Fiatal kamaszkoromban semmi sem tudott inkább lehangolni, mint az a tudat, hogy éppen olyan korszakban születtem, amely láthatólag csak a szatócsoknak és államhivatalnokoknak fog diadalkaput emelni. A történelmi események hullámzása annyira lecsillapodott, hogy úgy látszott, a jövõ tényleg "a békés versengés korszaka" lesz. E látszat terjesztése nem más, mint a népek kölcsönös méltóságteljes becsapása az erõszakos módszerek kikapcsolása mellett. Az egyes államok mindinkább üzleti vállalatokhoz kezdtek hasonlítani, amelyek igyekszenek egymás alól kirángatni a szõnyeget, a megbízásokat elhalászni egymás orra elõl, és mindezt éppen annyira hangos, mint jelentéktelen handabandázás közepette. Ügy látszott, mintha ez a fejlõdés nemcsak állandó jellegû, hanem az egész világot egyszerûen áruházzá alakító hatású lett volna, és e nagy áruház elõcsarnokában a legrafináltabb pénzcsempészek és közigazgatási hivatalnokok szobrait gyûjtenék egybe a halhatatlanság számára. E nagy áruház kereskedõi az angolok, a közigazgatási hivatalnokok pedig a németek lennének, a zsidóknak viszont a tulajdonos szerepére kellene föláldozniuk magukat, hiszen saját bevallásuk szerint úgysem keresnek soha semmit, hanem örökösen csak "ráfizetnek" és amellett a legtöbb nyelvet beszélik.
Sokszor kérdeztem magamtól, miért nem születtem száz esztendõvel ezelõtt, a szabadságharcok idején, amikor az ember még "üzlet" nélkül is ért valamit?!
Így töprengtem késõi földi vándorlásom felett, és bosszankodtam a "nyugalom és béke" éveinek elõttem álló perspektívája miatt, melyet a sors meg nem érdemelt Csapásának tekintettem. Gyermekkoromban sem voltam már távolról sem "pacifista", és minden ez irányú kísérlet csak öregbítette felfogásomat.
A búr háború felvillanó fénysávként ötlött szemembe. Naponta lestem az Újságokat és táviratokat, boldog voltam, hogy legalább a távolból tanúja lehetek ennek a hõsi küzdelemnek.
Az orosz-japán háborút már sokkal értelmesebben és figyelmesebben szemléltem, és vitáim közepette elsõsorban nemzeti okoknál fogva akkor már állást is foglaltam, éspedig a japánok mellett. Az orosz vereségben az ausztriai szlávság vereségét láttam.
Azóta sok év telt el, és amit gyermekkoromban fülledt csöndességnek tekintettem, az most számomra a vihar elõtti nyugalmat jelentette. Már bécsi tartózkodásom idején tikkasztó, fülledt hõség lebegett a Balkán felett, olyan, amely a vihart szokta megelõzni. Néha fel-feltûnt egy-egy cikázó fénysugár, hogy azután gyorsan eltûnjék a rideg sötétségbe. Nemsokára bekövetkezett az elsõ balkáni háború és ezzel együtt az elsõ légáramlat az idegessé vált Európában.
A rákövetkezõ idõ izzó trópusi lázként hatott az emberekre úgy, hogy a közeledõ katasztrófa érzése s az örökös gond már végül vágyódássá változott, amely türelmetlenül várta annak bekövetkeztét, amelyet elkerülni amúgy sem lehetett. Végre lecsapott az elsõ, hatalmas villám. Kitört a zivatar, s az égzengésbe a világháború ütegeinek bömbölése vegyült.
Amikor Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolásának a híre Münchenbe érkezett (éppen odahaza ültem és csak felületesen hallottam a történteket), elõször az a nyomasztó érzés fogott el, hogy talán német diákok golyói ölték meg a trónörököst, hogy megmentsék a német népet belsõ ellenségétõl és a trónörökös szlávosító törekvéseitõl. Hogy mi lett volna ennek a következménye, azt el lehet képzelni: az üldöztetésnek új korszaka, amely most már az egész világ szemében jogos és indokolt lett volna. Amikor közvetlen utána tudomásomra jutott az állítólagos tettesek neve, és hogy szerbek voltak a merénylõk, csendes borzalommal gondoltam a kifürkészhetetlen sors bosszújára.
