4

 

MÜNCHEN

1912 tavaszán kerültem végleg Münchenbe.
A város annyira ismerõsnek tûnt fel elõttem, mintha már évek hosszú sora óta falai között éltem volna. Ennek magyarázata a német mûvészetnek minduntalan e metropolisra utaló tanulmányozásában rejlett. Tény az, hogy ha az ember Münchent látta, akkor nemcsak Németországot, hanem elsõsorban a német mûvészetet ismeri.
A világháború elõtt kétségtelenül ez volt életem legboldogabb és legelégedettebb idõszaka. Igaz ugyan, hogy keresetem még mindig nagyon sovány volt, és a festészet csupán létfenntartásom s tanulmányaim folytatásának eszközét jelentette, de meg voltam gyõzõdve, hogy a magam elé tûzött célt egykor mégis el fogom érni. Ennek tudata már magában elegendõ volt ahhoz, hogy a mindennapi életet egyéb gondjait könnyen és aggodalom nélkül viseljem el. Ehhez járult még az is, hogy itt-tartózkodásom elsõ órájától kezdve olyan vonzalmat éreztem e város iránt, mint egyetlen más hellyel szemben sem. Minden ízében német városra leltem benne. Milyen óriási különbség Bécshez képest! Rossz érzés fogott el mindig, valahányszor csak visszagondoltam arra a faji Bábelre! S örömmel hallottam különösen alsóbajorországiakkal való érintkezésem alkalmával az ifjúságomra emlékeztetõ tájszólást. Ezer és egy olyan dologra bukkantam, amelyek kedvesek voltak vagy lettek számomra. A legnagyobb vonzóerõt talán mégis az õserõnek a finom mûvészeti hangulattal való csodálatos párosulása gyakorolta reám, amely egybefonta a Hofbräuhaust az Odeonnal, az Októberi Népünnepélyt a Pinakotékával stb. Az, hogy e városhoz inkább ragaszkodom, mint a földkerekség bármely más pontjához, bizonyára abban leli magyarázatát, hogy ez a város életem kialakulásával elválaszthatatlanul egybeforrt. Azt azonban, hogy már annak idején a belsõ megelégedettség szerencsés birtokosa voltam, annak a varázsnak köszönhettem, amelyet a Wittelsbachok csodaszép székhelye minden érzelmekkel teli lelkületû emberre gyakorolt.
Hivatás szerinti tanulmányaim mellett itt is elsõsorban a politika napi eseményei és ezek között is különösen a külpolitikai események érdekeltek. Ez utóbbiakhoz a német szövetségi politikán keresztüljutottam el, amelyet már ausztriai élményeim alapján teljesen elhibázottnak tartottam. Bécsben még sehogy sem tudtam rájönni ennek az önámításnak a nyitjára. Akkoriban hajlandó voltam azt feltételezni vagy talán csak mentegetõzésként hitettem el magammal , hogy már Berlinben is tisztában vannak a szövetséges társ gyöngeségével, megbízhatatlanságával, és csupán többé-kevésbé titkos okokból védelmezik a Bismarck által kezdeményezett szövetségi politikát. Oka az lehetett, hogy e szövetséggel történõ hirtelen szakítás nem lehetett kívánatos egyrészt a lesben álló külföld, másrészt a belföldi nyárspolgárok nyugalma szempontjából.
Legnagyobb meglepetésemre rövid idõ alatt rájöttem arra, hogy jóhiszemû feltevésem téves volt. Lépten-nyomon megállapítottam, hogy a Habsburg-monarchia lényegérõl még az egyébként jól értesült köröknek is halvány fogalmuk sem volt. Különösen azonban a nép körében estek abba a tévedésbe, hogy a szövetségest komoly hatalomként mérlegeljék, amely akkor, ha ütni fog az óra, derekasan megállja a helyét. A nagy tömegek a Monarchiát még mindig "német" államnak tekintették, és erejét készek voltak lakossága számához mérten megállapítani, mint ahogy ezt Németországra vonatkozóan tették. De tökéletesen megfeledkeztek arról, hogy Ausztria már régen megszûnt német állam lenni, és hogy a birodalom belsõ viszonyai következtében immár mind erõsebben mutatja a bomlás jeleit.
Errõl a birodalomnak nevezett tákolmányról annak idején helyesebb fogalmaim voltak, mint a hivatalos "diplomáciá"-nak, amely vakon rohant a végzet felé. A nép hangulata mindig azt tükrözi vissza, amit a közvéleménybe felülrõl csepegtetnek. Felülrõl pedig a szövetségestársat arany borjúként táncolták körül, valószínûleg abban a reményben, hogy szép szóval pótolhatják az õszinteség hiányát. Emellett minden szót készpénznek vettek.
Már Bécsben mérgelõdtem annak a különbségnek a láttán, mely a hivatalos államférfiak beszéde és a bécsi sajtó tartalma között minduntalan mutatkozott. Emellett pedig legalábbis látszatra Bécs mégiscsak német város volt. Mennyivel másként állott a dolog azonban, ha az ember Bécsbõl, helyesebben Német-Ausztriából a birodalom szláv tartományaiba ment! Elég volt csupán a prágai újságokat kézbe venni, hogy rájöjjünk arra, hogyan vélekednek ott a Hármasszövetség fenséges szemfényvesztésérõl. Ott már csak véres gúny és megvetés járt ki ennek az "államférfiúi mestermû"-nek. A legnagyobb béke idején midõn a két császár éppen baráti csókkal illette egymást sem csináltak titkot abból, hogy ez a szövetség abban a pillanatban eljátssza becsületét, amikor majd a nibelungi idealizmus ködébõl a gyakorlati valóságba kell átvinni.
Mennyire izgultak az emberek néhány év múlva, midõn Itália a nagy pillanatban kivált a Hármasszövetségbõl és magára hagyta társait, hogy késõbb maga is ellenségükké szegõdjék. Mindenki elõtt aki éppen nem szenved diplomáciai vakságban, érthetetlen, hogyan tudtak egy pillanatig is hinni abban a csodában, hogy Itália és Ausztria közösen harcolhasson! De magában Ausztriában sem álltak jobban a dolgok. A szövetségi gondolat hívei Ausztriában csak a Habsburgok és a németek voltak. A Habsburgok számításból s kényszerûségbõl, a németek jóhiszemûségbõl és butaságból. Jóhiszemûségbõl, mert úgy képzelték, hogy a Hármasszövetségen keresztül a Német Birodalomnak segítenek, azt biztosítják és erõsítik. Politikai butaságból pedig azért, mert az elõbb mondottak nem váltak be, sõt ezáltal maguk is csak a Német Birodalomnak egy hullához való láncolását mozdítottak elõ, amely mindkettõt a mélységbe kellett, hogy rántsa, de elsõsorban azért, mert ez a szövetség az elnémettelenítésüket mozdította elõ. Mialatt ugyanis a Habsburgok magukat e szövetség által a német beavatkozással szemben biztosították, a német lassú elnyomására irányuló belpolitikájukat lényegesen könnyebben és veszélytelenebbül folytathatták. Tették ezt nemcsak azért, mert a birodalmi kormány részérõl semmiféle beavatkozástól nem kellett tartaniuk, hanem azért is, mert a szlávosítás túlságosan gyalázatos módja ellen netán felzúduló németséget is mindjárt el lehetett hallgattatni a szövetségi viszonyra való hivatkozással.
Mit is tehetett volna az ausztriai német, ha maga a birodalmi németség is elismerésben és bizalomban részesítette a Habsburgok uralmát! Talán ellenállást tanúsítson, hogy azután a német nyilvánosság elõtt árulóként bélyegezzék meg? Éppen õt, aki évtizedek óta saját fajtájáért hozta a legnagyobb áldozatokat!
