1918 novemberének végén kerültem vissza Münchenbe. Ezredem pótzászlóaljához osztottak be, amely abban az idõben "katonatanácsok" kezében volt. Az egész "üzem" számomra annyira ellenszenves volt, hogy elhatároztam, a lehetõség szerint odébbállok. Egyik hû harctéri bajtársammal, Ernst Schmidttel Traunsteinba mentem, és ott maradtam a tábor feloszlatásáig.
1919 márciusában mentünk vissza Münchenbe. ; A helyzet tarthatatlan volt, és szükségszerûen a forradalom további kifejlõdése felé vezetett. Eisner halála siettette a kifejlõdést, és végül is az egész forradalom elõidézõinek szeme elõtt célként lebegõ tanácsköztársasághoz, helyesebben az átmeneti zsidó uralomhoz vezetett. (Kurt Eisner radikális szocialista politikus, 1918. novembertõl 1919. febr. 21-ig bajor miniszterelnök. )
Ebben az idõben rengeteg terv vetõdött fel bennem. Naphosszat azon tûnõdtem, hogy mit is lehetne tenni. Minden elképzelésemnek a vége azonban annak a józan megállapítása lett, hogy én, mint névtelen, egyáltalán nem rendelkezem azokkal az elõfeltételekkel, amelyek a célszerû tevékenységhez szükségesek. Arról még lesz alkalmam beszélni, hogy miért nem csatlakoztam már akkor sem a meglevõ pártok egyikéhez sem.
A tanácsköztársaság idején léptem fel elõször úgy, hogy a központi tanács haragját magamra vontam. 1919. április 27-én, kora reggel le akartak tartóztatni, az a három alak azonban, nekik szegzett karabélyommal szemben, nem rendelkezett a szükséges bátorsággal, s úgy elment, ahogy jött.
Pár nappal München felszabadítása után a második gyalogezrednek a forradalmi események felülvizsgálatát végzõ bizottságához vezényeltek.
Ez volt az elsõ, többé-kevésbé tisztán politikai tevékenységem.
Pár hétre rá parancsot kaptam, hogy a véderõ tagjai részére rendezett tanfolyamon vegyek részt. Ez a tanfolyam azt célozta, hogy a katonák megismerkedjenek az állampolgári gondolkodásmód alapelveivel. Számomra ennek az intézménynek az értéke abban rejlett, hogy lehetõségem nyílt néhány hasonló gondolkodású bajtársam megismerésére, akikkel azután a pillanatnyi helyzetet alaposan megbeszéltem. Valamennyien többé-kevésbé meg voltunk gyõzõdve arról, hogy Németországot a novemberi gaztett pártjai: a Centrum és a szociáldemokrácia a kérlelhetetlenül közeledõ összeomlástól nem tudják megmenteni és hogy az úgynevezett "polgári-nemzeti" alakulatok sem alkalmasak, a legjobb akarat mellett sem a megtörténtek jóvátételére. Egész sereg feltétel hiányzott ahhoz, hogy a . sikerülhessen. Az idõ nekünk adott igazat. / került szóba ami kis körünkben egy új párt alapításának kérdése. A szemünk elõtt lebegõ alapelvek ugyanazok voltak, amelyek késõbb a "Német Munkáspárt" (Deutsche Arbeiterpartei) megvalósultak. Az újra alapítandó mozgalomnak máris lehetõséget kellett nyújtani arra, hogy a nagy tömegekhez férkõzhessünk, anélkül a munka céltalan és felesleges lett volna. Így döntöttünk a Szociálforradalmi Párt (Socialrevolutionäre Partei) név mellett. Tettük ezt azért is, mert új pártunk alapelvei tényleg forradalmiak voltak. Ennek mélyebb értelme azonban a következõkben rejlett. Akármennyire is foglalkoztam már korábban gazdasági problémákkal, e tevékenységem mindig azok között a keretek között maradt, amelyek a szociális elvek tanulmányozásából adódtak. Csak késõbb, a német szövetségi politika tanulmányozása következtében bõvültek ki e keretek. Ez a politika nagyrészt a gazdaság téves megítélésén és a német nép jövõ létfenntartási