A szlávok legnagyobb barátja szláv fanatikus golyójának esett áldozatul.
Akinek módjában volt állandó figyelemmel kísérõ Ausztriának Szerbiához való viszonyát, az egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy a lavina megindul és azt nem lehet majd feltartóztatni.
Igazságtalan az a szemrehányás, amellyel a bécsi kormányt illetik az általa küldött ultimátum tartalma és formája miatt. Hasonló helyzetben a világ egyetlen hatalma sem cselekedett volna másként. Ausztria délkeleti határán könyörtelen és halálos ellenség állott, amely egyre gyakrabban provokálta az Osztrák-Magyar Monarchiát, s mindaddig nem maradt volna nyugton, amíg be nem következik a birodalom megsemmisítésének pillanata.
A bécsi kormánykörökkel szemben igaztalanul jár el, aki azt állítja, hogy kierõszakolták a háborút, amelyet pedig még el lehetett volna kerülni. A háború elkerülhetetlen volt; legfeljebb egykét esztendõvel lehetett volna elodázni. Márpedig ez a folytonos elodázás volt mind a német, mind az osztrák diplomáciának az átka. Végül is a legkevésbé megfelelõ idõpontban kellett belemenni a háborúba. A háború idõpontjának további elodázásával minden bizonnyal még kevésbé megfelelõ körülmények között kellett volna háborúba bocsátkozni.
Akik ma a háború megkezdése miatt a legtöbbet átkozódnak, és a legbölcsebbek ítélkeznek, éppen azok egyengették a legvégzetesebben a háborúhoz vezetõ utat.
A szociáldemokrácia évtizedek óta a legádázabb háborús uszítást folytatta Oroszország ellen; a Centrum viszont vallási szempontokból Ausztriát tette a német politika tengelyévé. Ennek a tévedésnek a következményeit természetesen viselni kellett. Ami bekövetkezett, semmi körülmények között nem lehetett elkerülni. A német kormány legnagyobb bûne emellett az volt, hogy a béke fenntartása érdekében a háború kitörésének legkedvezõbb pillanatát mindig elmulasztotta. A világbéke fenntartására irányuló szövetség hínárjába egyre jobban belekeveredett és így egy olyan világkoalíció áldozata lett, amely a világbéke fenntartásának vágyával szemben a világháborút tartotta szükségesnek.
Ha annak idején a bécsi kormány az ultimátumnak szolídabb formát és hangot adott volna, ez a körülmény legfeljebb magát a kormányt tette volna ki a nép elsodró dühének. A tömeg szemében az ultimátum hangja igenis mérsékelt volt, nemhogy túlzottnak vagy brutálisnak tartotta volna azt. Aki ma ezt tagadja, az vagy egészen üresfejû, vagy tudatosan hazug.
Az 1914. évi háborút nem kényszerítették rá a tömegre, hanem az egész nép hõn óhajtott vágya volt.
Az általános bizonytalanságnak egyszer már véget akartak vetni. Csak így lehet megérteni, hogy ezt a legnehezebb harcot több mint kétmillió német férfi és ifjú önként vállalta, és kész volt a zászlót megvédeni utolsó csepp véréig.
Nekem magamnak ezek az órák úgy tûntek, mintha ifjúkorom bántó érzéseitõl váltanának meg. Ma sem szégyellem bevallani, hogy túláradó lelkesedéssel borultam térdre, és hálás szívvel köszöntem meg az égnek azt a szerencsét, hogy ebben az idõszakban élhetek.
Szabadságharc tört ki, amelynél hatalmasabbat a világ eddig még nem látott. Mihelyt a sors szabad folyást engedett az eseményeknek, világossá vált a nagy tömeg szemében, hogy nem Ausztria sorsáról van szó, hanem a német népérõl.
Alig ment át a köztudatba Münchenben a merénylet híre, máris két gondolat cikázott át az agyamon: elõször az, hogy végre elkerülhetetlen a háború, másodszor, hogy a Habsburg államnak most kénytelen-kelletlen ki kell tartania a szövetség mellett. Hiszen amitõl leginkább féltem az volt, hogy Németország egy szép napon talán éppen ebbõl a szövetségbõl kifolyóan valamilyen összeütközésbe keveredik anélkül, hogy ehhez Ausztria egyenes okot szolgáltatna, és a Habsburg állam nem lenne képes annyi belsõ erõt felmutatni, hogy szövetséges társa mellé álljon. Annál is inkább félõ volt ez, mert a birodalom szláv többsége azonnal szabotálta volna az ilyen jellegû önálló elhatározást, és inkább darabokra zúzta volna szét a monarchiát, semhogy a szövetségesnek kért segélynyújtáshoz hozzájárult volna. Ez a veszedelem most már nem fenyegetett. A rozoga államnak harcolnia kellett, akár tetszett neki, akár nem.
