Egy napon elöljáró parancsnokságomtól azt a parancsot kaptam, hogy állapítsam meg, mi a helyzet annál a látszat szerint politikai egyesületnél, amely "Német Munkáspárt" név alatt a legközelebbi napokban gyûlést szándékozik tartani, és amelyen szintén Gottfried Feder fog beszélni. Oda kell mennem, hogy az egyesületet megnézzem, és jelentést tegyek róla.
Érthetõ volt az az érdeklõdés, amely a hadsereget annak idején a pártok irányában eltöltötte. A forradalom a katonáknak is politikai jogokat adott, és ezzel a joggal éppen a legtapasztalatlanabbak éltek leginkább. Csak amikor a Centrum és a szociáldemokrácia elsõ ízben jött rá arra, hogy a katonák együttérzése a forradalmi pártoktól a nemzeti mozgalom és feltámadás felé fordul, csak akkor vonták el a csapatoktól a választói jogot és tiltották meg a katonák számára a politikai tevékenységet.
Kézenfekvõ volt, miért szánta rá magát a Centrum és a marxizmus erre. Ugyanis ha nem korlátozta volna az "állampolgári jogokat", amint a katonák polgári egyenjogúságát a forradalom után elnevezték , pár év múltával már nem létezett volna forradalmi állam, de nem lett volna nemzeti meghasonlás és gyalázat sem. A katonaság ez idõben már a legjobb úton haladt abban az irányban, hogy a nemzet vérszopóinak és az Antant csatlósainak a nyakát szegje. Az a körülmény azonban, hogy még az úgynevezett "nemzeti" pártok is lelkesültek a novemberi gonosztevõk e rendelkezésén, és ezáltal segítségére siettek, hogy egy nemzeti megújhodás eszközét ártalmatlanná tegyék, ismét csak arra mutatott, hogy hová vezethet ezeknek a jámborok jámborainak dogmatikus felfogása. Az aggkori lelki gyengeségben szenvedõ polgárság komolyan hitte, hogy a hadsereg ismét azzá lesz, ami volt: a német honvédelem vára. Ezzel szemben azonban a Centrum és a marxisták csak a veszedelmes nemzeti méregfogat akartak kitûnni. Márpedig enélkül egy hadsereg mindig csak rendõrség marad, de sohasem olyan csapat, amely az ellenséggel kész szembeszállni. E megállapítás igazsága a késõbbiek folyamán eléggé beigazolódott.
Vagy talán azt hiszik a mi "nemzeti politikusaink", hogy a hadsereg fejlõdése más irányú is lehet, mint nemzeti? Ez igazán rájuk vall. Így van az, ha az ember a háborúban ahelyett, hogy katona lenne, ár, vagyis parlamenti képviselõ, és így halvány sejtelme sincs arról, hogy mi megy végbe azoknak az embereknek a szívében, akik arra a hatalmas múltra emlékeznek, hogy egykor a világ legelsõ katonái voltak.
Így határoztam el magamat, hogy elmegyek ennek az ismeretlen pártnak már említett ülésére.
Amikor este az egykori Steinecker sörözõ számunkra késõbb történelmi jelentõségûvé lett különszobájában megjelentem, ott nagyobbrészt a lakosság alsóbb rétegébõl toborzott, mintegy 2030 fõnyi jelenlevõt találtam.
Feder elõadását már a tanfolyamokból ismertem, és így figyelmemet inkább magára az egyesületre irányítottam.
A benyomásom nem volt se jó, se rossz; egy új alapítás, mint sok más. Az akkori idõkben majdnem mindenki, aki a dolgok fejlõdésével nem volt megelégedve és nem volt bizalma az eddigi pártok egyikéhez sem, kivétel nélkül hivatva érezte magát arra, hogy új pártot alapítson. Szinte a földbõl nõttek ki ezek az egyesületek, hogy azután kisvártatva nyomtalanul eltûnjenek. Alapítóiknak nagyrészt fogalmuk sem volt arról, hogy miként kell az egyesületbõl pártot, sõt mozgalmat teremteni. Így azután ezek az új alapítások maguktól omlottak össze nevetséges nyárspolgárságukban.