alapjainak a folytonosságán alapult. Mindezek a gondolatok azonban abban a véleménybõl, hogy a tõke minden esetben a munka eredménye és ehhez képest maga is a tényezõktõl függ, amelyek az emberi tevékenységet elõmozdítják vagy áthatják. A tõke nemzeti jelentõsége pedig éppen abban rejlik, hogy maga is teljes mértékben az állam, tehát a nemzet nagyságától, szabadságától és hatalmától függ. Az összefüggésnek már magában véve is az államnak és nemzetnek a tõke által való támogatásához kellene vezetnie. A tõkének és a független szabadgazdálkodásnak ez az egymásrautaltsága nézetem szerint arra kell kényszerítenie a tõkét, hogy síkraszálljon a nemzet szabadsága, hatalma és ereje érdekében. Ezzel adva volt az államnak a tõkével szemben viszonylag egyszerû és világos föladata: gondoskodnia kellett arról, hogy a tõke az állam szolgája maradjon, ne tekintse magát a nemzet uralkodójának. E felfogásnak megítélésem szerint két feladata volt: életképes nemzeti gazdaság fenntartása, a munkavállalók szociális jogainak a biztosítása. A tiszta tõke, mint a teremtõ munka végsõ eredménye és a maga létét kizárólag spekulációnak köszönõ töke közötti különbséget annak idején nem láttam a maga teljes világosságában. Mert eddig nem találkoztam semmiféle olyan körülménnyel, mely efölött gondolkodásra késztetett volna. Errõl gondoskodott most már a legalaposabb módon a már említett tanfolyamok elõadója, Gottfried Feder. Életemben elsõ ízben volt alkalmam a nemzetközi és kölcsöntõke alapelveivel megismerkedni. Miután Feder elsõ elõadását meghallgattam, mindjárt átvillant agyamon annak gondolata, hogy megtaláltam egy új párt alapításának leglényegesebb tételéhez vezetõ utat.
Feder azzal tette a legnagyobb szolgálatot számomra, hogy kíméletlen brutalitással állapította meg a tõzsde és kölcsöntõke épp annyira spekulatív, mint gazdasági jellegét, valamint, hogy leleplezte a kamat elõítéletekkel teli szerepét.
Az alapvetõ kérdések tekintetében vallott megállapításai annyira helyesek voltak, hogy azok bírálói már elejétõl fogva nem annyira az elv elméleti helyességét, hanem sokkal inkább keresztülvitelének gyakorlati lehetõségét vitatták. Ez a körülmény, amely mások szemében Feder megállapításainak gyöngeségét, számomra éppen erejét bizonyította.
A programalkotók feladata nem a dolgok keresztülviteli lehetõsége mérvének a megállapítása, hanem a tények tisztázása. Ez azt jelenti, hogy kevésbé kell az úttal törõdniük, inkább csak a céllal. A gondolat elvi helyessége a döntõ e téren, és nem a keresztülvihetõség nehézsége. Abban a pillanatban, amelyben a programalkotó a teljes igazság helyébe a "célszerûséget" és a "valóságot" helyezi, megszûnik a munkája. Megszûnik a késõ emberiség sarkcsillagának lenni, hogy ehelyett mindennapi receptté alacsonyodjék. A mozgalom programalkotója annak célját kell, hogy megállapítsa, kivitelezésérõl a politikusnak kell gondoskodnia. Ennek megfelelõen az elõbbinek gondolatait az örök igazság kell, hogy irányítsa, az utóbbinak tevékenységei közepette a mindenkori gyakorlati valóságot kell szem elõtt tartania. Míg egyrészt a politikus jelentõségének próbakövét terveinek és tetteinek eredményességében, tehát azok megvalósításában látjuk, addig a programalkotó végsõ célja sohasem válhat valóra, mert az emberi gondolat alkalmas igazságok megértésére, kristálytiszta célok kitûzésére, de azok maradék nélküli megvalósítása az emberi gyarlóság és végesség mellett nem fog bekövetkezni.