E konfliktussal szemben elfoglalt álláspontom igen egyszerû és világos volt. Szerintem nem Ausztria veszekedett Szerbiával az elégtételért, hanem Németország küzdött saját létéért. A német nemzet számára a "lenni vagy nem lenni" nagy kérdésérõl, szabadságáról és jövõjérõl volt szó. Bismarck mûvének most kellett kiállnia a tûzpróbát, hogy újból kiérdemelje azt, amit az atyák Weissenburgtól Sedanig és Párizsig vívtak ki hazájuk számára. Ha ez a háború Németország számára gyõzelmes kimenetelû lett volna, akkor népünk ismét belépett volna a nagy nemzetek sorába, s csak azután szerezhetett volna magának Németország nagy érdemeket a béke hatalmas bástyájaként anélkül, hogy a drága béke kedvéért kénytelen lett volna fiai szájától a kenyeret megvonni.
Egykor, mint gyermeknek és ifjúnak az volt a hõ óhajom, hogy legalább egyszer bebizonyíthassam: nemzetemért való lelkesedésem nemcsak üres frázis. Nemegyszer szinte bûnnek tûnt szememben az "éljen" kiáltás anélkül, hogy érzésem szerint ehhez jogosultságom lett volna. Mert kinek állott jogában ezt a szót használni, mielõtt kipróbálta volna valódi értelmét ott, ahol vége minden játéknak, és a sors istennõjének kérlelhetetlen keze népeket és embereket egykedvûen tesz serpenyõjébe, hogy megmérje érzelmük igaz voltát és mibenlétét. Magam is azok
közé a milliók közé tartozom, akiknek büszke boldogságtól dagadozott a keble azért, hogy végre megszabadulhatnak ezektõl a gátló érzésektõl. Annyiszor énekeltem a "Deutschland über Alles"-t és kiáltottam a "heil"-t tele torokkal, hogy számomra tényleg kegynek tûnt fel az a körülmény, hogy végre az Örök Bíró isteni ítélõszéke elõtt tehetek tanúbizonyságot érzelmeim igazi voltáról és õszinteségérõl. Már az elsõ pillanatban megérlelõdött bennem az elhatározás, hogy háború esetén, ami szerintem most már elmaradhatatlan volt, minden körülmények között búcsút mondok könyveimnek, mert úgy éreztem, hogy ott kell lennem, ahová a belsõ hang vezérelt.
Elsõsorban politikai okokból mondtam búcsút Ausztriának. Mi sem volt természetesebb, mint az, hogy most, a nagy harc kezdetén ismét mérlegelnem kellett meggyõzõdésemet. Nem akartam a Habsburg-monarchiáért küzdeni, de kész voltam népemért és az azt megtestesítõ birodalomért mindenkor meghalni. Augusztus 3án kegyelmi kérvényt nyújtottam be III. Lajos király õfelségéhez, amelyben bajor ezredben való beosztásomat kérelmeztem. A kabinetirodának e napokban bizonyosan sok dolga volt. Ezért annál inkább örültem annak, hogy kérésem már másnap elintézést nyert. Remegõ kézzel bontottam fel az értesítést, és olvastam kérésem teljesítését azzal a felhívással, hogy egyik bajor ezrednél jelentkezzem. Egész lényemet öröm és hála töltötte el. Pár nap múlva már magamra öltöttem egyenruhámat. hogy azután csak hat év múlva vessem le ismét. Mint valamennyi német számára, úgy az én számomra is megkezdõdött földi létem legfeledhetetlenebb és legnagyszerûbb korszaka. E gigászi küzdelem eseményei mellett minden egyéb semmivé zsugorodott össze. Most, ennek az óriási eseménynek tizedik évfordulóján büszke fájdalommal gondolok vissza népünk hõsi küzdelmei kezdetének e heteire, amelynek a sors jóvoltából én is részese lehettem.