Milyen értéket jelenthetett volna ez a szövetség a Habsburg-monarchia németségének kiirtása után? Vajon nem éppen a németség ausztriai hatalmi állásától függött Németország szempontjából a Hármasszövetség értéke? Vagy pedig úgy képzelték, hogy a szövetségi viszonyt egy szláv Habsburg birodalommal is fenntarthatják?
A hivatalos német diplomáciának éppen úgy, mint a közvéleménynek az ausztriai belsõ nemzetiségi problémákkal szembeni állásfoglalása már nem is buta, hanem egyenesen õrült volt! Miközben erre a szövetségre építettek s egy hetvenmilliós nép jövõjét és biztonságát helyezték belé, tétlenül nézték, miként semmisítik meg a szövetséges társnál tervszerûen és szántszándékkal e szövetség egyetlen alapját. Egy szép napon megmaradt volna a bécsi diplomáciával kötött " szerzõdés", de elveszett volna a szövetségestársi segítség. Itália tekintetében kezdettõl fogva ez volt a helyzet.
Ha Németországban behatóbban tanulmányoztak volna a történelmet, és foglalkoztak volna a népek lélektanával, akkor egy pillanatig sem gondolhattak volna arra, hogy a Quirinal és a bécsi Hofburg valaha is közös harci frontot alkotnak. Elõbb vált volna Itália tûzhányóvá, semmint a kormány bátorságot vehetett volna arra, hogy az oly engesztelhetetlenül gyûlölt Habsburg-állammal kapcsolatban akár egy olaszt is csatarendbe állítson, ha csak nem ellenségként! Nemegyszer volt alkalmam a Bécsben élõ olaszokban a Habsburg-monarchiával szemben felhalmozott szenvedélyes megvetés és feneketlen gyûlölet fellángolását látni. Az évszázadok folyamán a Habsburg ház sokkal többet vétkezett az olasz szabadság és függetlenség ellen, semhogy azt el lehetett volna felejteni, még ha az akarat meg is lett volna hozzá! De még az akarat is hiányzott éspedig a népnél épp úgy, mint a kormánynál. Itália számára mindezek folytán csak egy eset volt lehetséges az Ausztriához való viszony tekintetében: szövetség vagy háború.
A szövetség azonban csak arra volt jó, hogy a háborút nyugodtan elõ lehessen készíteni.
Különösen azóta volt ésszerûtlen és veszedelmes a német szövetségi politika, mióta az osztrák-orosz viszony egyre feszültebbé vált, és háborús leszámolással fenyegetett.
A nagyvonalú és helyes gondolkodás teljes hiányának klasszikus esete volt ez. Mert miért kötöttek egyáltalában szövetséget? Azért, hogy a birodalom jövõjét inkább meg lehessen védelmezni, mint ha egyedül állna. Ez a jövõ viszont nem volt egyéb, mint a német nép életképtelensége fenntartásának a kérdése.
A kérdés pedig csak úgy hangozhatott: Hogyan alakuljon a német nemzet élete a legközelebbi jövõben, és hogyan lehet ennek a fejlõdésnek az általános európai hatalmi viszonyok között a szükséges alapot és a megkívánt biztonságot biztosítani?
A feltételek világos mérlegelésével a német államigazgatás külpolitikai tevékenységének szempontjából csak a következõ meggyõzõdésre lehetett jutni: Németország lakossága évenként 900 000 lélekkel szaporodik. Az új állampolgárok légióinak megélhetési nehézsége évrõl évre súlyosbodik és egyszer katasztrófává kell válnia, hacsak meg nem találják idejekorán az éhínség megelõzésének útját és eszközeit.
Erre négy út volt lehetséges.
1. Francia példa nyomán a születések számának mesterséges csökkentésével a túlnépesedés megakadályozása.
Errõl maga a természet gondoskodik ott, ahol erre szükség van, éspedig annyira bölcs, mint tapintatos módon. Nem akadályozza meg magát a születést, de az újszülötteket olyan nehéz vizsgának és olyan nagy nélkülözésnek teszi ki, amely minden kevésbé erõs és egészséges hajtást visszakényszerít az örök ismeretlenség lába. S mialatt a természet a kiválasztás munkáját így a legalaposabban maga végzi el, és elszólítja az élõk sorából azokat, akik nem születtek az élet viharai mára megtartja a fajt és fajiságot, sõt teljesítõképességét a végsõkig fokozza.
Így a számbeli csökkenés az egyén erõsödését és végsõ eredményben a fajta tartósságát eredményezi.
Másképp van azonban, ha az ember maga veszi kezébe a népszaporodás korlátozását. Õ "humánusan" intézi ezt a kérdést, és úgy képzeli, hogy jobban ért hozzá, mint a természet, minden bölcsességének e kegyetlen királynõje. Nem az életbenmaradást, hanem magát a világrajövetelt korlátozza. Ez számára, aki sosem a fajt, hanem csak magát látja, emberségesebbnek és igazságosabbnak tetszik. ak az a kár, hogy ennek az eredménye éppen fordítottja a természetes kiválasztódásnak.
Míg a természet a születéseket nem korlátozza, de az egyest a legnehezebb vizsgának veti alá, és az újszülöttek nagy számából csak a legjobbakat képesíti az életre és fajtájának fenntartására, addig az ember a születések számát korlátozza, és ezután teljes erejével rajta van. hogy az egyszer megszületettet minden áron életben tartsa. Az isteni akaratnak ez a befolyásolása éppen olyan bölcsnek, mint emberségesnek tûnik fel elõtte, és boldog, hogy ismét alkalma volt a természet manipulálására. Persze arra nem gondol a Mindenhatónak ez a majmocskája, hogy a születések számának a korlátozása mellett az egyesek értékét is sikerült csökkentenie. Mert mihelyt magát a nemzést és ezen keresztül a születések számát korlátozza, nem érvényesül a természetes kiválasztás egészséges eredménye, amely csak erõseknek kedvez, hanem a meglévõ emberanyag lehetõ megtartása útján korcs utódokat nevel. Minél tovább tart a természet törvényének ez a kigúnyolása, annál inkább aláássa ez a folyamat a nép erejét.
A végsõ eredmény: az ilyen nép letûnik a világ színpadáról, mert az ember csak ideig-óráig dacolhat a természet örök törvényeivel, de a bûnhõdés nem marad el. Az erõsebb faj el fogja söpörni a gyöngébbet, mert az életösztön nem ismer mondvacsinált akadályokat. Az egyesek érdekében hangoztatott emberiesség korlátait mindig le fogja dönteni azért, hogy annak helyébe a természet humanitása lépjen, amely pedig megsemmisíti a gyöngét, hogy helyet csináljon az erõs számára.
Aki tehát a német nép létét, szaporodását mesterséges korlátozással akarja biztosítani, az elrabolja jövõjét.
2. A másik út a ma is oly sokat hangoztatott belsõ telepítés lenne.
Ez olyan megoldási lehetõség, amelyre sokan jóhiszemûen gondolnak, de legtöbben rosszul értelmezik, hogy azután a legnagyobb kárt okozzak vele.