Minél helyesebb és hatalmasabb egy gondolat, annál kevésbé lehetséges annak maradék nélküli megvalósítása mindaddig, amíg az emberektõl függ. Éppen ezért a programalkotó jelentõségét nem céljai elérésébõl kell megítélnünk, hanem azok helyességébõl és abból a befolyásból, amelyet az adott program az emberiség [ fejlõdésére gyakorol. Ha ez nem így volna, akkor a vallások alapítói nem tartoznának a föld legnagyobb emberei közé, mert etikai célkitûzéseiknek a megvalósítása még megközelítõleg sem teljes. Maga a szeretet vallása is csak gyenge visszfénye fennkölt alapítója akaratának: jelentõsége abban az irányban rejlik, amelyet az általános emberi kultúra erkölcsi fejlõdésének szabott.
A programalkotó és politikus feladatai közötti óriási különbség az oka annak, hogy miért nem egyesült egy személyben szinte sohasem a kettõ. Különösen az úgynevezett kicsinyes "eredményekben gazdag" politikusokra vonatkozik ez a megállapítás. Azokra, akiknek tevékenysége valóban csak a "lehetõségek mûvészete", amint Bismarck általában a politikát szerényen jellemezte. Minél függetlenebbnek érzi magát az ilyen "politikus" a nagy gondolatoktól, annál könnyebbek és láthatóbbak, de mindenesetre gyorsabbak lesznek eredményei. A földi mulandóság a sorsa azután ezeknek az eredményeknek, amelyek gyakran nem élik túl apjuk halálát sem. Az ilyen politikusok mûve rendszerint jelentõség nélküli az utókor számára, mert az a jelenben valóban nagy, és a késõbbi nemzedékre nézve is nagy jelentõségû, de a döntõ kérdések és eszmék mély gyökerei hiányoznak.
Olyanfajta célok, amelyeknek majd csak a távolabbi jövõben lesz jelentõségük, nemigen kamatoznak elõharcosainak, és ritkán találnak megértésre a nagy tömegnél, amely sör és tejrendeletek iránt inkább fogékony, mint a messzi jövõbe
tekintõ tervek iránt, amelyek megvalósítása csak késõbb következhet be és amelyek hasznát csak az utókor fogja élvezni.
Éppen ezért már csak bizonyos hiúságból is amely mindig rokona a butaságnak a politikusok nagy része távol fogja magát tartani a messzi jövõre szóló tervektõl, nehogy a nagy tömeg pillanatnyi rokonszenvét elveszítse. Az ilyen politikus eredményei és jelentõsége kizárólag a jelenre vonatkozik, de semmit sem jelent az utókor számára. A kis koponyák nem is igen zavartatják magukat; meg vannak ezzel elégedve.
Más a helyzet a programalkotó esetében. Jelentõsége majdnem kizárólag a jövõben van, mert hiszen nemegyszer õ az, akit e világon kívülállónak szoktunk nevezni. Ha igaz az, hogy a politikus mûvészete a lehetõségek mûvészete, akkor a programalkotó azok közé tartozik, akikrõl azt tartják, hogy csak akkor tetszenek az isteneknek, hogyha lehetetlent követelnek és akarnak. Majdnem mindig le kell mondaniuk a jelen elismerésérõl, és jutalmuk feltéve, hogy gondolataik halhatatlanok az utókor elismerése.
Az emberiség nagy idõszakaiban egyszeregyszer elõfordulhat, hogy a politikus a programalkotóval egy személyben egyesül. Minél teljesebb azonban ez az egybeolvadás, annál nagyobb az ellenállás, amely a politikus mûködésével szemben megnyilvánul. Õ már nem azokért a követelményekért harcol, amelyek a legelsõ nyárspolgárnak is szembetûnnek, de amelyeket csak kevesen érnek fel ésszel. Éppen ezért élete a szeretet és gyûlölet kohójában izzik. Az embert meg nem értõ jelen tiltakozása harcol az utókor elismerésével, azéval, amelyért szintén dolgozik.