Mintha csak tegnap lett volna, úgy elevenednek meg elõttem az események. Egyenruhában látom magam kedves bajtársaim körében, magam elõtt látom az elsõ kivonulást, a gyakorlatokat stb. , míg végre elérkezett a harctérre indulás nagy napja.
Csak egy gondolat bántott engem is, mint annyi sok mást. Vajon nem érkezünk-e késõn a frontra? Ez az egy körülmény nyugtalanított. Így azután minden hõstett feletti gyõzelmi mámorban egy csepp keserûség is maradt számomra, hiszen minden újabb gyõzelemben elkésésünk veszélyét láttam. Ilyen lelkiállapotban érkezett el a nap, amikor búcsút mondtunk Münchennek, hogy teljesítsük kötelességünket. Elsõ ízben pillantottam meg a Rajnát, amelynek csendes habjai mentén nyugatnak tartottunk, hogy a német folyamot megvédjük a régi ellenség kapzsiságával szemben. Amikor a nap elsõ sugarai a reggeli köd enyhe fátyolán keresztül bearanyozták a Niederwald emlékmûvét, egyszerre felzengett a hosszú katonavonatunkból a reggeli égre a "Wacht am Rhein" dallama, és nekem elszorult a szívem.
Flandriában, nedves, hideg átgyalogolt éjszaka után, midõn a nap elsõ sugarai bontakoztak ki a ködbõl, acélos köszöntés búgott el fejünk felett, s utána éles csattanással szórta szét soraink között golyózáporát és túrta fel a nedves talajt. Még mielõtt eloszlott volna ez az acélfelhõ, kétszáz torokból tört elõ az elsõ "hurrá!" a halál elsõ hírnökei felé! Most aztán elkezdõdött a kattogás, zúgás, zengés, üvöltés. Mindenki elõretört, lázas szemekkel, egyre gyorsabban, míg végre a hátrahagyott répaföldeken túl, a sövényeknél megkezdõdött a közelharc, embernek ember elleni harca. A távolból dal hangjai törtek elõ, amelyek egyre közelebb és közelebb jutottak, századról századra szállottak, éppen akkor, midõn a halál javában szedte sorainkból áldozatait. A dal elérkezett hozzánk, és mi továbbadtuk. "Deutschland, Deutschland, über alles in der Welt!" Négy nap múlva visszaindultunk. Még a lépésünk is megváltozott, a 17 éves ifjak férfiakhoz hasonlítottak. A List ezred önkéntesei talán nem tanultak még meg tökéletesen a harcászatot, de meghalni már úgy tudtak, mint az öreg katonák. Ez volt a kezdet.
Így ment ez tovább évrõl évre, de a csata romantikája helyébe egyre inkább a borzalom lépett. A lelkesedés lassan elcsendesedett, s a kitörõ mámort megfojtotta a halálfélelem. Elérkezett az az idõ, amikor mindenkiben az önfenntartás ösztöne küzdött a kötelességtudással. Engem sem kímélt meg ez a belsõ küzdelem. Nálam ez a harc már 1915-16 telén eldõlt. Akaratom teljes gyõzelmet aratott. Az elsõ napokban ujjongva és nevetve rohamoztam, most csendes és elszánt lettem. Ez az állapot azután állandó maradt. Most már a sors a legnagyobb megpróbáltatásoknak is kitehetett anélkül, hogy idegeim felmondták volna a szolgálatot. Az ifjú önkéntesbõl öreg katona lett.
Ez a változás azonban az egész hadseregre vonatkozott. A hadsereg öregen, de keményen került ki ebbõl a küzdelembõl, s azt, aki nem tudott ennek az áradatnak ellenállni, magával sodorta.
Évezredek múltán sem lehet majd hõsiességrõl beszélni anélkül, hogy ne gondolnánk a világháború német hadseregére. A múlt ködébõl majd kibontakozik a szürke acélsisakok vasfrontja, mint halhatatlanságra intõ örök jel, amely nem ingadozik és nem hátrál soha. Míg németek élnek, tudni fogják, hogy ezek egykor nemzetünk fiai voltak.
Annak idején katona voltam, tehát nem akartam politizálni. Nem akartam tudni a politikáról, azonban mégsem cselekedhettem másként, minthogy bizonyos jelenségekkel szembenállást foglaljak, amely jelenségek kétségtelenül az egész nemzetet érintették, de elsõsorban bennünket, katonákat érdekeltek.
