Meggyõzõdésem az, hogy a férfi egészen különös tehetségtõl eltekintve a 30. életéve elõtt ne foglalkozzék nyilvánosan politikával. Ne tegye, mert eddig az életkorig csak egy általános világnézet alapját szerzi meg, amelyen az egyes politikai problémákat vizsgálja és saját álláspontját rögzíti. Csak ilyen, világnézetileg kiegyensúlyozott és a napi kérdésekkel szemben megállapodott, tehát lelkében és belsejében érett férfi vehet részt a közügyek politikai irányításában. Ellenkezõ esetben könnyen annak a veszélynek teszi ki magát, hogy álláspontján alapvetõ kérdésekben változtatnia kell, vagy pedig jobb meggyõzõdése ellenére egy általa már régen elvetett nézetet kell vállalnia. Az elsõ eset önmagára nézve kellemetlen, mert nem várhatja el joggal azt. hogy követõi oly rendíthetetlen hittel bízzanak állhatatosságában, mint annak elõtte, mert hiszen követõi táborában egy ilyen változás a vezér tanácstalanságát bizonyítja, ellenfelekkel szemben pedig szégyenérzetet válthat ki. A második esetben bekövetkezik az, amit az ember napjainkban oly gyakran lát: ti. minél kevésbé hiszi a vezér azt, amit mond, védekezése annál üresebb, annál laposabb lesz, ezzel szemben nem válogat az eszközökben. Mialatt õ maga már nem gondol arra, hogy az általa vallott politikai nyilatkozatokért komolyan helyt is álljon (hiszen az ember nem szokott olyasvalamiért meghalni, amiben nem hisz), a követõivel szemben támasztott követelmények éppen olyan arányban nagyobbak és szemtelenebbek lesznek, hogy végre feláldozza a vezér utolsó maradványát is a politikus kedvéért. Ezek azok az emberek, akiknek egyetlen igazi meggyõzõdésük a szemtelen tolakodással és az arcátlan hazudozás mûvészetével párosult meggyõzõdés nélküliségükben rejlik.
Ha aztán ilyen alak a parlamentbe is bekerül, akkor kezdettõl fogva tudnivaló, hogy számára a politika lényege csak a húsosfazék közelségét jelenti. Esetleges családi gondjai pedig a mandátumért folytatott harcát csak szívósabbá teszik. Minden más, politikai ösztönnel megáldott emberben személyes ellenségét látja, minden új mozgalomban az õ pályafutása végének a kezdetét és minden nagyobb emberben csak politikai pályafutásának a veszélyeztetõjét nézi.
Az ilyenfajta parlamenti poloskákról még bõvebben is fogok beszélni.
Még a harmincévesnek is kell élete folyamán tanulnia, de ez már csak kiegészítése és kitöltése a meglevõ keretnek, amelyet világnézete segítségével már megteremtett magának. Továbbképzése semmi esetre sem jelent majd átnyergelést, hanem tudásbeli gyarapodást. Követõiben nem fogja majd azt a nyomasztó érzést kelteni, hogy az általa eddig hirdetett nézet hibás volt, sõt ellenkezõleg, abban világnézetünk helyességének bizonyítékát fogják látni.
Az a vezér, aki kénytelen alapvetõ világnézeti felfogását megváltoztatni azért, mert azt hamisnak és képtelennek ismerte fel, csak akkor cselekszik tisztességesen, ha hajlandó a felismerésének végsõ következményeit is levonni. Ebben az esetben a legkevesebb, amit megtehet, hogy visszalép minden nyilvános politikai szerepléstõl annál is inkább, mert aki egyszer tévedett, annál fennáll a másodszori tévedés lehetõsége is. Semmi esetre sincs azonban joga polgártársai bizalmát igénybe venni, még kevésbé azt követelni. Hogy mennyire nem törõdnek a tisztesség e most vázolt követelményeivel, arra nézve legjellemzõbb az az elvetemült banda, amelyik ez idõ szerint (1924-25.) hivatottnak érzi magát arra, hogy politikát csináljon. Aligha van közöttük csak egy is, aki erre hivatott lenne.