Minél nagyobb az ember mûvének jelentõsége a jövõ szempontjából, annál kevésbé képes megérteni a jelent és annál nehezebb a harc és gyérebb az eredmény. Ha azonban évszázadok alatt egynek sikerül, akkor talán öreg napjaiban még õt is elérheti késõbbi dicsõségének egy gyönge sugara. Mindenesetre ezek a nagyságok csak a történelem maratoni futói; a jelen babérkoszorúja rendszerint már csak a haldokló hõs homlokát díszíti.
Közéjük számítanak a világnak azok a nagy harcosai, akiket a jelen nem ért meg, akik azonban mégis készek célkitûzéseikért a harcot végigharcolni. Õk azok, akiket a nép majdan leginkább szívébe zár; mintha az utókor jóvátenni igyekeznék azt, amit a jelen annak idején e nagyságok ellen vétkezett. Életük és mûködésük hálás csodálat tárgya lesz, és különösen az elesettség napjaiban fog erõt önteni a megtört szívekbe és kétségbeesett lelkekbe.
Ezek közé tartoznak nemcsak az igazán nagy államférfiak, hanem a többi nagy reformátorok is. Nagy Frigyes mellett ott állnak Luther Márton, valamint Wagner Richárd is.
Amikor Feder Gottfried "kamatrabszolgaság megtörése" címû elsõ elõadását hallottam, mindjárt tisztában voltam azzal, hogy itt oly elméleti igazságról van szó, amelynek a német nép szempontjából óriási a jelentõsége. A tõzsdei tõkének a nemzeti gazdaságtól való éles elkülönítése alkalmat nyújtott arra, hogy felléphessünk a német gazdaság nemzetközivé tétele ellen anélkül, hogy a tõke elleni harccal veszélyeztetnénk a független népi önfenntartás alapjait. Németország fejlõdése sokkal világosabban állott már szemem elõtt, semhogy ne tudtam volna, hogy a legnehezebb harcot nem az ellenséges népek ellen, hanem a nemzetközi töke ellen kell megvívnunk. Feder elõadásában ennek az eljövendõ küzdelemnek hatalmas jelszavát láttam.
A késõbbi fejlõdés e tekintetben is igazolta elõérzetünket. Ma már nem nevetnek rajtunk a megbízhatatlan polgári politikusok sem. Ma már õk is belátják feltéve, ha nem állunk tudatos hazudozókkal szemben , hogy a nagy tõzsdetõke nemcsak a legnagyobb háborús uszító volt, hanem még ma, a harc befejezése után sem hagy fel a békét pokollá változtatni akaró tevékenységével. A nemzetközi pénz és kölcsöntõke elleni küzdelem legfontosabb programpontjává lett a német nemzet gazdasági függetlenségéért és szabadságáért vívott küzdelemnek.
Ami a gyakorlati politikusok aggályait illeti, arra csak a következõket felelhetem: Mindazok az aggályok, amelyeket a kamatrabszolgaság megtörésének borzalmas gazdasági eredményeiként hangoztatnak, feleslegesek. Az eddigi gazdasági szabályokkal is nagyon rosszul járt a német nép, a nemzeti létfenntartás kérdéseiben való állásfoglalás pedig igen élénken emlékeztet a korábbi idõk hasonló szakértõinek véleményére, többek között a bajor orvosi tanácsnak a vasút bevezetésével kapcsolatban tett szakvéleményére. Ennek a nagy tekintélyû testületnek aggodalmai, mint ismeretes, késõbb sem nyertek igazolást: az "új gõzparipa" vonatainak utasai nem szédültek el, azok sem lettek betegek, akik azt láttak, és "feleslegesek voltak a deszkapalánkok is, amelyekkel az új berendezést láthatatlanná akarták tenni. Csak ezeknek az úgynevezett "szakértõknek" a feje elõtt lévõ deszkafalak maradtak meg az utókor számára is.