Két dolog volt, ami engem annak idején bosszantott és amit károsnak tartottam.
Már az elsõ gyõzelmi hírek után a sajtó bizonyos része lassan és sokak által talán egyelõre még fel sem ismerhetõ módon néhány ürömcseppet kezdett vegyíteni az általános lelkesedésbe. Mindez bizonyos jóindulat, jóakarat, sõt bizonyos aggodalom leple alatt történt. Meggondolásaik voltak a gyõzelem túlzott ünneplésével szemben. Féltek attól, hogy ez nem nagy nemzethez méltó, és nem is megfelelõ. Hiszen a német katona bátorsága és hõsiessége tulajdonképpen egészen természetes, úgy, hogy ennek következtében nem szabad az embernek magát az örömnek olyan meggondolatlan kitöréseire ragadtatnia, már csak a külföldre való tekintettel sem, mert hiszen az örömnek csendes és méltóságteljes alakja jobban tetszik, mint a féktelen ujjongás stb. Végül pedig nekünk, németeknek most sem kellene elfelednünk, hogy a háborút mi nem akartuk, és így nem kellett volna szégyellnünk annak a nyílt és férfias beismerését, hogy mi mindenkor hajlandók vagyunk a kibékülésre, és ezért a magunk részérõl mindent megteszünk. Viszont nem okos dolog a hadsereg tetteinek tisztaságát túl nagy lármával elhomályosítani, mert a világ többi része az ilyen tényekkel szemben csak kevés megértést tanúsít. Az ember semmin sem csodálkozik jobban, mint azon a szerénységen, amellyel a valódi hõs tetteit hallgatagon és csendesen elfelejti. Ez volt az egésznek a célja.
Ahelyett, hogy az ember az ilyen alakokat hosszú fülüknél fogva magas oszlophoz vezette és kötéllel felhúzta volna, tényleg elkezdték a gyõzelmi öröm e "helytelen" módjával szemben az ünneplõk figyelmeztetését, nehogy az ünneplõ nemzet az ingatag tintanyalók esztétikai érzékenységét megbántsa.
Megfeledkeztek arról, hogyha a lelkesedést egyszer letörik, az nem éleszthetõ fel újra. A mámort ebben az állapotban kellett tartani. Hogyan lehet a lelkesedés ereje nélkül olyan harcot végigharcolni, amely a legnagyobb követelményekkel lép fel a nemzet lelki tulajdonságaival szemben.
Nagyon jól ismertem a széles rétegek lelkivilágát, és tisztában voltam azzal, hogy "esztétikai emelkedettség"-gel nem lehet a tüzet annyira szítani, hogy elegendõ legyen a melegen tartásra. Õrültségnek tartottam már azt is, hogy semmit sem tettek a szenvedélyek fokozása érdekében. De hogy a szerencsére meglévõ lelkesedést még meg is nyirbálták, azt igazán nem tudtam megérteni.
Ami másodsorban bosszantott, az a mód volt, amellyel a marxizmust kezelték. Mindez csak annak bizonysága volt, hogy halvány sejtelmük sem volt a dögvészrõl. Egész komolyan hitték, hogy azzal az ígérettel, amely szerint többé nem ismernek pártokat, a marxizmust belátásra és tartózkodásra bírhatják.
Hogy a marxizmus esetében nem pártról, hanem az egész emberiség pusztításához vezetõ tanról van szó, azt annál kevésbé értették meg, mert mindezt nem tanították az elzsidósodott egyetemeken. Márpedig nagyon sokan, különösen magasabb rangú hivatalnokaink közül a beléjük nevelt ostoba önhittségüknél fogva nem találták érdemesnek, hogy olyan könyvet vegyenek kezükbe, amely nem tartozik iskolájuk tananyagához. Az ilyen egyének felett a legnagyobb átalakulások is nyomtalanul múlnak el. Így azután az állami intézmények többnyire csak az események után kullognak. Istenemre! Ezekre érvényes legalább az a közmondás: "Amit a paraszt nem ismert, azt nem eszi meg. " A kevés kivétel itt csak a szabályt erõsíti.