Bizonyos mértékig kétségtelenül fokozható a terület termõképessége, de nem a végtelenségig. Az is tény, hogy éhínség veszélye nélkül biztosítani lehet egy ideig a német nép természetes szaporodását földünk hozamának a fokozása útján. Emellett azonban nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az emberek ruházati és élelmezési igényei évrõl évre nagyobbak lesznek, és így a föld hozamának növelése is csak részben szolgálhat a lakosság szaporodásának biztosítására, a másik része a nagyobb igények kielégítésére kell, hogy szolgáljon. Még az igények legnagyobb fokozása mellett is határt szab maga a föld az e téren elérhetõ eredményeknek. Az éhínség beköszöntésének ideje legfeljebb kitolódik, de kérlelhetetlenül beköszönt. Eleinte rossz termések idején, késõbb a népesség számának növekedésével mindig gyakrabban, hogy azután idõvel egészen társává szegõdjék az ilyen népnek. Most akkor ismét a természetnek kell segítségül jönnie a maga egészséges kiválasztásával, vagy pedig maga az ember segít a szaporodás mesterséges korlátozásával. Ámde ennek nem marad el a már ecsetelt káros következménye a faj és fajta szempontjából.
Ezzel szemben azt lehetne felhozni, hogy az egész emberiség így vagy úgy ez elõtt a közös sors elõtt áll, amely elõl egyetlen népnek sem lehet kitérne. Elsõ pillanatra helyesnek látszik. Mégis meg kell gondolnunk a következõket:
Kétségtelenül eljön majd az az idõ, amely a föld hozama további fokozásának ellehetetlenülése következtében az emberiséget szaporodása megszüntetésére fogja kényszeríteni, és vagy a természet fog az emberiség segítségére sietni, vagy pedig az emberiség maga fogja a szükséges korlátozást természetesen megfelelõbb eszközökkel keresztülvinni. Ez annak idején az összes népek közös ügye lesz, ma azonban csak azoknak a népeknek a problémája, amelyeknek nincs elég erejük ahhoz, hogy a maguk számára szükséges földet biztosítsák. Ma ugyanis az a . helyzet, hogy még hatalmas területek hevernek parlagon és kihasználatlanul, márpedig a természet azokat nem egyes kiválasztott népek jövõ tartalékai számára tartogatja, hanem azon népeket illetik, amelyeknek van erejük e területek birtokbavételére és szorgalmuk a megmûvelésére.
A természet nem ismer határokat. Odahelyezi az embert e földre, és nézi az erõk játékát anélkül, hogy azt befolyásolná. A bátorság és szorgalom biztosítja azután az élet elõjogait!
Ha tehát egy nép a belsõ telepítésre határozza el magát, csak azért, mert más fajok görcsösen ragaszkodnak területeikhez, akkor az ilyen népre nézve rövidesen elérkezik az önkorlátozás ideje, mialatt a többi nép meg állandóan szaporodik. Minthogy pedig elsõsorban a legjobb nemzetek, helyesebben az úgynevezett kultúrnépek azok, amelyek a maguk pacifista elvakultságukban nem tartanak igényt újabb területekre, hanem megelégszenek a "belsõ" telepítés nyújtotta lehetõségekkel, míg az alacsonyabb rendû nemzetek óriási területeket foglalnak le a maguk számára ennek eredménye a következõ lenne.
A magasabb kultúrfokon álló fajok az alacsonyabb kultúrájú, de erõszakosabb fajokkal szemben háttérbe szorulnának, más szóval a világ egy szép napon az alacsonyabb kultúrájú, de tetterõsebb népek birtokába jutna.
Tehát ha csak a távolabbi jövõben is két lehetõség lesz: Vagy a modem demokrácia elvei szerint kormányozzák a világot, és akkor a mérleg a számszerinti erõsebb fajok javára billen, vagy pedig a természetes erõviszonyok szerinti uralomra kerül a sor. Akkor viszont az erõszakos népek gyõznek, semmi szín alatt sem azok a nemzetek, amelyek az önkorlátozás elvi álláspontjára helyezkednek.
Senki sem kételkedik abban, hogy egykor ez a föld az emberiség létéért folytatott legerõsebb küzdelmeinek lesz a színtere! A gyõztes mindig a létfenntartás vágya lesz! Ennek tûzében elolvad az úgynevezett humanizmus, a butaságnak, gyávaságnak és a beképzelt több tudásnak ez a keveréke, mint a hó a márciusi nap hevében. Örök harcban lett nagy az emberiség örök békességben megy tönkre!
Ránk, németekre nézve a "belsõ telepítés" már csak azért is szerencsétlen kifejezés, mert könnyen tápot ad annak a gondolatnak a megerõsõdésére, hogy megtaláltuk azt az eszközt, amelynek segítségével a pacifista lelkületnek megfelelõen gyöngéd álomszuszékok módjára fenntarthatjuk létünket. Ez a megoldás viszont nálunk véget vetne minden olyan törekvésnek, amely e földön bennünket megilletõ helyünk megtartására irányul. Végét jelentené minden valóban hasznos külpolitikai tevékenységnek, s általában a német nép jövõjének elvesztését vonná maga után.
Az elõbbiekben vázolt következmények ismeretében nem lehet tehát csodálkozni azon, ha elsõsorban mindig a zsidó az, aki ilyen halálosan veszedelmes elgondolással fertõzi népünk lelkét. Sokkal jobban ismeri embereit, áldozatait annál, minthogy ne lenne tisztában vele, hogy ezek a gyermeteg lelkek áldozatul esnek minden olyan mesének, amellyel bebeszéli nekik, hogy megtaláltak azt a módszert, melynek segítségével fittyet hányhatnak a természet törvényeire, fölöslegessé teszik a létért folytatott elkeseredett küzdelmet, és hogy ehelyett munkával, sõt egyszerû semmittevéssel fogják uralmuk alá hajtani bolygónkat.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy minden német belsõ telepítés elsõsorban csak szociális téren mutatkozó hibák meggátlására, mindenekelõtt a földnek az általános spekuláció elõl való elvonására szolgálhat, de semmi szín alatt sem arra, hogy a nemzet jövõjét új földterületek nélkül biztosítsa.
Ha másként cselekszünk, akkor azt nemcsak földünk, de erõnk rovására is tesszük.
Végül még le kell szögeznünk a következõket:
A belsõ telepítésben rejlõ területi korlátozás, valamint a természetes szaporodás megszorítása a kérdéses nemzet rendkívül kedvezõtlen katonai helyzetét eredményezi.
Egy nép településének területi kiterjedése már magában véve is jelentõs tényezõje külbiztonságának. Minél nagyobb az a földterület, amely rendelkezésére áll, annál nagyobb a természet nyújtotta védelme is. Kis területre szorított népek ellen mindig könnyebb a döntõ hadi gyõzelmek kivívása, mint megfordítva, nagykiterjedésû országterülettel rendelkezõ népekkel szemben. Éppen ezért az állam nagy kiterjedésû volta már magában biztosítéka a szabadság és függetlenség könnyebb fenntartásának. Ezzel szemben az állam területének a kicsinysége szinte elõidézõje megszállásának.
A növekvõ lélekszám és az állandósult területi kiterjedés között mutatkozó, egyre fokozódó aránytalanság kiegyenlítését célzó elõbbi két lehetõséget a birodalom nemzeti körei elvetették. Ennek az állásfoglalásnak az okai természetesen mások voltak, mint amelyeket a fentiekben kifejtettem. A születések számának korlátozását erkölcsi okokból, a belsõ telepítés gondolatát pedig azért vetették el, mert abban egyrészt a nagybirtokok elleni támadást, másrészt pedig általában a magántulajdon elleni harc kezdetét látták.
Így már csak két lehetõség maradt a növekvõ lélekszám munkájának és kenyerének biztosítására:
3. Vagy új földterületeket kell szerezni a felesleges millióknak évenkénti földhöz juttatása és a nemzetnek az önellátás alapján való fenntartása céljából.
