Németország bukása, de nem a parlament érdeme, hogy a katasztrófa nem következett be már jóval elõbb. Ez ugyanis annak az ellenállásnak a javára írandó, amely már a háború elõtt is a német nemzet és birodalom e sírásója ellen irányult.
A káros pusztítások tömegébõl, amelyeknek közvetlenül vagy közvetve ez intézmény az oka, csak egyet akarok megemlíteni, mint amely leginkább megvilágítja minden idõk e legfelelõsségnélkülibb intézményének belsõ ürességét: a birodalom politikai vezetésének a parlament tevékenységére visszavezethetõ, és mind a bel, mind a külpolitikában észlelhetõ félszegségét és gyöngeségét, amely õ oka volt a politikai összeomlásnak.
Bárhová is nézünk, tökéletlen volt minden, ami valamiképpen a parlament lefolyásától függött.
Gyönge és félszeg volt a birodalom szövetségi politikája. Azáltal, hogy fenn akarta tartani a békét, mindinkább fokozta a háborús veszélyt.
Tökéletlen volt a lengyel politika. Izgatott, anélkül, hogy komolyan véghezvitt volna valamit. Nem volt következménye sem a németség gyõzelme, sem a lengyelekkel való kibékülés, hanem Oroszország ellenséges magatartása.
Tökéletlen volt az elzász-lotaringiai kérdés megoldása. Ahelyett, hogy erõs ököllel szétzúztak volna a francia hidra fejét és az elzásziaknak egyenjogúságot adtak volna, végeredményben egyiket sem tették. Ez nem is csoda, hiszen a legnagyobb pártok soraiban voltak a legnagyobb hazaárulók. (Így a Centrum párt soraiban Wetterl úr. )
Mindez még nem lett volna oly végzetes, ha az általános gyávaságnak nem esett volna áldozatul a hadsereg, amelynek lététõl az egész birodalom jövõje függött.
Amit az úgynevezett "német birodalmi gyûlés" itt vétett, az elegendõ ahhoz, hogy örök idõkre a német nép átka sújtsa. Nyomorúságos indokok vezérelték pártjaink galád vezetõit, hogy népünk létének fegyverét, valamint szabadságának és önállóságának egyetlen védelmi eszközét kilopják és kiüssék a kezébõl. Ha megnyílnának a flandriai csatamezõk sírjai, akkor feltámadnának a véres vádlók: a daliás német ifjak százezrei, akiket ezeknek a parlamenti gazembereknek lelkiismeretlenségébõl eredõ rossz kiképzésük kergetett a halál karjaiba.
Míg a zsidóság marxista és demokratikus sajtója világszerte szidta a német militarizmust és ily módon igyekezett Németországot befeketíteni, addig a marxista és demokratikus pártok megakadályoztak, hogy a népi erõ kellõ kiképzésben részesüljön. Pedig tisztában kellett volna lennünk azzal, hogy háború esetén amúgy is az egész népnek fegyvert kell majd ragadnia, tehát az ún. "népképviseletünk" eme jómadár reprezentánsainak aljassága folytán sok millió rosszul kiképzett katonát kergetnek majd az ellenség elé. Még ha e parlamenti társaság brutális lelkiismeretlenségének következményeitõl el is tekintünk, világos, hogy a kiképzett katonák hiánya háború esetén vereségünk okává válhatott. A világháború ezt rettenetesen be is igazolta.
Az, hogy a német nemzet szabadságáért és függetlenségéért folytatott harcát elveszítette, csak ama félszegségnek és gyengeségnek következménye, amelyet a háború elõtt a honvédelem terén tanúsítottunk.
Ha a szárazföldön túlságosan kevés újoncot képeztünk ki, ugyanezt a hibát követtük el a tengeren is, úgyhogy ezzel többé-kevésbé értéktelenné tettük nemzeti önfenntartásunk fegyvereit. Sajnos, tengeri haderõnk vezetõségére is átragadt a félszegség szelleme. Állandóan arra törekedtünk, hogy hadihajóink mindig valamivel kisebbek legyenek, mint a velük egykorú új angol hajók, márpedig ez éppenséggel nem nevezhetõ éleslátásnak vagy zsenialitásnak.