Elképesztõ esztelenség lett volna 1914 augusztusának napjaiban a német munkást a marxizmussal azonosítani. A német munkás azokban a sorsdöntõ órákban kiszabadította magát e mérgezõ járvány karjaiból, hiszen egyébként soha sem lett volna hajlandó harcba szállni. Elég ostobák voltak azonban azt hinni, hogy a marxizmus talán "nemzetivé" lett; ez olyan elképzelés, amely csak arra mutat, hogy hosszú éveken át az állami ügyek hivatalos intézõi közül senki sem tartotta érdemesnek e tan lényegével foglalkozni. Ha megtették volna, az ilyen tévedés nehezen következhetett volna be.
A marxizmus, amelynek végcélja az összes nem zsidó nemzeti államok megsemmisítése, 1914júliusában megrendülve látta, hogy az általa behálózott német munkásság óráról órára egyre gyorsabb ütemben áll a haza szolgálatába. Pár nap leforgása alatt teljesen szertefoszlott ennek a siralmas népbolondításnak a köde. Egyszerre elhagyatva, egyedül állott a zsidó vezetõségi banda, mintha teljesen veszendõbe ment volna a hatvan esztendõ alatt a tömegbe csepegtetett sok képtelenség és téveszme. De abban a pillanatban, amelyben a vezetõk felismerték a fenyegetõ veszélyt, gyorsan a fülükre húzták a hazugság varázssapkáját, és szemtelenül színlelték a nemzeti lelkesedést.
Pedig most lett volna itt az ideje a zsidó kútmérgezõk csaló szövetségével való leszámolásnak. Röviden le kellett volna számolni velük, minden tekintet nélkül az esetleges lármára és jajveszékelésre. 1914 augusztusában a nemzetközi szolidaritás gondolata egy csapásra elpárolgott a német munkásság fejébõl, s ehelyett pár hétre rá amerikai srapnelek kezdték szórni a "testvériség" jegyében üdvözletüket a menetelõ oszlopok sisakjára. A gondos kormányhatalom kötelessége lett volna akkor, amikor a német munkás ismét megtalálta a népéhez vezetõ utat, e népelem uszítóit kérlelhetetlenül kiirtani.
Ha a fronton a legjobbak eleshettek, akkor odahaza legalább a gázt lehetett volna kiirtani.
Ehelyett azonban Õfelsége a császár kezét nyújtotta a régi gonosztevõknek, és ezáltal kíméletet és belsõ nyugalmat biztosított a nemzet álnok orgyilkosainak.
A kígyó tehát tovább dolgozhatott, ha elõvigyázatosabban is, mint azelõtt, de annál veszedelmesebben. Mialatt a tisztességesek békességrõl álmodoztak, azalatt a hitszegõk a forradalmat készítették elõ.
Ha annak idején e rettenetes félszegségre határozták el magukat, engem lelkem mélyén mind elégedetlenebbé tett. De hogy a vége ilyen borzalmas lesz, akkor még magam sem gondoltam.
Mit kellett volna tehát cselekedni? A mozgalom vezetõit lakat alá helyezni, perbe fogni, és õket a nemzet nyakáról eltávolítani. Az egész katonai hatalmat is igénybe kellett volna venni ennek a pestisnek kiirtásához. Pártjukat fel kellett volna oszlatni, a parlamentet szükség esetén szuronnyal észre térítem, de a legjobb lett volna mûködését azonnal felfüggeszteni. Miként a köztársaság ma feloszlatja a pártokat, úgy erre még több joga lett volna a császárságnak, hiszen akkor a nép léte vagy nemléte forgott kockán.
Ez esetben felvetõdik a kérdés, vajon lehet-e egyáltalán szellemi eszméket fegyverrel kiirtani? Lehet-e durva erõszak alkalmazásával világnézeteket legyõzni?
Ezeket a kérdéseket már abban az idõben is nemegyszer feltettem magamnak.
A hasonló és a történelemben különösen vallási alapon mozgó események tanulmányozása a következõ alapvetõ felismeréshez vezetett:
Gondolatok és eszmék, valamint szellemi alappal bíró mozgalmak, legyenek azok akár tévesek, akár helyesek, fennállásuk bizonyos idõpontjától számítva, technikai hatalmi eszközökkel már csak akkor törhetõk meg, ha a fegyverek egyúttal új gondolatnak, eszmének vagy világnézetnek hordozói.