Így ítéltem meg egykét megfigyelésem alapján a Német Munkáspártot is (Deutsche Arbeiterpartei). Amikor végre Feder befejezte elõadását, örültem. Eleget láttam és menni szándékoztam, de mégis visszatartott a bejelentett hozzászólási szabadság. Úgy látszott, mintha ez is jelentéktelenül folynék le, mígnem hirtelen egy professzor emelkedett szólásra, aki elsõsorban aggályát fejezte ki Feder indokainak helyességével szemben. Feder kitûnõ válasza után egyszerre csak a "tények alapjára" helyezkedett, nem feledkezve meg arról, hogy a fiatal pártnak mint különösen fontos programpontot, Bajorországnak Poroszországtól való "elszakadását" ajánlja. Ez az ember egészen szemtelenül állította, hogy abban az esetben Német-Ausztria azonnal Bajorországhoz csatlakozik, és hogy a béke akkor sokkal jobb lesz, és egyéb ostobaságot. Én sem tehettem másként, mint szintén szót kértem, hogy ennek az úrnak megmondjam a magam véleményét. Olyan sikerem volt, hogy ez az elõszónok úr, még mielõtt befejeztem mondanivalómat, leforrázott kutyaként hagyta el a helyiséget. Amíg beszéltem, csodálkozó arccal hallgattak és csak amikor az egybegyûlteknek jó éjt kívántam és távozni akartam, akkor ugrott utánam egy férfi, bemutatkozott (nevét nem is értettem meg helyesen) és a markomba nyomott egy kis füzetecskét, látszólag egy politikai elmefuttatást azzal a sürgõs kérelemmel, hogy olvassam el.
Nagyon megörültem ennek, mert azt reméltem, hogy így egyszerûbb úton-módon is megismerhetem ezt az unalmas egyesületet, anélkül, hogy az ilyen nagy érdeklõdésre számot tartó gyûléseket fel kelljen keresnem. Egyébként ez a munkásnak látszó ember nagyon jó benyomást tett rám. Ezzel el is mentem.
Abban az idõben a 2. gyalogezred laktanyájában egy a forradalom jeleit még nagyon világosan magán viselõ kis szobácskában laktam. Nappal távol voltam, a leggyakrabban a 41. vadászezrednél vagy valamely más csapattestnél tartottam elõadást. Tulajdonképpen csak éjjel tartózkodtam szobámban. Minthogy én majdnem minden reggel öt óra elõtt felébredtem, rászoktam arra, hogy a kis szobámban lakozó egérkéknek néhány száraz kenyérmaradékot vagy kenyérhéjat vessek a padlóra, és figyeljem ezeknek a bohókás állatoknak a harcát néhány jó falatért. Annyi nélkülözésen mentem át életemben, hogy ezeknek a kis állatoknak az éhségét és gyönyörûségét nagyon jól el tudtam képzelni.
E gyûlés utáni reggelen is öt óra felé ébren hevertem fekvõhelyemen, és figyeltem a kis állatok hancúrozását. Minthogy nem tudtam újból elaludni, elgondolkodtam az elmúlt estén. Egyszerre eszembe jutott az a kis füzet, amelyet a munkás adott nekem. Olvasni kezdtem. Röpirat volt, amelyben szerzõje, éppen ez a munkás, elmondotta, hogy a marxista zûrzavarból és a szakszervezeti frázisok világából hogyan jutott el ismét a nemzeti gondolkodáshoz. Ez adta meg a címet is, amely a következõ volt: "Politikai ébredésem". Érdeklõdéssel olvastam át a füzetecskét; olyan dolgokat írt le benne, amelyekhez hasonlókat tizenkét évvel ezelõtt magam is átéltem. Önkéntelenül is saját fejlõdésemet láttam ismét magam elõtt. A nap folyamán néhányszor még gondolkodtam a dolgon, végül már teljesen félre akartam tenni, amikor nem is egy hét leforgása után a legnagyobb csodálkozásomra egy levelezõlapot kaptam, hogy felvettek a Német Munkáspártba, nyilatkozzam errõl, és menjek el következõ szerdán a párt választmányi ülésére.
A párttagok szerzésének ez a módja meglepett, és én nem is tudtam, hogy bosszankodjam-e vagy nevessek rajta. Soha nem gondoltam arra, hogy egy kész pártba lépjek be, hanem a sajátomat akartam megalapítani.
Már éppen írásban akartam válaszolni, amikor kíváncsiságom gyõzedelmeskedett és elhatároztam, hogy a megállapított napon megjelenek és hogy indokaimat szóban közlöm.