A régi Németország árnyoldalai sajátos módon csak akkor voltak szembetûnõk, ha a nemzet belsõ szilárdságának kellett miattuk szenvednie. A sajtó ilyenkor valósággal kikürtölte a világba a kellemetlen igazságot, míg a jót szemérmesen elhallgatta, sõt részben egyszerûen letagadta. Így járt el különösen akkor, ha a kérdés nyilvános megvitatása esetleg a helyzet javulását vonhatta volna maga után. Mindamellett a kormány illetékes köreinek halvány fogalmuk sem volt a nyilvános propaganda fontosságáról és értékérõl. Csak a zsidó tudta, hogy kitartó és céltudatos propagandával a közvélemény elõtt az eget pokollá és megfordítva, a legnyomorúságosabb tengõdést paradicsommá lehet varázsolni. Ezt hathatósan ki is használta. A német népnek, jobban mondva a kormánynak minderrõl halvány fogalma sem volt.
A legrettenetesebben ez a háborúban bosszulta meg magát.
A háború elõtti német közéletnek fent említett számtalan árnyoldalával szemben viszont sok jó oldala is volt. A tárgyilagos szemlélõ kénytelen megállapítani, hogy legtöbb hibánk más országokban és más népeknél is megvolt, sõt néhol még sokkal fokozottabb mértékben, míg sok jó tulajdonságunkkal más népek nem rendelkeztek.
Az erények élére többek között azt a tényt állíthatjuk, hogy Európa majdnem összes népei közül még mindig leginkább a mi népünk igyekezett megõrizni a gazdasági élet nemzeti jellegét, és sok árnyoldala ellenére a legkevésbé jutott a nemzetközi nagytõke ellenõrzése alá. Ez az elõny nagy veszélyt rejtett magában, és egyik oka volt késõbb a világháborúnak.
Mindezektõl eltekintve az egészséges erõforrások sorozatából három eszményt kell kiemelnünk, amelyek a maguk nemében mintaszerûek, sõt részben példásak voltak.
Az elsõ helyen az államformát kell megemlítenünk, és annak a modem Németországban való kialakulását.
Tekintsünk el egyes uralkodók személyétõl, akik emberek lévén szintén alá voltak vetve mindazoknak az emberi gyöngeségeknek, amelyek e világ gyermekeit léten-nyomon kísérik. Ha ez irányban nem volnánk elnézõek, akkor jelen viszonyaink felett méltán kétségbe kellene esnünk, mert mostani kormányaink mértékadó képviselõi szellemileg és erkölcsileg alig felelnek meg az elképzelhetõ legszerényebb követelményeknek is. Aki a német forradalom "értékét" ama személyiségek értékének és nagyságának mértéke szerint méri, akiket 1918. november óta a forradalom ajándékozott a német népnek, annak méltán szégyenpír lepi el arcát a jövõ ítélõszéke elõtt, ahol többé nem lehet majd betömni az emberek száját az államtekintélyt védõ törvényekkel. Az utókor megállapítja majd azt, amit mi mindnyájan már ma is látunk, hogy ti. új német vezetõink elméje és erényessége fordított arányban áll nagy szájukkal és bûneikkel.
Kétségtelen, hogy igen sokan, fõképp pedig a nép széles rétegei elhidegültek a monarchiától. Bátran kimondhatjuk, hogy ennek oka fõleg az volt, hogy az uralkodókat nem a legokosabb, különösen pedig nem a legõszintébb lelkû emberek vették örül. Sajnos, inkább kedvelték a hízelgõket, mint az õszinte, egyenes embert, úgyhogy inkább az elõbbiek voltak "tanácsadóik". Nagy bajt jelentett ez akkor, amikor világ sok régi nézetét lényegesen megváltoztatta, és természetesen nem kímélte meg az udvarok õsi hagyományait sem.