4. Vagy idegen szükségletek kielégítésére dolgozó ipar és kereskedelem teremtése a cél, hogy azok hozamából fedezzék a növekvõ lélekszám szükségletét.
Mind a két utat minden tekintetben vizsgálat tárgyává tették, megvitatták, míg végre is az utóbbi mellett döntöttek.
Az egészségesebb természetesen az elsõ lett volna.
A túlnépesedés levezetése céljából új földterületek szerzése rengeteg elõnyt jelent, különösen, ha az ember nem a jelenre, hanem a jövõre gondol.
Sohasem lehet eléggé értékelni annak a lehetõségét, hogy az egész nemzet alapját képezõ egészséges földmûves osztály ezáltal tartható fenn. Sok baj származott abból, hogy rossz a viszony a vidék és a város lakossága között. Még mindenkor a legegészségesebb védelem volt a bennünket ma is fojtogató szociális megbetegedés ellen az erõs kis és középbirtokos osztály. Egyben az egyetlen megoldás belsõ gazdasági élet keretein belül a mindennapi kenyér biztosítására. Az iparnak és kereskedelemnek a maga egészségtelen vezetõ állásából vissza kell vonulnia, és be kell illeszkednie a közszükségleti és kiegyenlítõ gazdasági kereteibe. Szerepük minden téren a belsõ termelés és szükséglet kiegyenlítése. E mûködésükkel különös tekintettel a sorsdöntõ idõkre, az állam szabadságát és a nemzet függetlenségét biztosítják.
E területi politika tekintetében az embereknek hidegen és józanul arra az álláspontra kell helyezkedniük, hogy semmi szín alatt sem lehetett szándékában a Teremtõnek az egyik nép számára ötvenszer annyi terület juttatása ezen a világon, mint a másik számára. Ezért nem szabad az örök jog határait a politikai határok kedvéért elejteni. Ha mindenkinek joga van ezen a földön az élethez, akkor adjak meg nekünk is az élethez szükséges területet.
Természetesen senki nem fogja ezt szívesen tenni. Ebben az esetben azonban csak az ököljog érvényesülhet Ha a mi õseink ugyanolyan pacifista felfogást vallottak volna, mint a mai, késõi unokák teszik, akkor alig egyharmada lehetne a mai német birodalomnak német kézen. A létért vívott harcoknak köszönhetjük keleti tartományainkat, amelyek pedig állami létünknek és népünknek legnagyobb erõsségei és fennmaradásunk biztosítékai. a határtalan nagy belsõ erõt, s ebben rejlik egyúttal a legtöbb gyarmatosító európai állam gyengesége.
Anglia példája sem dönti meg ezeket a megállapításokat. Anglia helyzetét már csak az amerikai Egyesült Államokkal való nyelvi és kulturális közösségre tekintettel is nem lehet az európai államok egyikével sem összehasonlítani.
Egy egészséges területi politika keresztülvitele szempontjából Németország számára igénybe vehetõ új terület csak Európában jöhet számításba. Ebbõl a szempontból a gyarmatokat már csak azért sem lehet elsõsorban számításba venni, mert alkalmatlanok európaiak letelepítésére. Emellett a gyarmatok megszerzése is súlyos harcokat követelt, márpedig ha ilyen áldozatokról lett volna szó, akkor ezeket célirányosabb lett volna európai területek kedvéért hozni.
Az ilyen elhatározás természetesen teljes odaadást kíván, Ennek felismerése után a birodalom egész politikai vezetõ rétegének ezt a célt kellett volna szolgálnia. Soha nem lett volna szabad egy lépést sem tennie más megfontolásból, mint ennek i feladatnak és feltételeinek a felismerésébõl. Tisztában kell lenni azzal, hogy ez a ; él csak harcok árán érhetõ el, és éppen ezért nyugodtan, határozottan kellett volna azokkal szembenézniük.
Minden szövetséget is kizárólag ebbõl a szempontból kellett volna felülbírálni és értékelni. Ha Európában óhajtottak új földterületeket biztosítani népünknek, akkor az nagyjában és egészében véve csak Oroszország terhére történhetett volna. Ebben az esetben a birodalomnak az egykori lovagrendek országútján kellett volna elindulnia, hogy a német karddal a német ekének új területeket, a nemzetnek pedig i mindennapi kenyeret biztosítsa.
Az ilyen politika számára egész Európában csak egyetlen szövetségesre lehetett számítani, s az Anglia volt. Csak Anglia lehetett volna hátvédje az ilyen germán vándorlás kezdetének. Ehhez legalább annyi jogunk lett volna, mint volt elõdeinknek. Pacifistáink egyike sem utasítja vissza a keleti végek kenyerét, bár az elsõ ekét valamikor "kardnak", "fegyvernek" hívták.
Angliát bármi áldozattal meg kellett volna nyernünk, akár gyarmataink, tengeri hatalmunk rovására, sõt az ipari verseny megszüntetése árán is.
Ezeket az áldozatokat meg kellett volna hozni a nagy, hatalmas jövõ érdekében. Anglia egy idõben ilyen alapon hajlandónak is mutatkozott békés megegyezésre azért is, mert tisztában volt vele, hogy Németországnak népe szaporodása következtében kivezetõ utat kell keresnie, s azt vagy Angliával karöltve Európában fogja megtalálni, vagy nélküle a nagyvilágban.
Ennek a meggondolásnak írható a javára az a közeledés, amelyet a századfordulón Anglia kezdeményezett Németország felé. Annak idején kellemetlenül érintette a birodalmat az a gondolat, hogy esetleg Anglia kedvéért kell a gesztenyét a ízbõl kikaparni, holott egy szövetségnek mindig csak kölcsönös üzlet az alapja. Ilyen üzletet ebben az idõben Angliával nagyon jól lehetett volna kötni, mert a brit diplomácia elég okos volt ahhoz, hogy tudja: ellenszolgáltatás nélkül semminemû szolgáltatásra nem számíthat.
Képzeljük csak el, mi lett volna, ha egy okos német külpolitika 1904-ben Japán szerepét vette volna át. Fel sem tudjuk mérni, hogy ennek milyen beláthatatlan következményei lettek volna Németország számára. Sohasem került volna sor világháborúra.
Egy 1904-es véráldozat az 1914-18-as évek tízszeresét is megtakarította volna. Minõ hatalmi állása lenne ma Németországnak a világon! Az Ausztriával kötött szövetség természetesen akkor már esztelenség volt.
Ez az állammúmia nem harcra-háborúra szövetkezett Németországgal, hanem az örök béke fenntartásának az érdekében, amely a Monarchia németségének lassú, de biztos kiirtásához vezetett volna.
Ettõl a szövetségestõl nem lehetett a német nemzeti érdekek támogatását vámi, különösen ha meggondoljuk, hogy képtelen volt véget vetni még a birodalom tõszomszédságában is a németség elleni irtóhadjáratnak. Ha Németországban nem volt olyan kíméletlen nemzeti öntudat, hogy a tehetetlen Habsburg állam kezébõl tízmilliónyi német fajtestvér sorsának az irányítását magához ragadja, akkor hogyan lehetett várni a távolabbi célok szolgálatát? A régi birodalomnak az osztrák kérdés tekintetében vallott álláspontjából következtetni lehetett az egész nemzet élethalálharcában elfoglalt magatartására.
Semmi esetre sem lett volna szabad összetett kezekkel nézni, miként szorítják háttérbe évrõl évre a németséget, mert az osztrák szövetség értéke kizárólag a német elem védelmében rejlett. Sajnos nem léptek erre az útra.
