A politikai események figyelmes tanulmányozása közben már régtõl fogva ; rendkívül érdekelt a propagandatevékenység. A propagandában olyan eszközt láttam, amelyhez különösen a marxista szervezetek értettek mesteri ügyességgel. Már elejétõl fogva rájöttem arra, hogy a propaganda helyes alkalmazása valóságos mûvészet, amely polgári pártjaink elõtt majdnem teljesen ismeretlen volt és maradt. Csak a keresztényszocialista mozgalom, különösen Lueger idejében tudott ezen a téren is nagyszerût mûvelni, és ennek köszönhette nagy sikerét is.
A propaganda helyes alkalmazásának beláthatatlan eredményeit azonban elsõsorban a háború ideje alatt láthattam. Sajnos, ezen a téren is mindent csak az ellenfél oldalán tanulmányozhattam, mert a mieink tevékenysége szerfölött szerény volt. Már önmaga, a német részrõl tapasztalt általános felvilágosításnak minden katona szemében feltûnõ hiánya, arra késztetett, hogy ezzel a kérdéssel még behatóbban foglalkozzam.
Gondolkodási idõm több volt a kelleténél, és a gyakorlati útmutatásokat az ellenség adta, sajnos, igen kitûnõ módon.
Amit nálunk elmulasztottak, azt az ellenfél határtalan ügyességgel és valóban zseniális számítással használta ki. Az ellenség háborús propagandájából én is nagyon sokat tanultam. Azok fölött, akiknek ezen a téren is a legtöbbet kellett volna tenniük, az idõ nyomtalanul haladt el; részben túlságosan okosnak képzelték magukat annál, hogy másoktól is tanulhassanak, másrészt a becsületes akaratuk is hiányzott hozzá.
Kérdem én: volt-e nálunk egyáltalán háborús propaganda? Sajnos, csak nemmel felelhetek.
Minden, amit ebben az irányban mûveltek, kezdettõl fogva annyira kevés és annyira hibás volt, hogy legalábbis semmit sem használt, gyakran azonban éppen kárt okozott. A német háborús propaganda alapos vizsgálatának eredményeként csak azt lehet megállapítani, hogy alakjában elégtelen, lényegében pedig lélektanilag hibás volt.
Már az elsõ kérdéssel sem voltak tisztában, tudniillik azzal, hogy a propaganda eszköze vagy cél?
A propaganda eszköz, és éppen ezért a cél szempontjából kell megítélni. Alakja tehát az általa szolgált célhoz kell, hogy alkalmazkodjék. Az is világos, hogy a cél jelentõsége az általános szükséglethez képest különféle lehet. Ez a körülmény szabj a meg a propaganda belsõ értékét is. Az a cél azonban, amelyért a háború folyamán harcoltunk, a legnagyszerûbb és leghatalmasabb volt, amit csak ember elképzelhet: népünk szabadságáért és függetlenségéért, létfenntartásának biztosításáért, a jövendõért és a nemzet becsületéért harcoltunk. Valamiért, amely minden ellentétes véleménnyel szemben, amit ma hallunk, mégiscsak van, sõt lennie kell, mert hiszen becsület, szabadság és függetlenség nélkül a népek elõbb-utóbb tönkremennek, mert a magasabb igazság szerint a becstelen és hitvány nemzedékek nem érdemlik meg a szabadságot. Aki azonban gyáva rabszolga akar lenni, annak nem lehet és nem szabad becsületének lennie, mert az általános megvetés úgyis a legrövidebb idõ alatt megfosztja attól.
Abban a harcban, amelyben a német nép emberi létéért küzdött, a háborús propaganda célja a harc támogatása, végcélja pedig a gyõzelem kellett volna, hogy legyen.
Ha bolygónk népei létfenntartásukért küzdenek, és a lét vagy nemlét kérdése nyomul elõtérbe, akkor semmivé válnak a humanitásról és az esztétikáról szóló megfontolások. Mindezek a képzetek nem a világegyetemben lebegnek, hanem ezek az ember fantáziájának a szülöttei és az emberhez is vannak kötve. Ha elválasztjuk ettõl a világtól ezeket a fogalmakat, akkor ismét semmivé válnak, mert az örök természet nem ismeri õket.