Továbbá meg kell jegyeznünk a következõket. Minden, még a legnagyszerûbb gondolat is veszedelemmé lesz, hogyha öncélként jelentkezik, pedig a valóságban csak annak eszköze. Számomra és minden valódi nemzeti szocialistára nézve pedig csak egy cél létezik: a nép és a haza üdve.
Fajtank és népünk fennállásának és szaporodásának a biztosítása, gyermekeink eltartása, vérünk tisztántartása, a haza szabadsága és függetlensége az, amiért nekünk harcolnunk kell, hogy népünk is teljesíthesse azt a feladatát, amelyre õt a világmindenség teremtõje elhívta.
Minden gondolatnak, minden célkitûzésnek, minden tannak és minden tudománynak ezt a célt kell, szolgálnia. Mindent ebbõl a szempontból kell megvizsgálnunk és célszerûségéhez képest felhasználnunk vagy elvetnünk. Így nem merevedhet egyetlen elmélet sem halálos tanná, mert mindennek az életet kell szolgálnia. Gottfried Feder megállapításai adták meg nekem az ösztönzést arra, hogy ezzel, az általam még kevéssé tanulmányozott kérdéssel is alaposabban foglalkozzam.
Ismét tanulni kezdtem, és csak most jutottam el igazán a zsidó Karl Marx élete tartalmának és akaratának igazi megismeréséhez. "Das Kapital"-ját csak most értettem meg, akárcsak a szociáldemokráciának a nemzeti gazdaság elleni harcát, amely valóban csak a nemzetközi pénz és tõzsde számára készíti elõ az utat.
Ezek a tanfolyamok még más szempontból is nagy jelentõségûek voltak számomra.
Egy napon szólásra jelentkeztem. Az egyik résztvevõ azt hitte, hogy a zsidóság mellett lándzsát kell törnie, és hosszú elõadásban kezdte õket védelmébe venni. Ez késztetett szólásra. A tanfolyam résztvevõinek túlnyomó többsége az én álláspontomra helyezkedett. Ennek eredménye az lett, hogy pár nappal késõbb parancsot kaptam bevonulásra, az egyik müncheni ezredhez, úgynevezett "kiképzõ tisztként".
A csapat fegyelme abban az idõben meglehetõsen gyönge volt. Még magán viselte a katonatanácsok korszakának hatását. Csak lassan és elõvigyázatosan lehetett megkísérelni az úgynevezett "önkéntes" fegyelem helyébe amint Augiasnak ezt az istállóját Kurt Eisner oly szépen nevezte ismét a katonai fegyelmet s alárendeltséget bevezetni. A csapatokat nemzeti és hazafias érzelemre és gondolkodásmódra kellett nevelni. E két irányban kellett kifejtenem tevékenységemet új beosztásomban.
Nagy kedvvel és szeretettel fogtam a munkához. Elsõ ízben nyílt alkalmam arra, egy nagyobb hallgatóság elõtt beszéljek; amit korábban, anélkül, hogy tudtam volna, puszta érzésbõl feltételeztem magamról, megvalósult; tudtam "beszélni", a hangom is jobb lett, úgy, hogy legalábbis akis legénységi szobákban mindenütt eléggé hallhatóan beszéltem.
Egyetlen feladat sem lett volna kedvesebb számomra, mint ez, mert elbocsátásom elõtt még szívemhez igazán közel fekvõ és hasznos szolgálatokat tehettem ennek az intézménynek, a hadseregnek.
Eredményrõl is beszélhettem; bajtársaim százait, sõt ezreit vezettem vissza elõadásaimmal népünkhöz, hazánkhoz. "Nemzetivé" tettem a csapatot, és ez úton az általános fegyelem erõsítéséhez én is hozzájárultam.
Ismét megismertem a hasonló gondolkodású bajtársaimnak egész sorát, akik késõbb az új mozgalom törzsét képezték.