Semmitõl sem féltek jobban, mint a harctól, hogy azután mégis a legkedvezõtlenebb idõpontban kényszerítsék azt rájuk. A világbéke megtartására gondoltak, és a világháborúnál kötöttek ki.
Éppen ez volt a legjelentõsebb oka annak, hogy a német jövendõ megteremtésének ezt a harmadik útját még csak figyelemre sem méltatták. Nyilvánvaló volt, hogy új területeket csak kelet felé lehet szerezni, ez viszont harccal jár, õk pedig mindenáron a békét akarták. Mert a német külpolitikának a jelszava már régen nem a német népnek minden körülmények között való megtartása, hanem sokkal inkább a világbékének minden eszközzel való biztosítása volt. Láttuk, hogy ez mennyire sikerült. Erre különben még külön is visszatérek.
Ilyen körülmények között tehát már csak a negyedik lehetõség volt hátra: iparés világkereskedelem, tengeri hatalom és gyarmatok.
Az ilyen fejlõdés kétségtelenül könnyebb és tényleg gyorsabban érhetõ el. Az új területek és új föld betelepítése lassú folyamat, amely gyakran évszázadokig eltart. Éppen ebben keresendõ belsõ ereje is; abban tudniillik, hogy nem pillanatnyi fellángolásról van szó, hanem általános, alapos és tartós fejlõdésrõl. Ezzel szemben az ipari fejlõdés, amely pár év leforgása alatt felfújható, inkább szappanbuborékhoz, semmint megbízható erõhöz hasonlít. Kétségtelen, hogy egy flottát gyorsabban lehet megteremteni, mint parasztbirtokoknak és farmoknak szívós küzdelemmel járó betelepítését. Ezzel szemben azonban az is igaz, hogy az elõbbit könnyebb megsemmisíteni, mint az utóbbit.
Ha Németország mégis erre az útra szánta volna rá magát, akkor legalább tisztában kellett volna lennie azzal, hogy ez is harccal fog végzõdni. Nagyon gyermeteg észjárásra vall az a hit, hogy népek békés versenyében jó magaviselettel és békés magatartással, tehát úgy, hogy az embernek ne kelljen fegyverhez nyúlnia, célt érhetünk.
Nem! ez az út azt jelentette, hogy Anglia egy szép napon ellenségünk lesz. Botorság volt felháborodni amiatt, mert Anglia bátorságot vett magának az erõteljes egoizmus nyerseségével beleszólni a mi békés tevékenységünkbe. Mi ezt természetesen sohasem tettük volna.
Amennyire tény az, hogy európai területi politikát csak Anglia szövetségével folytathattunk Oroszország ellen, igaz megfordítva is: gyarmati és világkereskedelmi politika Anglia ellen csak Oroszországgal szövetkezve képzelhetõ el.
Ebben az esetben azonban kíméletlenül le kellett volna vonnunk a következményeket, és mindenekelõtt Ausztriát kellett volna elejtenünk.
Különben is minden tekintetben már kész õrület volt a századfordulón az Ausztriával való szövetség.
Soha egy pillanatig sem gondoltak arra, hogy Oroszországgal szövetkezzenek Anglia ellen, mint amennyire arra sem, hogy Angliával Oroszország ellen, mert hiszen mindkét eset háborúra vezetett volna. Éppen ennek megakadályozása céljából a kereskedelmi és iparpolitika mellett foglaltak állást. A békés gazdasági honfoglalásra vonatkozólag szinte kész használati utasítás birtokában voltak, és azt hitték, hogy egyszer és mindenkorra véget vethetnek az erõszak politikájának. Ez a meggyõzõdésük néha mégis megingott, különösen akkor, amikor Anglia felõl fenyegetõ hangok hallatszottak. Ezért flotta építésére is rászántak magukat, természetesen ezt sem azért, hogy Angliát megtámadják vagy megsemmisítsék, hanem a már oly sokszor említett "világbéke" megvédelmezése és a világ "békés" meghódítása érdekében. Éppen ezért mindig szerényebb keretek között mozgott ez irányú tevékenységük, nemcsak a hajók száma, hanem a tonnatartalmuk és fegyverzetük tekintetében is, hogy ezáltal is bizonyítsák békés szándékukat.
A világ "békés" gazdasági meghódítása a legnagyobb tévedés, amelyet valaha is állampolitika vezérlõ gondolatává tettek. Méghozzá képesek voltak mindig Angliára, mint koronatanúra hivatkozni e politikai elv megvalósíthatósága tekintetében. Alig lehet jóvátenni azt, amit ezen a téren történelemtudományunk és annak magyarázata ártott. Mindez csak annak bizonysága, hogy milyen sokan vannak olyanok, akik történelmet "tanulnak", anélkül azonban, hogy megértenék. Anglia példája ugyanis éppen az ellenkezõjét bizonyíthatta volna. Nincs még egy nép, amelyik a maga gazdasági foglalásait nagyobb fegyveres erõszakkal készítette volna elõ, és késõbb erélyesebben védelmezte volna meg, mint az angol. Éppen a brit állammûvészet jellemzõje politikai hatalommal gazdasági hódításra törni és minden gazdasági megerõsödést rögtön megint politikai hatalommá változtatni. Micsoda balga tévedés azt hinni, hogy Anglia gyáva volna a maga gazdasági politikáját, ha kell, vére hullásával is megvédelmezni. Az, hogy az angol népnek nincs "néphadserege", nem bizonyítja az ellenkezõjét. Nem a mindenkori katonai szervezet a döntõ, hanem sokkal inkább az akarat és elhatározás a meglevõ felhasználására. Anglia mindig olyan felkészültséggel rendelkezett, amilyenre éppen szüksége volt, és olyan fegyverekkel harcolt, amelyekkel célt ért. Zsoldosokkal küzdött, amíg a zsoldosok elegendõnek bizonyultak, de feláldozta nemzetének legdrágább vérét is akkor, hogyha a gyõzelem ilyen áldozatot követelt. Fõ jellemzõje mindig a harci készség és a szívós kitartás volt.
Ezalatt Németországban az iskola, a sajtó és a vicclapok a legképtelenebb módon jellemezték az angol embert, úgy, hogy ez a legszörnyûbb önámításhoz vezetett. Ez az eljárás az angol fajnak olyan lebecsülését vonta maga után, aminek a legkeserûbb módon meg kellett bosszulnia magát. A hamisítás olyan nagymérvû volt, hogy az ember meg volt gyõzõdve róla: az angol egy minden hájjal megkent, de személy szerint hihetetlenül gyáva üzletember. Persze "tudósaink" arra nem gondoltak, hogy az olyan hatalmas világbirodalmat, mint amilyen az angoloké, mégsem lehet összelopni, összecsalni. Minden figyelmeztetõ szó a pusztába hangzott el. Egész jól emlékszem még arra, hogy bajtársaim milyen csodálkozással néztek körül, amikor Flandriában megjelentek ezek a "Tomyk". Mindjárt az elsõ napok után mindenki keserûen gyõzõdött meg arról, hogy a skótok nem egészen olyanok, mint amilyeneknek a vicclapok és tudósítások jellemezték õket.
Ekkor tettem elsõ megfigyelésemet a propaganda mikéntjének célszerûségérõl. Az ilyen hamisításból a terjesztõk hasznot akartak húzni; ezzel akartak bebizonyítani, hogy a világ gazdasági meghódítása lehetséges. Ami az angoloknak sikerült, az nekünk is kell, hogy sikerüljön állítottak , különösen, ha meggondoljuk, hogy ami nagyobb beszélõképességünk és a tipikusan angol kihívó modor hiánya bennünket még alkalmasabbá tesz erre. Azt remélték, hogy a kisebb nemzetek ragaszkodását és a nagyobbak bizalmát könnyebben fogjuk megnyerni.