Ami a humanitást illeti, arra nézve már Moltke megállapította, hogy háború esetén a hadviselés lehetõ gyors befejezésében rejlik a legnagyobb humanitás, tehát a legkíméletlenebb hadviselési mód felel meg a legjobban az emberiesség követelményeinek.
Ha azonban az ember az esztétika stb. szólamával hozakodik elõ, akkor erre csak egy választ adhatunk. A nép létküzdelmét jelentõ sorsdöntõ kérdésekben megszûnik a szépségre való törekvés kötelezettsége. A legkevésbé szép amit az emberi életben ismerhetünk, a rabszolgaság járma. Vagy talán a schwabingi dekadencia "esztétikusnak" találja a német nemzet mai sorsát? Ennek a kultúrparfümnek modern feltalálóival, a zsidókkal azonban igazán kár errõl tárgyalni. Egész létük nem egyéb, mint az Úr képmásának esztétikája elleni tiltakozás megtestesülése.
Ha azonban a humanizmusról és esztétikáról vallott fenti álláspontok a harcnak nem velejárói, akkor azok a propaganda mérvének é s minõségének tekintetében sem jöhetnek számításba.
A propaganda a háborúban a célhoz vezetõ eszköz. A cél pedig a német nép létéért folytatott küzdelem volt. Éppen ezért a propagandát is csak az erre érvényes alapelvek szerint lehet megítélni. A legrettenetesebb fegyverek is emberségesek, ha azokat a gyõzelem siettetése teszi szükségessé, és csak azok a módszerek szépek, amelyek a nemzet számára a szabadság dicsõségét biztosíthatják.
A háborús propaganda szempontjából ilyen élethalálharc idején ez az egyetlen helyes állásfoglalás.
Ha ezzel a mértékadó körök is tisztában lettek volna, akkor sohasem bizonytalankodtak volna annyit ennek a fegyvernek az alakját és alkalmazását illetõen; mert a propaganda is csak fegyver, igaz ugyan, hogy csak alapos ismerõje kezében képez rettenetes harci eszközt.
A második, de ugyanilyen döntõ jelentõségû kérdés a következõ: Kikhez kell a propagandának szólnia? A mûvelt intelligenciához, vagy a kevésbé képzett tömegekhez? Mindig csak a tömegek felé kell irányulnia!
A propaganda feladata nem az egyesek tudományos kiképzése, hanem a tömegnek bizonyos tényekre, eseményekre, szükségszerûségekre stb. való figyelmessé tétele úgy, hogy azok jelentõsége a tömeg érdeklõdésének középpontjába kerüljön.
Minden propagandának népszerûnek kell lennie és szellemi színvonalát a felvilágosítandók legkevésbé képzett rétegének befogadóképességéhez kell szabni.
Minél nagyobb az a tömeg, amelyre hatást kell gyakorolni, annál kevésbé legyen magas a propaganda szellemi színvonala. Ha tehát a propaganda a háborúban való kitartás fokozását célozza, és éppen ezért az egész népre irányul, a túlságosan magas szellemi elõfeltételek kerülésére a legnagyobb gondot kell fordítani.
Minél kisebb a tudományos tehertétel és minél inkább a tömeg érzelméhez szól a propaganda, annál átütõbb az eredmény. Ez a propaganda helyességének és helytelenségének legkitûnõbb fokmérõje, és semmi szín alatt sem egynéhány tudósnak vagy esztétikai ifjoncnak a kielégítése.
A tömeg befogadóképessége nagyon korlátolt, értelme kicsiny és éppen ezért nagyon feledékeny. Ezekbõl a tényekbõl kifolyólag tehát minden hathatós propaganda csak néhány pontra kell, hogy szorítkozzék. Ezt a néhány pontot és néhány tételt addig kell vezérszavakban ismételni, amíg az utolsó is megérti ebbõl a szóból azt, amit akarunk. Mihelyt az ember ezt az alaptételt feláldozza és sokoldalú akar lenni, akkor a hatás elaprózódik, mert a tömeg a nyújtott anyagot sem megérteni, sem megemészteni nem tudja. Ezáltal azonban az eredmény is tovább gyengül mígnem végleg elmarad.