Puszta erõszak különálló alkalmazása, egy bizonyos szellemi alapgondolat hajtóereje nélkül, sohasem vezethet egy másik eszme és annak elterjedése megsemmisítéséhez, feltéve, hogy nem irtja ki mind egy szálig annak minden képviselõjét, és nem rombolja szét minden hagyományát. Ez azonban leggyakrabban az illetõ állam hatalmi politikai jelentõségének kikapcsolódását is maga után vonja gyakran hosszú idõre, nemegyszer örökre. Tapasztalat szerint egy-egy ilyen véráldozat a nép legjavát érinti. Minden olyan üldözés, amelynek nincsen szellemi megalapozottsága, erkölcstelennek tûnik fel, és éppen a nép legértékesebb elemeit készteti ellenállásra, ami végül az igaztalanul üldözött mozgalom szellemi tartalmának elsajátítására vezet. Sokaknál egyszerûen ellenzéki érzületbõl, amely fellázad egy eszme erõszakos ledorongolása ellen.
Amilyen mértékben nõ az üldöztetés, ugyanolyan mértékben szaporodik a belsõ párthívek száma. Az új tan végleges megsemmisítése csak nagy, folyton fokozódó irtóhadjárattal volna lehetséges, amely végre az illetõ nép és állam valóban értékes vérének a lecsapolásához is vezet. Ez azonban megbosszulja magát, mert az ilyen, úgy nevezett "belsõ" tisztogatás ára az általános aléltság lesz. Az ilyen eljárás eleve céltalan akkor, ha a legyõzendõ tan már bizonyos kereteket túllépett.
Mint minden élõ szervezet, ez is a gyermekkor elsõ idejében van leginkább kitéve a megsemmisülés veszedelmének, míg az évekkel növekedik ellenállóképessége, hogy azután az aggkori gyengeség következtében ismét új gyermekségnek adjon helyet, ha talán más formában és más okból is.
Tény az, hogy majdnem minden olyan kísérlet, amely egy világnézetet és annak szellemi kihatásait minden szellemi alapot nélkülözõ puszta erõszak által kíván megsemmisíteni, fiaskóval végzõdik, sõt nemegyszer az ellenkezõjét éri el mindannak, amit kíván.
Minden olyan erõszak, amely nem biztos szellemi alapon nyugszik, ingadozó és bizonytalan lesz. Hiányzik a megalapozottsága, amely csak fanatikus világnézetben testesülhet meg.
Minden világnézet, legyen az vallásos vagy politikai természetû gyakran nehéz e tekintetben határt vonni elsõsorban a saját eszméinek gyakorlati megvalósításáért, semmint az ellentétes világnézet megsemmisítéséért harcol. Ennek következtében a harc nem annyira védekezõ, mint inkább támadó jellegû. Minden olyan kísérlet, amely bizonyos világnézetnek hatalmi eszközökkel való legyõzését kívánja szolgálni, meghiúsul mindaddig, amíg a harc nem ölti magára az új világnézet támadó alakját. Csak két világnézet harcában mérik össze szívósan és kíméletlenül a brutális erõszak fegyvereit a gyõzelem kivívása érdekében.
Ennek az igazságnak a fel nem ismerésén szenvedett hajótörést mind ez ideig a marxizmus elleni küzdelem.
Emiatt vallott kudarcot a bismarcki "kivételes" törvényalkotás is. Hiányzott az új világnézet, amelyért a harcot meg lehetett volna vívni. Mert azt, hogy az ún. "államtekintély" vagy "nyugalom és rend" az élethalálharcban egy bizonyos szellemi alapgondolat hajtóereje lehetne, csak az illetékes magasabb rangú tisztségviselõink közmondásos bölcsessége hiheti.
Mivel ennek a harcnak a valódi szellemi alapja hiányzott, Bismarck kénytelen volt a szociális törvényalkotás gyakorlati megvalósítását annak az intézménynek belátására és jóindulatára bízni, amely maga is a marxista gondolkodásmód hajtása volt. Akkor, amikor a "vaskancellár" a marxizmus elleni küzdelmet a polgári demokraták jóindulatára bízta, kecskére bízta a káposztát.
Mindez egy alapos, marxizmus ellenes harci kedv által fûtött új világnézet hiányának a következménye volt. Így lett a bismarcki harc eredménye is súlyos kiábrándulás. A világháború alatt vagy annak kezdetén vajon másképp alakult a helyzet? Sajnos nem.