Arra, hogy a mi beszélõképességünk az idegenek számára belsõ iszonyt jelentett, annál kevésbé gondoltunk, mert annak hasznosságában magunk is komolyan hittünk. Csak a forradalom nyújtott mélyebb bepillantást abba a határtalan butaságba, amely gondolkodásmódunkat jellemezte.
A világ "békés gazdasági eszközökkel való meghódításának" agyréme egyben magyarázója volt a Hármasszövetség õrületének.
Egyáltalán melyik állammal szövetkezhettek volna? Az Ausztriával való szövetség mellett természetesen nem gondolhattak háborús hódításra, de éppen ez jelentette a szövetség legnagyobb gyengéjét. Bismarck megengedhette magának ezt a szükségmegoldást, de törpe utódai semmi esetre sem és különösen nem olyan idõkben, amikor már a bismarcki szövetség alapfeltételei nem voltak meg. Annak idején Bismarck még azt hitte, hogy Ausztria német állam, s mint ilyennel szövetkezett. Az általános választójog fokozatos bevezetésével azonban ez az ország egy német jellegétõl megfosztott, parlamenttel kormányzott zûrzavarrá változott.
Az Ausztriával való szövetség a fajvédelem szempontjából is káros volt. Meg kellett tûrni a határ mentén egy új szláv nagyhatalom kialakulását, amely pedig Németországgal szemben késõbb egészen más álláspontra kellett, hogy helyezkedjék, mint például Oroszország. Ez a szövetség évrõl évre veszített erejébõl, éspedig olyan arányban, amilyenben e gondolat szószólói a Monarchiában elvesztették befolyásukat.
Már a századfordulón ez a szövetség is olyan stádiumba került, amilyenbe az osztrák-olasz szövetség.
Itt csak két lehetõség volt: vagy szövetségi viszonyban maradnak a Habsburg-monarchiával, vagy pedig tiltakoznak a németség elnyomása ellen. Az ilyen kezdet azonban rendszerint nyílt háborúsággal végzõdik.
A Hármasszövetség értéke már lélektanilag is nagyon kicsi volt, ha tekintetbe vesszük, hogy minden szövetség olyan arányban veszít az értékébõl, amilyen arányban a meglévõ állapot megtartására szorítkozik. Ezzel szemben minden szövetség annál erõsebb, minél inkább remélhetik az egyes szövetségestársak a szövetség által bizonyos megfogható célok elérését. E téren is azonban nem a védelemben, hanem a támadásban rejlik az erõ.
Már annak idején sokan elismerték ezt, de sajnos nem az úgynevezett "hivatottak". Különösen az akkor még ezredesi rangban levõ Ludendorff, a nagyvezérkar tisztje mutatott rá egy 1912. évi emlékiratában erre a gyengeségre. Természetesen az "államférfiak" az ügyet nem méltatták figyelemre. Úgy látszik a tiszta értelem csak az egyszerû halandóknál jelentkezik, azonban hiányzik, mihelyt "diplomaták"-ról van szó.
Németországra nézve szerencse volt, hogy a háború 1914ben Ausztria közbejöttével tört ki. Így a Habsburgoknak részt kellett venniük benne. Ha ez megfordítva történik, akkor Németország magára maradt volna. Ez a Habsburg állam sohasem mert vagy akart volna részt venni olyan harcban, amely Németországon keresztül tört volna ki. Az, amit késõbb Itáliánál elítéltek, azt mindenekelõtt Ausztria tette volna meg; legalábbis "semleges" maradt volna, hogy az államot egy kezdeti forradalomtól megóvja. Az ausztriai szlávság képes lett volna a Monarchiát inkább már 1914-ben szétrobbantani, semhogy Németországnak segítséget nyújtson.
A dunai monarchiával való szövetség veszélyét és nehézségeit akkor még csak kevesen értették.
Ausztriának sokkal több olyan ellensége volt, amely ebbõl a korhadt államból örökölni remélt, semhogy ne lettek volna annak a Németországnak az ellenségei, amelyben a Monarchia régóta várt és remélt szétesésének megakadályozóját látták. Rájöttek arra, hogy Bécs tulajdonképpen csak Berlinen keresztül érhetõ el.
Ez a szövetség Németországra a legjobb szövetségi lehetõségek elvesztését jelentette. Oroszországgal és Itáliával szemben mindig nagyobb lett a feszültség. Pedig Rómában a közvélemény éppen annyira németbarát volt, mint osztrákellenes. Ez az érzelem nemegyszer lobbant lángra a legutolsó olasz szívében is.
Minthogy Németország a kereskedelmi és iparpolitikára vette rá magát, Oroszországgal szemben semmi oka sem volt az összeütközésre. Csak e két nemzet ellenségeinek lehetett célja a nemzetek egymás ellen hangolása. Valóban elsõsorban a zsidók és a marxisták voltak azok, akik a két nemzetet minden eszközzel háborúra uszították.
Végül azért is jelentett ez a szövetség beláthatatlan veszélyt Németország számára, mert a bismarcki birodalommal szemben kétségtelenül ellenséges érzelemmel viseltetõ nagyhatalomnak könnyen sikerülhetett az államok egész sorát mozgósítani azáltal, hogy az osztrák szövetséges rovására mindenik részére gazdagodási lehetõséget helyezett kilátásba.
A dunai monarchia ellen ui. mozgósítható volt egész Kelet-Európa, különösen azonban Oroszország és Itália. Az Eduárd király által kezdeményezett világszövetség soha sem jött volna létre, hogyha Ausztriát, mint Németország szövetségesét nem állíthatták volna oda csábító csaléteknek. Csak így volt lehetséges olyan különbözõ kívánságú és célú államoknak egyetlen támadási arcvonalba való tömörítése. Mindenki azt remélte, hogy egy Németország elleni általános támadás esetén a saját részére is biztosíthat valami nyereséget Ausztria terhére. Törökországnak ehhez a szerencsétlen szövetséghez csendes társként való látszólagos csatlakozása a veszélyt rendkívüli módon megsokszorozta.
A nemzetközi zsidó pénzvilágnak szüksége volt erre a csalétekre, hogy a velük szemben elégedetlenkedõ Németország megsemmisítésének tervét megvalósíthassa. Csak ezzel tudta a koalíciót összekovácsolni és azt elég erõssé és bátorrá tenni arra, hogy az erõs Siegfriedet leteperhesse.
A Habsburg-monarchiával való szövetség, amely engem már Ausztriában is vegyes érzelmekkel töltött el, most már gondos belsõ vizsgálódásra késztetett. Ennek a vizsgálódásomnak eredménye csak megerõsített eredeti véleményemben.
Abban a kis körben, amelyben éltem és mozogtam, már annak idején sem titkoltam azt a meggyõzõdésemet, hogy az ilyen halálra ítélt állammal való szövetkezés Németországot is a tönk szélére juttathatja, hacsak ideje korán nem tud megszabadulni tõle. Soha egy pillanatra sem ingott meg nézetem. A világháború kitörésekor és utána, amikor úgy látszott, hogy a hideg ésszerûség helyett a lelkesedés még az illetékes tényezõket is elragadja, mindig kifejezésre juttattam abbeli álláspontomat, hogy a német nemzet érdeke a szövetségnek minél sürgõsebb felbontása. Ugyanis a Habsburg-monarchiát otthagyni nem jelent áldozatot akkor, ha ezáltal ellenségeink számát csökkentjük. Mert az embermilliók nem egy romlott dinasztia megmaradása érdekében ragadtak fegyvert, hanem a német nemzet megmentése érdekében.