Így pl. a századforduló idején az egyszerû embert nem töltötte el többé lelkes csodálat, ha egy hercegnõ egyenruhában végiglovagolt az arcvonal elõtt. Úgy látszik, senkinek sem volt fogalma arról, hogy az ilyen díszfelvonulásoknak a nép szemében milyen hatása volt, különben sohasem került volna sor az effajta rosszul sikerült jelenetekre. A magasabb körök nem mindig teljesen õszinte emberbaráti szeretete is inkább ellenszenvet, mint rokonszenvet keltett. Ha pl. X hercegnõ a népkonyhában kóstolót kegyeskedett feltálaltatni magának, régebben ez talán tûrhetõ benyomást keltett volna, de ebben az idõben azonban már éppen az ellenkezõjét érte el. Föltételezhetõ volt: õfelségének halvány sejtelme sem volt arról, hogy látogatására való tekintettel az étel kissé más volt, mint különben de elég volt, hogy az emberek ezt tudták.
Ily módon az esetleges jószándék nevetséges, sõt szinte sértõ hatást keltett. Az uralkodó közmondásos mértékletességének ecsetelése, korai felkelése és a késõ éjszakába nyúló robotolása igen kétes nyilatkozatokra adott alkalmat. Senki sem volt kíváncsi arra, hogy az uralkodó mit eszik, senki sem irigyelte tõle dús ebédjét, senki sem tagadta volna meg tõle a szükséges éjjeli nyugalmat; a nép meg volt elégedve, ha emberi jellemével elõdeinek és a nemzetnek becsületére vált, és eleget tett uralkodói kötelességének. A mesék keveset használtak, de annál többet ártottak.
Mindez alapjában véve nem lett volna olyan fontos. Aggasztóbb volt, hogy a nép nagy része meg volt gyõzõdve róla, hogy mivel felülrõl kormányozzák õt, az egyénnek semmivel sem kell törõdnie. Rendjén is volt így a dolog mindaddig, amíg a kormány tényleg jó volt, vagy legalábbis jót akart. Mihelyt azonban a jóakaratú kormány helyébe új, kevésbé megbízható kormány került, az ernyedt alávetettség és a gyerekes hiszékenység nagyobb veszedelemmé vált, semmint gondolhatjuk. Mindeme gyöngeségekkel szemben azonban elvitathatatlan értékek állottak. Mindenekelõtt az állam vezetésének a monarchisztikus államformában gyökerezõ állandósága és az állami állásoknak a nagyravágyó politikusok spekulációjának körébõl való kivonása. Ilyen volt továbbá a monarchisztikus intézmény tekintélye, valamint a hivatalnoki osztálynak, különösen pedig a hadseregnek távoltartása a pártpolitikától. Ehhez járult még az a körülmény, hogy az államfõ az uralkodó személyében a felelõsség személyes megtestesítése és mintaképeként szerepelt, amely felelõsséget egy uralkodónak komolyabban kell vennie, mint a véletlen folytán összecsõdült parlamenti többségnek. A német közigazgatás közmondásos tisztasága elsõsorban ennek a körülménynek volt tulajdonítható. Végül ne feledjük el, hogy a monarchia kulturális értéke a német nép számára nagy volt, és ez a körülmény kiegyensúlyozta hátrányait. A német fejedelmi székhelyek mindig menedékhelyei voltak a mai materialista idõkben amúgy is kiveszõfélben levõ mûvészi szellemnek. Példátlan volt az, amit a német fejedelmek éppen a 19. század folyamán tettek a mûvészet és tudomány érdekében. Napjainkat semmi esetre sem lehet ezzel összehasonlítani.
Népünk legértékesebb tényezõje a kezdõdõ és lassan mind tovább harapódzó bomlás idején kétségtelenül a hadsereg volt. Ez képezte a nemzet leghatalmasabb iskoláját, és nem véletlen, hogy ellenségeink gyûlölete fõként nemzeti önállóságunk és szabadságunk e fõ támasza ellen irányult. E páratlan intézményt legjobban az a tény jellemzi, hogy minden hitvány gazember rágalmazta, gyûlölte, de egyúttal félt is tõle. Az a körülmény, hogy a versaillesi nemzetközi népzsarolók dühe elsõsorban a hadsereget érte, eléggé bizonyítja, hogy hivatva volt népünk szabadságát a nemzetközi tõzsde hatalma ellen megvédeni. Anélkül a versaillesi békeszerzõdés végcélja már régóta beteljesedett volna népünkön. Egy szóban foglalható össze mindaz, amit a nép a hadseregnek köszönhet: mindent.