Minél inkább foglalkoztam állami kormányzatunknak a szociáldemokráciával, mint a marxizmus pillanatnyi megtestesítõjével szembeni álláspontja megváltoztatásának gondolatával, annál inkább felismertem e tan pótszerének hiányát. Mit lehetne a tömegnek nyújtani, ha a szociáldemokráciát levernék? Egyetlen mozgalom sem volt, amelytõl remélni lehetett, hogy a többé-kevésbé vezetõ nélkül maradt munkások tömegét zászlaja alá vonzaná. Esztelenség, sõt ostobaság volt azt hinni, hogy az osztálypártból kivált nemzetközi fanatikus máról holnapra polgári pártba, tehát új osztályszervezetbe fog bevonulni. Bármily kellemetlen is legyen, nem lehet letagadni, hogy a polgári pártok legnagyobb része a társadalmi osztályok szerinti tagozódást "természetesnek" látja mindaddig, amíg nincsenek ennek kellemetlen politikai hatásai.
Ezt a tényt csak a szemtelen és buta hazudozó tagadhatja le. Általában tartózkodnunk kell attól, hogy a tömegeket butábbnak tartsuk, annál tûnt amilyen. Politikai ügyekben gyakran az érzelem helyesebben dönt, mint az ész. Aki azonban azt hiszi, hogy a tömeg érzelmének helytelenségét nemzetközisége eléggé bizonyítja, gondoljon arra, hogy a pacifista demokrácia sem jár kevésbé esztelen utakon. Pedig annak képviselõi csaknem kizárólag a polgári elemek közül kerülnek ki. Mindaddig, amíg a polgárok milliói reggelenként áhítatosan olvassák a zsidó demokrata újságjaikat, addig ezeknek az uraknak egyáltalán nem volna szabad élcelõdniük az "elvtársak" butaságán. Különösen, ha meggondoljuk, hogy õk is ugyanazt a szemetet habzsolják, ha más feltálalásban is. Mindkét esetben a gyártó: egy és ugyanaz a zsidó.
Az embernek óvakodnia kell attól, hogy meglévõ tényeket letagadjon. Az a tény, hogy osztálykérdéseknél nemcsak ideális problémákról van szó mint ahogy azt fõleg választások elõtt szeretik szívesen hangoztatni , le nem tagadható. Népünk nagy részének osztályönhittsége, valamint mindenekelõtt a kézi munkás megbecsülésének a hiánya olyan jelenség, ami nem valamely holdkóros fantáziájában született meg.
Mindettõl eltekintve az úgynevezett intelligenciának igazán csekély gondolkodóképességére vall, ha nem érti meg, hogy egy olyan réteg, amely a marxizmus járványának terjedését nem tudta megakadályozni, ma legkevésbé sem képes az elvesztettek visszaszerzésére.
A magukat polgárinak nevezõ pártok soha sem fogják többé a proletár tömegeket a saját táborukhoz csatolni, mert itt részben természetes, részben mesterséges úton egymástól elválasztva olyan két világ áll egymással szemben, amelyeknek egymás közötti viszonya csak a harc lehet. A gyõzelmes fél azonban csak az ifjabb, ez pedig a marxizmus.
1914-ben valóban elképzelhetõ volt a szociáldemokrácia elleni harc, csak az lett volna kétséges, hogy megfelelõ gyakorlati pótlék hiányában meddig lehetett volna a harcot tovább vinni. E téren nagy ûr volt. Már jóval a háború elõtt ez volt a véleményem, s éppen ezért nem tudtam elhatározni magam a már meglévõ pártok valamelyikéhez való csatlakozásra. A világháború folyamán szerzett benyomásaim ezt a véleményemet csak megerõsítették, mert világosan felismertem egy olyan mozgalomnak a hiányát, amely több kell, hogy legyen parlamenti pártnál, ha fel akarja venni a szociáldemokrácia ellen a kérlelhetetlen harcot.
Bizalmas barátaim elõtt nyíltan beszéltem errõl. Egyébként ekkor gondoltam elsõ ízben arra, hogy késõbb politikailag is szerepeljek.
Éppen ez ösztönzött, hogy barátaim kis körében kijelentsem: a háború után hivatásom mellett szónokként óhajtok tevékenykedni. Azt hiszem, hogy erre egészen komolyan gondoltam.