A világháború elõtt egykét ízben úgy tetszett, mintha legalább egy bizonyos körben kételkedtek volna a szövetség politikai helyességében. A német konzervatív , körökben idõrõl idõre történtek bizonyos óvatosságra intõ figyelmeztetések, de mint oly sokszor, ezek is csak falra hányt borsót jelentettek. Meg voltak gyõzõdve arról, hogy a világ "meghódításának" helyes útját járják, amelynek óriási eredményei lesznek és amely ezzel szemben nem követel áldozatot.
A "nem elhivatottaknak" ismét az a szomorú szerep jutott, hogy ölbe tett kézzel nézzék, miként vezetik az "elhivatottak" népünket pusztulásba és miként vonzzák hamelni patkányfogóként népünket maguk mögé.
Politikai gondolkodásmódunk végzetes betegségében rejlett annak lehetõsége, hogy a "gazdasági hódítás" õrületét gyakorlati politikai útként, a "világbéke" fenntartását pedig politikai célként állíthattak népünk elé.
A német technika és ipar diadalmenete, és a német kereskedelem nagyszerû eredményei lassanként elhomályosították annak a felismerését, hogy mindezek végsõ eredményének elsõ és legfontosabb feltétele maga az erõs állam. Ellenkezõleg, sokan már úgy gondolkodtak, hogy az állam ezeknek a jelenségeknek köszönheti a létét, és hogy maga elsõsorban gazdasági intézmény, amelyet a gazdasági követelményeknek megfelelõen kell kormányozni, és amelynek léte is a gazdaságtól függ. Végezetül, úgy látták és erõsítgették, hogy ez az állapot a legegészségesebb és legtermészetesebb. Ezzel szemben az a valóság, hogy az államnak semmiféle gazdasági irányzathoz és gazdasági fejlõdéshez nincs köze.
Az állam nem gazdasági tényezõk foglalata gazdasági feladatok teljesítésére egy szigorúan körülhatárolt élettérben, hanem fizikailag és lelkileg azonos lények közösségének szervezete, fajiságuk fenntartásának megkönnyítése és a gondviselés által elõírt életcélok elérésére. Ez és semmi egyéb az állam célja és értelme, a közgazdaság csak egyike azoknak a segítõeszközöknek, amelyek szükségesek a cel elérésére. Azonban soha sem oka és célja az állami létnek, feltéve, hogy azt kezdettõl fogva nem helyezték téves, mert természetellenes alapokra. Ez természetesen csak azoknak a népeknek az életszükséglete, amelyek néptársaik létét maguktól, a maguk erejébõl és létéért folytatott küzdelmükkel akarják biztosítani. Ezzel szemben azok a népek, amelyek az emberiség parazitáiként furakodnak a többi népek közé, hogy azután a legkülönbözõbb módon és ürüggyel azokat dolgoztassak maguk helyett, minden meghatározott terület nélkül is államot képezhetnek. Ez elsõsorban a zsidóságra vonatkozik, mint amely népnek parazita volta miatt ma mar az egész tisztességes emberiség szenvedni kényszerül.
A zsidó állam sohasem volt területileg körülhatárolt, hanem területtõl független, de szigorúan egy fajra korlátozódott. Éppen ezért képezett mindig államot ez a nép az államban. A legzseniálisabb fogások közé tartozik, amit csak valaha is kitaláltak, hogy ezt az államot "vallás"-ként szerepeltették. Ezáltal mindig biztosították a maguk számára a megfelelõ jóindulatot. Valójában a mózesi vallás nem egyéb, mint a zsidó faj fenntartásának tudománya. Éppen ezért magába foglalja mindazokat a szociológiai, politikai és gazdasági területeket, amelyek e tekintetben egyáltalán szóba jöhetnek.
Minden emberi közösség elsõ alapja: a fajfenntartás ösztöne. Éppen ezért az állam népi szervezet és nem gazdasági intézmény. Oly különbség ez, amely éppen annyira nagy, mint amennyire, különösen a ma úgynevezett "államférfia" számára érthetetlen. Éppen ezért hisznek utóbbiak abban, hogy az államot a gazdaságon keresztül lehet megtartani A valóság pedig az, hogy az állam ama tulajdonságok közremûködésének eredménye, amelyek a faj fenntartásában gyökereznek. Ezek azonban mindig hõsi tulajdonságok, de sohasem a szatócsot jellemzõ önzés, mert a létnek és fajiságnak fenntartása az egyesek áldozatkészségét feltételezi. Ebben rejlik éppen a költõ szavainak értelme: "Ha nem vagytok készek az életeteket feláldozni, sohasem nyeritek el azt". Egész egyéni létünket fel kell áldoznunk azért, hogy fajiságunkat fenntarthassuk. De ebben rejlik az állam keletkezésének, fenntartásának az elõfeltétele is, amely semmi egyéb, mint hasonló lények azonos fajiságán alapuló összetartozásának érzete, valamint a közért való tettrekészség. Ez a körülmény saját honunkban élõ népeknél hõsi tettek, az élõsdieknél viszont hazug képmutatás és alattomos kegyetlenség szülõje. Minden állam keletkezése a tulajdonságok latba vetésének az eredménye, ami mellett a létért folytatott küzdelemben azok a népek fognak alulmaradni, amelyek a legkevesebb hõsi tettet tudják felmutatni, vagy pedig nem képesek kivédeni az ellenséges élõsdiek ravaszságát. Azonban a csatavesztés még ebben az esetben is majdnem mindig nem az okosság, hanem a határozottság és bátorság hiányának rovására írandó, amely nemegyszer az emberiesség köntösébe burkoltan jelentkezik.
Arra nézve, hogy az államalkotó és államfenntartó tulajdonságok a gazdasággal milyen kevés összefüggésben vannak, a legjellemzõbb az a tény, hogy az egyes államok belsõ ereje csak a legritkább esetben esik egybe úgynevezett közgazdasági virágzásukkal. A legtöbbször éppen amint a rengeteg példa mutatja , a gazdasági fellendülés az állam közeledõ hanyatlását jelzi. Ha az emberi közösségek képzõdése gazdasági erõkre és okokra lenne visszavezethetõ, akkor a legnagyobb gazdasági fellendülés egyúttal az állam még nagyobb erejét is kellene, hogy jelentse és nem megfordítva.
Különösen olyan országokban érthetetlen a közgazdaság államalkotó és fenntartó erejébe vetett hit, amelyeknek történelme minden téren erõteljesen bizonyítja ennek ellenkezõjét. Poroszország példája mutatja leginkább, hogy nem gazdasági tulajdonságok, hanem ideális erények képezik az állam megteremtésének alapját. Ezek védelme alatt majd virágba borulhat a gazdasági élet, míg a hõsi erények kiveszésével a gazdasági élet is összeomlik. Ezt a folyamatot éppen most magunkon tapasztalhatjuk a legszomorúbb módon. Az emberek anyagi jóléte a hõsi erények árnyékában fokozódik a legjobban, mihelyt azonban a közgazdaság az elsõ helyet kívánja elfoglalni egy nép életében, önmagát fosztja meg létalapjától.
Németország hatalmi állásának emelkedésével mindig együtt járt a közgazdaság felvirágzása. Ellenben, ha a gazdaság képezte népünk életének egyetlen tartalmát, és ennek súlya alatt a hõsi erények elpusztultak, összeomlott az állam, és kisvártatva magával rántotta a mélybe a gazdaságot.