Például teljesen hibás volt az ellenséget nevetségessé tenni, mint ahogyan azt az osztrák és német vicclapok mûvelték. Alapjaiban téves, mert az ellenféllel való találkozás a valóságban mindjárt egészen más meggyõzõdésre bírta az egyes embert, és ez a körülmény borzalmasan megbosszulta magát. A német katona az ellenfél ellenállásának közvetlen benyomása alatt eddigi felvilágosítói részérõl becsapottnak érezte magát, és ahelyett, hogy harci kedve vagy kitartása megerõsödött volna, éppen az ellenkezõje történt. Az ilyen, félrevezetett ember felmondta a szolgálatot.
Ezzel szemben az angolok és amerikaiak háborús propagandája lélektanilag helyes volt. Õk a németet népük elõtt barbárnak és vandálnak tüntették fel, az egyes katonát már elõkészítették a háború borzalmaira, és ezzel elejét vették a csalódásnak. Még a legborzalmasabb fegyver is, amit ellenük felhasználtak, csak az eddigi felvilágosítás igazolását jelentette számukra. Éppen ezért csak megerõsítette kormányzatuk állításainak valóságában vetett hitüket, amely körülmény viszont dühüket és gyûlöletüket fokozta az elvetemült ellenséggel szemben. Mert az ellenség fegyvereinek legrettenetesebb hatása is csak a barbár ellenség ismert brutalitásának bizonyossága volt, anélkül azonban, hogy csak egy pillanatra is meggondolta volna, hogy saját fegyverei még borzalmasabb hatásúak.
Így nyújtotta a német háborús propaganda túl nem szárnyalható példáját annak, hogy miként érheti el a "felvilágosító" munka a kitûzött célnak éppen az ellenkezõjét akkor, ha hiányzik belõle a lélektanilag helyes elgondolás.
Ezzel szemben nagyon sokat lehetett tanulni az ellenségtõl annak, aki nyitott szemmel és helyes érzékkel dolgozta fel magában a négy és fél éven át ostromló ellenséges propaganda hullámait.
Legkevésbé értették meg azonban a propagandatevékenység elsõ tételét, nevezetesen azt, hogy minden feldolgozandó kérdésben teljesen szubjektív, egyoldalú állásfoglalásra van szükség. Ezen a téren mindjárt a háború kezdetén nagyot hibáztak, úgy, hogy az embernek joga volt kételkedni: vajon annyi esztelenség tisztán csak a butaság rovására írható?
Mit mondanánk az olyan plakátról, amely egy bizonyos szappan propagálására hivatott és amelyik egy másik szappant is jónak minõsít. Az ember csak a fejét rázná. Éppen így vagyunk a politikai reklámokkal is.
A propaganda feladata például nem a különbözõ jogok mérlegelése, hanem az általa képviselendõ egyetlen jog kizárólagos hangsúlyozása. Pl. alapjában hibás volt a háborús felelõsség kérdését abból az álláspontból megítélni, hogy nemcsak Németország tehetõ felelõssé a katasztrófa bekövetkezéséért. Az lett volna a helyes, hogy ezt a bûnt kizárólag az ellenség rovására írjak még akkor is, hogyha ez nem felelt volna meg úgy a valóságnak, mint ahogy ez valójában volt. Mi volt azonban ennek a félmunkának az eredménye?