Elérkezett a szerda. A választmány a Herrenstrassei "Alte Rosenbad" vendéglõben tartotta ülését. Nagyon szegényes helyiség volt ez, amelybe csak nagy ritkán tévedt valaki. Nem csoda, ha meggondoljuk, hogy ez 1919ben volt, amikor még a nagyobb vendéglõk étlapja is nagyon szerény és kevéssé csábító volt. Ezt a helyiséget eddig nem ismertem.
Keresztülmentem a rosszul világított vendégszobán, beléptem a különszoba ajtaján, és elõttem volt az "ülés". Egy kivénhedt gázlámpa kétes világa mellett az asztalnál négy fiatalember ült, köztük a kis röplap szerzõje, aki engem mint a Német Munkáspárt új tagját örömmel üdvözölt,
Meglepetésemben nem tudtam szóhoz jutni. Minthogy közölték velem, hogy a tulajdonképpeni "országos elnök" csak késõbb érkezik, várni akartam a nyilatkozatommal. Végre megjelent. Az volt, aki a Steinecker sörözõ ülésén Feder elõadása alkalmával elnökölt.
Közben ismét magával ragadott a kíváncsiság, és figyeltem a dolgok folyását.
Most végre az egyes urak nevét is megismertem. A "birodalmi szervezet" elnöke Harrer úr volt, a müncheni pedig Anton Drexler.
Felolvastak és hitelesítették az utolsó ülés jegyzõkönyvét. Ezután a pénztárjelentés következett. Az egyesület vagyona 7 márka 50 pfennig volt, és ezzel kapcsolatosan minden oldalról bizalmukat nyilvánították a pénztárosnak. Ezt is jegyzõkönyvbe foglalták.
Ezután sorban felolvasták az elnök válaszát egy kieli, egy düsseldorfi és egy berlini levélre. Mindnyájan egyetértettek azokkal.
Megállapították, hogy ez a növekvõ levélforgalom a legjobb és a legláthatóbb jele a Német Munkáspárt nagymérvû jelentõségének. Ezután megkezdõdött a tanácskozás az adandó válaszok tárgyában. Borzalmas, borzalmas! Ez a lehetetlen egyesületesdi. És ebbe a klubba lépjek én be?
Ezután az új tag felvételére került a sor. Helyesebben, akkor következett a pártba való befogadásom. Majd én intéztem kérdéseket az üléshez. Néhány vezérszón kívül semmi sem állott rendelkezésükre. Sem program, sem röpirat, sem nyomtatvány, sem tagsági igazolvány, de még csak egy bélyegzõ sem. Csak hit és jó szándék volt ezekben az emberekben.
A mosolygás eltûnt az ajkamról, mert mi volt mindez, ha nem legjellegzetesebb tünete a teljes tanácstalanságnak és az eddigi pártokkal, azok programjával, célkitûzéseivel és tevékenységével szembeni teljes elcsüggedés. Ami ezt a pár embert összegyûjtötte egy ilyen külsõleg nevetséges tevékenységre, az csak belsejüknek hangja volt, amely talán inkább érzelmileg, mint tudatosan azt mondatta velük, hogy az eddigi pártmozgalmak nem alkalmasak a német nemzet feltámasztására és a belsõ kórok gyógyítására. Gyorsan átolvastam a gépírásban átadott vezérszavakat és megállapítottam, hogy azok inkább célkeresést, semmint tudást tartalmaznak. Sok minden elmosódott volt abban vagy nem volt világos, más dolgok viszont hiányoztak, de semmi sem volt bennük olyan, amely nem egy vívódó elismerésnek megnyilvánulása lett volna. Amit ezek az emberek megéreztek, azt én is éreztem. A szó eddigi értelmében vett pártnál többet jelentõ új mozgalomra való vágyódás volt az.
Amikor ezen az estén laktanyámba mentem, megalkottam magamban véleményemet errõl az egyesületrõl. Életem legnehezebb kérdése állott elõttem. Belépjek-e ebbe az egyesületbe, vagy tartsam távol magamat tõlük?
Az értelmem ez utóbbi mellett szólott, az érzelmem azonban nem hagyott nyugtot nekem, és minél gyakrabban rajzolódott ki elõttem ennek a klubnak az ésszerûtlensége, annál gyakrabban volt szószólója érzelmem. Az elkövetkezõ lapokban nem volt nyugtom.