A hadsereg az embereket feltétlen felelõsségérzetre nevelte akkor, amikor ezt a tulajdonságot általában már alig ismerték, és napirenden volt a felelõtlenség. A hadsereg fejlesztette a személyes bátorságot, amikor a gyávaság mind pusztítóbb betegséggé vált és az áldozatkészséget szinte butaságnak tekintették. Egyedül csak az volt az okos, aki önös érdekét legjobban tudta megvédeni és elõmozdítani. Ezzel szemben a hadsereg iskolája arra tanította a nemzetet, hogy üdvösségét ne a négerekkel, kínaiakkal, franciákkal és angolokkal való nemzetközi barátság hazug frázisaiban, hanem saját erejében és az összetartásban keresse.
Határozottságra nevelte az embereket, amikor az életben cselekvésüket már habozás és kétkedés irányította. Reá várt a nagyszerû feladat, hogy fenntartsa az ; lvet, amely szerint a parancs jobb, mint a fejetlenség, akkor, amikor a mindent jobban tudni akarók véleménye volt mértékadó. Ez az elv már magában is bizonyos robusztus egészségre vall, mely régóta kiveszett volna életünkbõl, ha a hadsereg és nevelõereje nem gondoskodott volna arról, hogy ezt az õserõt megújítsa bennünk. Hiszen csak jelenlegi kormányunk rettenetes határozatlanságát kell néznünk. Nem képes magát elhatározni arra, hogy cselekedjen, kivéve ha arról van szó, hogy egy újabb, népünk kizsákmányolását szentesítõ diktátumot írjon alá. Ilyen esetben természetesen nem vállal semminemû felelõsséget és az udvari gyorsírók sebességével aláír mindent, amit elébe kegyeskednek tenni. Ebben az esetben könnyû határoznia, mert diktálják neki.
A hadsereg idealizmusra, a hazával és egykori nagyságával szembeni odaadásra nevelt, mialatt az életben az önzés és az anyagiasság kerekedett felül. Egységesen nevelte a nemzetet és nem ismert osztálykülönbséget; egyetlen hibája talán az egy évi önkéntes szolgálat intézménye volt. Azért volt ez hibás, mert ennek révén :árt szenvedett a feltétlen egyenlõség elve, és a magasabb mûveltségû egyént általános környezetének keretébõl kiemelte. Ennek éppen az ellenkezõje lett volna elõnyösebb. Magasabb osztályainknak amúgy is oly nagy alamuszisága a saját népünkkel szembeni elidegenedése ellen a hadsereg jó hatással lehetett volna, ha az ún. intelligencia elkülönülését legalább saját soraiban elkerülte volna. Nagy hiba volt, hogy ezt elmulasztotta. De vajon létezik-e földünkön egyáltalán intézmény, mely mentes lenne minden hibától? A hadsereg elõnyei amúgy is annyira túlsúlyban voltak, hogy néhány hibája semmi esetre sem érte el az emberi tökéletlenség átlagát.
A régi birodalom hadseregének legnagyobb érdeme azonban az, hogy a tömeg általános uralkodásának az idején az egyént a tömeg fölé helyezte. A hadsereg fenntartotta az egyéniségbe vetett hitet a puszta szám imádásának zsidó és demokratikus gondolatával szemben. Így nevelte az embereket azokká, akikre az új kornak legnagyobb szüksége volt: férfiakká. Az általános elpuhultság és elnõiesedés fertõjében a hadsereg évenként háromszázötvenezer, erõtõl duzzadó fiatalembert nevelt fel, akik kétéves kiképzésük folyamán levetették ifjúi puhaságukat és testüket szilárddá edzették. A fiatalember ezalatt a két év alatt elõször megtanult engedelmeskedni, és csak azután tanulta meg a parancsolást. Már járásán rá lehetett ismerni kiszolgált katonára.