A nép nagy tömege nem diplomatákból és államtudósokból, sõt még csak nem is mind értelmes ítélõképességgel megáldott emberekbõl áll, hanem ingadozó, kétkedésre és bizonytalanságra hajlamos emberekbõl. Abban a pillanatban, amelyben a saját propaganda csak halvány lehetõséget is nyújt, az ellenfél már alapot is nyert a saját igazunkban való kételkedésre. A tömeg nem képes megkülönböztetni azt, hol ér véget az ellenfél igazságtalansága, és hol kezdõdik a saját igazságtalanságunk. Ilyen esetben bizonytalan és hitetlenkedõ lesz, különösen akkor, ha az ellenfél nem követi el ezt az esztelenséget, hanem a maga részérõl minden bûnt az ellenségre ró. Magától értetõdõ dolog tehát, hogy végre a saját népünk is inkább hisz az egyöntetû és egységesebb ellenséges propagandának, mint a saját propagandánknak. Különösen olyan népnél lehet errõl szó, amely amúgy is minden áron a tárgyilagosságra törekszik. Mert népünknél mindenki csak azon fáradozik, hogy az ellenséget megkímélje az igazságtalanságtól még akkor is, hogyha ez népünket a legsúlyosabb veszélynek teszi ki, még ha létének és államának a vesztét vonja is maga után,
Természetesen a tömeg nem jön rá arra, hogy mértékadó helyen ezt nem így gondoljak.
A nép a maga nagy többségében annyira nõies gondolkodású, hogy sokkal inkább befolyásolják gondolkodásmódját és ténykedését az érzelmi benyomások, mint a hideg értelem. Ezek a benyomások azonban nem komplikáltak, hanem nagyon egyszerûek és egészségesek. Itt nincs sok latolgatásnak helye, hanem csak végletek pozitívumának vagy negatívumának, szeretetnek vagy gyûlöletnek, jognak vagy jogtalanságnak, igazságnak vagy hazugságnak, de semmi szín alatt sem a félig-meddig, az így vagy úgy, a részben stb. -nek.
Ezt különösen az angol propaganda értette és alkalmazta is valóban zseniális módon. Ott igazán nem volt szó félmegoldásokról, amelyek csak a legkisebb kétséget is támaszthatták volna.
A nagy tömegek érzelmi benyomásainak primitív voltát mi sem jellemzi jobban, mint az a rágalomhadjárat, amellyel a tömeg e tulajdonságának ismeretével nemcsak biztosították a morális kitartást még a legnagyobb nehézségek idején is, hanem amellyel a német népet egyben a háború kitörésének egyedüli felidézõjeként állították be.
E propaganda hatékonyságát legjobban az a tény bizonyította, hogy négy év múltán nemcsak az ellenséget erõsítette meg a kitartásban, hanem még saját népünket is kikezdte.
Hogy a mi propagandánknak nem volt ilyen eredménye, azon nem lehet csodálkozni. Már a maga kétértelmûségében hordozta a hatástalanság magvát, tartalmánál fogva sem gyakorolhatott a tömegre megfelelõ hatást. Csak a mi "szellemdús" államférfiaink gondolhatták azt, hogy ezzel a langyos pacifista mosogatólével embereket halálmegvetõ harcokra lehet bírni. Így ez a propaganda nemcsak céltalan, de káros is volt.
Minden reklám eredményessége mind üzleti, mind politikai téren alkalmazásának tartósságában és állandó egyöntetûségében rejlik.
Az ellenséges háborús propaganda ezen a téren is mintaszerû volt. Kizárólag a tömeget szem elõtt tartó néhány vezéreszmére korlátozottan fáradhatatlan szívóssággal ûzték. Az egész háború alatt, a legkisebb változtatás nélkül, állandóan az egyszer már bevált alapgondolatokat és kiviteli formákat alkalmazták. Állításainak szemérmetlenségében eleinte kótyagosnak tetszett, késõbb kellemetlenné lett, hogy végre elhiggyék azokat. Négy és fél év múltán kitört Németországban a forradalom, és ennek a forradalomnak a jelszavai azok voltak, amelyek az ellenség háborús propagandájából származtak.
Angliában megértették azt is, hogy ezeknek a szellemi fegyvereknek az eredményessége csak felhasználásuk tömegében rejlik, viszont az eredmény megéri a pénzt.
A propaganda odaát elsõrendû fegyvernek szállított, míg nálunk néhány állás nélküli politikus és egyéb lapuló "hõs" kenyérkereseti forrását jelentette. Az eredmény végül tényleg a semmivel volt egyenlõ.