Már régen mérlegeltem a dogokat és elhatároztam, hogy politikai tevékenységbe kezdek. Abban bizonyos voltam, hogy ezt csak egy új mozgalom keretében fogom elkezdeni, még hiányzott azonban az ehhez szükséges lökõerõ. Nem tartozom azok közé, akik ma elkezdenek valamit csak azért, hogy holnap abbahagyjak, és lehetõleg új dologra térjenek át. Éppen ez a meggyõzõdésem volt a fõ oka annak, hogy miért tudtam magamat oly nehezen rászánni ilyen új alapításra, amely vagy mindent megold, vagy szükségképpen semmivé lesz.
Tudtam, hogy ez az elhatározás egy életre szól. Számomra a "vissza" ismeretlen fogalom. És az elhatározás nem átmeneti szórakozást, hanem véres komolyságot jelentett. Már akkor is ösztönösen idegenkedtem az olyan emberektõl, akik mindent elkezdenek anélkül, hogy keresztül is vigyék, amit elkezdtek. Ezeket a mindenütt jelenlevõket már akkor is gyûlöltem, mûködésüket veszedelmesebbnek tartottam a semmittevésnél.
Úgy tetszett nekem, mintha a sors kezét látnám. Egy már meglévõ nagy párthoz sohasem csatlakoztam volna. Ennek is meg fogom adni az okait. Ez a kis nevetséges alakulat pár tagjával számomra éppen azt az elõnyt jelentette, hogy még nem merevedett szervezetté, hanem az egyesek személyes tevékenységének szabad utat engedett. Itt az ember még tudott dolgozni és minél kisebb volt ez a mozgalom, annál inkább volt lehetõség az átformálására. Itt még meg lehetett adni a mozgalomnak a tartalmát, célját és az eszközeit, amelyekre meglévõ nagy pártoknál már nem lehetett gondolni.
Minél inkább átgondoltam a dolgokat, annál inkább arra a meggyõzõdésre jutottam, hogy éppen ilyen kis mozgalomból nõhet ki egykor a nemzeti újjászületés, és semmi szín alatt sem a régi elgondolások alapján állókból, még kevésbé azonban az új uralom hasznából részt kérõ politikai pártokból.
Amit az ilyen új egyesülésnek jelentenie kellett, az csak új világnézet lehetett, és semmi szín alatt sem választási jelszó.
Mindenesetre nagyon nehéz elhatározás kell ahhoz, hogy ezt a célkitûzést a valóságba is át lehessen ültetni.
Melyek voltak azok az elõfeltételek, amelyeket saját magam hoztam ehhez a nagy feladathoz? Az, hogy anyagi eszközök híján voltam, még elviselhetõnek látszott. Ám nehezebb volt az a körülmény, hogy a "névtelenek" közé tartoztam, azok közé a milliók közé, akik a véletlen játéka folytán megvannak és eltûnnek anélkül, hogy a világ róluk csak tudomást is szerezne. Ehhez járult még az a nehézség is, amely hiányos iskolai elõképzettségem folyománya volt.
Az úgynevezett "intelligencia" mindig nagy lenézéssel tekint azokra, akik nem az elõírt iskolák útján szerezték meg a szükséges tudást. A kérdés sohasem az, hogy mit tud az ember, hanem, hogy mit tanult. Ezeknek a legüresebb fejû is képzett embernek számít akkor, ha elég bizonyítvány van a birtokában; képzettebbnek, mint a legvilágosabb fejû ifjú, viszont ez utóbbinak hiányoznak ezek az "értékes" papirosai. Nagyon jól el tudtam képzelni, hogy a "tanult" világ nekem fog rontani, és e tekintetben csak azért tévedtem, mert az embereket mégis jobbaknak tartottam, mint amilyenek legnagyobb részt, sajnos, a valóságban. A kivételek természetesen még inkább kimagaslanak közülük. Mindenesetre én meg tudtam különböztetni az örökösen tanulókat a valóban tudással rendelkezõktõl.
Kétnapi szenvedésteljes gondolkodás és a dolgok mérlegelése után elhatároztam, hogy megteszem a döntõ lépést.
Életem legnagyobb elhatározása volt. Vissza nem tudtam fordulni, és nem is volt szabad visszafordulnom. Jelentkeztem tehát tagként a Nemzeti Munkáspártba, és megkaptam a 7-es számú ideiglenes tagsági igazolványt.