Ez volt a német nemzet legfontosabb iskolája. Nem hiába irányult elsõsorban azok gyûlölete rá, akik irigységbõl és kapzsiságból azt kívántak, hogy a birodalom tehetetlen, a polgárság pedig védtelen legyen. Amit sok német ember vakságában vagy készakarva nem akart látni, azt felismerte a külföld: a hadsereg volt a nemzet szabadságának és a polgárok biztonságának leghatalmasabb oszlopa.
Az államformához és a hadsereghez, mint harmadik szövetséges, a régi birodalom hivatalnoki kara járult.
Németország volt a világ legjobban szervezett és igazgatott állama. A német állami hivatalnokra könnyen ráfoghatták, hogy bürokrata, a helyzet azonban más államokban sem volt jobb, sõt gyakran még sokkal rosszabb. A többi államban azonban többé-kevésbé hiányzott a hivatalnoki osztály feltétlen szolidsága és az egyes hivatalnokoknak megvesztegetést nem ismerõ becsületessége. Jobb, ha a hivatalnok kissé nehézkes, de becsületes és hû, mintha felvilágosult és modern, de gyönge jellemû ami ma gyakori , tudatlan és semmittevõ. Ha azt állítják manapság, hogy a háború elõtti német közigazgatás bürokratikus szempontból ugyan megfelelõ, de üzleti szempontból rosszul szervezett volt, erre csak egy választ adhatunk: melyik államnak volt a német államvasutaknál jobban vezetett és üzletileg jobban szervezett üzeme? Csak a forradalom volt képes ezt a mintaüzemet annyira tönkretenni, hogy végre megérett arra, hogy kivegyék a nép kezébõl és a köztársaság alapítójának felfogása szerint szocializáljak, azaz a német forradalom megbízójának: a nemzetközi nagytõkének szolgálatába állítsák.
A német hivatalnoki osztálynak és a közigazgatási rendszernek megvolt az az elõnye, hogy nem függött az egyes kormányoktól. A német hivatalnok pozícióját a kormányok politikai iránya nem befolyásolhatta. A forradalom óta a helyzet sajnos lényegesen megváltozott. A tudás és a képesség helyébe a politikai pártállás lépett, az önálló és független jellem inkább akadályoz, mint elõmozdít a pályán.
Az államformán, a hadseregen és a hivatalnoki osztályon nyugodott a régi birodalom csodálatos ereje. Ezek voltak elsõsorban a mai államban teljesen hiányzó államtekintélynek a fõ támaszai. Az államtekintély ugyanis nem parlamenti és tartománygyûlési szócsatakon, nem is védelmi törvényeken és a támadóit szemérmetlenül büntetõ bírósági ítéleteken, hanem azon a bizalmon alapul, mellyel a nép az államközösség vezetõit kitünteti. E bizalom viszont ismét csak a rendíthetetlen belsõ meggyõzõdés következménye, amely bízik abban, hogy az ország kormánya és közigazgatása becsületes, és hogy a törvények megfelelnek az általános erkölcsi felfogásnak. Nincs ugyanis olyan kormányrendszer, amelyet kényszereszközökkel állandósítani lehetne; erre csak a kormány megbízhatóságába és a nép érdekeinek õszinte képviseletébe vetett hit alkalmas.
Bármennyire is kikezdték bizonyos kóros tünetek a háború elõtt a nemzet belsõ erejét, mégsem szabad megfeledkeznünk arról, hogy más államok még sokkal inkább szenvedtek e beteges tünetek befolyása alatt, mint Németország, de a veszély kritikus órájában mégsem mentek tönkre. Ha azonban arra gondolunk, hogy a német gyöngeséggel szemben a háború elõtt éppen olyan sok erény is állott, akkor az összeomlás végsõ okának mégis valahol máshol kell rejlenie; és ezt tényleg másutt kell keresnünk.
A régi birodalom pusztulásának gyökere és végsõ oka az volt, hogy nem voltunk tisztában a faji kérdéssel és eme kérdésnek a népek fejlõdési története folyamán észlelhetõ jelentõségével. Mert egy nép életének eseményei nem a véletlen megnyilvánulásai, hanem az ön és fajfenntartás ösztönének természeti törvényeken alapuló folyamatai, jóllehet az egyes ember cselekvésének tulajdonképpeni okával nincs is tisztában.