Ha most azt kérdezi valaki, hogy melyek az államalkotó és fenntartó erõk a valóságban, úgy azokat egyetlen meghatározásba foglalhatjuk össze: az egyed áldozatképessége és áldozatkészsége a közért. Tény, hogy az ember sohasem áldozza fel magát gazdasági célokért, vagyis nem hal meg üzletekért, hanem csak ideális célokért. Semmi sem bizonyítja inkább az angolok fölényét a néplélek felismerése terén, mint az a körülmény, hogy mialatt mi a "kenyérért" harcoltunk, õk a " szabadságért" küzdöttek, nem is a saját, hanem a kis nemzetek szabadságáért. Nálunk egyszerûen nevettek ezen a szemtelenségen, vagy bosszankodtak rajta. Ezzel is bizonyították, milyen fejetlenül buta volt az úgynevezett "állammûvészet" Németországban. Halvány fogalmuk sem volt már arról az erõrõl, amely önkéntes halálba küldi a férfiakat.
Amíg a német nép 1914ben azt hitte, hogy ideálokért harcol, kitartott, mihelyt azonban csak a mindennapi kenyér lett küzdelmének tárgya, feladta a játszmát.
A mi nagy "államférfiaink" csodálkoztak ezen az érzelmi változáson. Soha nem jöttek rá arra, hogy az ember abban a pillanatban, amelyben gazdasági érdekért küzd, lehetõleg kerüli a halált, mert hiszen ez a harcnak egyetlen jutalmától fosztja meg.
Ezzel szemben a leggyengébb anya is hõssé lesz gyermeke megmentéséért folytatott küzdelemben. Éppen úgy csak a faj fenntartása és az azt védõ házitûzhely vagy a haza védelme készteti minden idõk férfiát az ellenség fegyverei elé.
Örök érvényûnek fogadhatjuk el a következõ mondatot: államot sohasem alapítottak békés gazdaság útján, hanem mindig csak a fajfenntartás ösztönével, amely vagy hõsi tettekben, vagy ravasz alattomosságban nyilvánul meg. Az elõbbi árja munka és kultúrállamok alapításához vezet, az utóbbi esetben viszont zsidó élõsdi tartomány keletkezik. Tény, hogy mihelyt egy népnél vagy egy államban a gazdasági élet ezeket az ösztönszerû megmozdulásokat elnyomja, maga lesz a leigázottságnak és elnyomásnak okozója.
A háború elõtti idõszaknak az a balhiedelme, hogy kereskedelmi és gyarmatpolitikával békés úton meg lehet nyitni a német nép számára a világ kapuit, sõt még több, meg lehet hódítani a világot, a legklasszikusabb jele volt a valóban államalkotó és megtartó erény, és az abból folyó akaraterõ és tettrekészség elvesztésének. Ezt a természeti törvényszerûséget bizonyította a világháború a maga következményeivel.
A felületes szemlélõ számára a német nemzetnek ez a beállítása s ez majdnem általánosnak mondható csak egy megfejthetetlen rejtvény, hiszen éppen Németország a csodálatos példája a tisztán hatalmi politikai alapokra fektetett birodalomnak. Poroszország, a birodalom magva ragyogó hõsiesség, és nem pénzügyi mûveletek vagy kereskedelmi üzletkötések eredménye. A birodalom maga szintén hatalompolitikai vezetés és katonai erények nagyszerû gyümölcse. Kérdezhetné valaki, hogyan következhetett be éppen a német nép politikai ösztönének ez a súlyos betegsége? Ugyanis nem egyes különálló jelenségekrõl van szó, hanem lidércfények borzalmas számáról, amelyek a nép testén hol itt, hol ott lángoltak fel, vagy mint a mérges sebek egyszer az egyik helyen, máskor másutt kezdték ki a nemzet testét. Úgy látszott, mintha tartós mérgezési folyamat árasztaná el ennek a hõsi testnek egész véredényrendszerét. Mérgezõ folyamat, amelyet titokzatos hatalom irányít, hogy az egészséges értelem és egyszerû létfenntartási ösztön egyre súlyosabb betegségét idézze elõ.
Mialatt ezekkel a kérdésekkel a birodalom szövetségi és gazdaságpolitikájával szemben elfoglalt álláspontomból kifolyólag 191214. évben számtalanszor foglalkoztam, a rejtély megoldásaként mindig arra a megállapításra jutottam, hogy ez a titkos hatalom a marxista tanítás és világnézet, valamint ezek megszervezett hatása. Másodízben mélyedtem el életemben a rombolásoknak ebbe a tanába, és ezúttal természetesen már nem a mindennapi környezetem nyújtotta benyomások és hatások alatt, hanem a politikai élet általános megfigyelése útján. Miközben ennek az új világnak elméleti irodalmába mélyedtem, annak hatását megkíséreltem önmagamnak megmagyarázni, összehasonlítottam mindjárt a politikai, kulturális és gazdasági életben jelentkezõ gyakorlati megnyilvánulásaival és kihatásaival.
Elsõ ízben szenteltem figyelmemet e világjárvány megfékezésére irányuló kísérletekre is. Tanulmányoztam Bismarck kivételes törvényalkotását, célja, harca és eredményei szemszögébõl. Meggyõzõdésemet lassanként olyan sziklaszilárd alapokra fektettem, hogy ebben a kérdésben azóta sem kellett megváltoztatnom nézetemet. Ugyanígy további alapos vizsgálat tárgyává tettem a marxizmus és zsidóság közötti viszonyt.
Annak idején Bécsben Németországra, mint megingathatatlan hatalmasságra tekintettem, s most egyszerre gyakran félõ gondok jelentkeztek bensõmben. Titokban és kicsiny társaságom elõtt a német külpolitikát hibáztattam, és éppen annyira hibáztattam azt a könnyelmûséget is, amellyel Németország legfontosabb problémaját, a marxizmust kezelték. Valóban nem tudtam felfogni, hogyan képesek ilyen, kihatásaiban mérhetetlen veszedelembe vakon belerohanni. Már annak idején figyelmeztettem környezetemet, mint azt ma is teszem szélesebb mederben, a gyáva korcsok megnyugtató jelszavának: "nekünk nem árthat senki" veszedelmére. Hasonló rákfene már aláásott egy hatalmas birodalmat, miért lenne éppen Németország kivétel a többi emberi közösség között. Az 191314es évben elsõ ízben fejtettem ki különbözõ körökben amelyek ma részben a nemzetiszocialista mozgalom hûséges letéteményesei azt a meggyõzõdésemet, hogy a német nemzet jövõjének kérdése a marxizmus megsemmisítésének kérdésével elválaszthatatlanul egybeforrt.
A szerencsétlen német szövetségi politikát a marxizmus bomlasztó munkája következményének tekintettem. A legborzalmasabb az, hogy ez a méreg szinte láthatatlanul rombolja le egy egészséges gazdasági és állampolitikai felfogás alapjait. A megtámadottak gyakran nem is sejtik, hogy minden ténykedésük a különben általuk teljesen kárhoztatott világnézet következménye.
A német nép belsõ pusztulása akkor már régen megkezdõdött, anélkül, hogy az emberek, mint oly sokszor az életben, tisztában lettek volna létük megrontóival. Gyakran tapogatták körül a betegséget, mégis összetévesztették a külsõ tüneteket a kór okozójával. Minthogy pedig ez utóbbit nem merték, vagy nem akarták megismerni, a marxizmus elleni harc sem volt egyéb, mint közönséges kuruzslás.