Egykor minden nyilvános szerepléstõl óvakodtam, bár azt hiszem, hogy többet foglalkoztam politikával, mint sokan mások. Csak a legszûkebb körben beszéltem arról, ami belsõleg izgatott és fûtött. Ez a körülmény sok elõnnyel járt. Egyrészt megtanultam minél kevesebbet szónokolni, másrészt pedig végtelenül együgyû nézetük és bírálatuk révén megismertem az embereket. Közben minden idõt és lehetõséget megragadtam arra, hogy képezzem magam. Egész Németországban nem adódott erre olyan jó alkalom, mint annak idején éppen Bécsben.
Az általános politikai gondolkodásmód a régi dunai monarchiában mindenekelõtt szélesebb körû és átfogóbb volt, mint e korszak Németországában, Poroszország egyes részeit, Hamburgot és az Északi tenger partvidékeit kivéve.
"Ausztria" elnevezése alatt ebben az esetben a Habsburg monarchiának azt a részét értem, amely a maga német népességénél fogva nemcsak egy állam kialakulásának kiindulópontja volt, hanem amely a népében rejlõ erõvel képes volt ebben a politikailag oly mesterkélt tákolmányban a belsõ kulturális életet évszázadokra biztosítani.
Hovatovább ennek a magnak megtartásától függött a birodalom léte és jövõje.
Ha a régi örökös tartományok a birodalom szívét jelentették, amelyek az állami és kulturális élet vérfelfrissítését szolgálták, akkor Bécs jelentette az agyat és akaratot. Már külsejében is elárulta ez a város azt az erõt, amely öt ennek a népkonglomerátumnak a királynõjévé avatta; szépségének pompája pedig feledtette az összességnek csúnya öregedési jeleit.
A külföld, de különösen Németország szemében Bécs mindig kedves városként szerepelt, amelyen nem tükrözõdtek vissza a monarchia belsejében dúló nemzetiségi harcok. A késõbbi csalódást csak fokozta az a körülmény, hogy Bécs ebben az idõben élte legnagyobb, de egyben utolsó felvirágzását. A régi császárváros csodálatosan fiatal életre kelt egy valóban nagy tehetségû polgármester bölcs vezetése alatt. Ez az utolsó nagy német, akit Ausztria németsége, ez a keleti német törzs termelt ki magából, hivatalosan nem számított az államférfiak közé, és mégis ez a dr. Lueger, azáltal, hogy szociális és kulturális téren elért eredményeivel megerõsítette az egész birodalom szívét, kerülõ úton nagyobb államférfivá nõtte ki magát, mint az akkori idõk összes úgynevezett diplomatái.
Az Ausztria néven ismert államképzõdmény azonban idõvel mégis tönkrement.
De ezt nem lehet a régi "Ostmark" németsége politikai képességének rovására írni. Legfeljebb azt bizonyítja, hogy tízmillió emberrel lehetetlen egy ötvenmilliós, különbözõ nemzetiségekbõl összetákolt birodalmat kormányozni, illetve hosszabb idõre megtartani, nincsenek meg ennek az elengedhetetlen elõfeltételei.
A német-osztrák gondolkodásmódjában kétségtelenül nagyvonalú volt. Hozzászokott egy nagy birodalom keretein belüli élethez és az ezzel egybekötött nagy feladatokkal szemben sohasem veszítette el érzékét. A német-osztrák általános látóköre is aránylag szélesebb volt. Gazdasági összeköttetései behálózták majdnem az egész birodalmat, majdnem minden nagyobb vállalat a kezükben volt, német-osztrákok tették ki a technikai és hivatalnoki személyzet legnagyobb részét, õk voltak a külkereskedelem legfõbb mozgatói, már amennyiben erre nem a zsidóság tette rá a kezét; politikailag pedig majdnem kizárólag õk tartották össze Ausztriát. Már a katonai szolgálat révén is messze elkerültek hazulról, hiszen a német-osztrák újonc nemegyszer ezredével éppen úgy állomásozhatott Hercegovinában, mint Bécsben vagy Galíciában. A tisztikar majdnem kizárólag német volt, a hivatalnoki kar is túlnyomórészt. A németség rányomta a maga bélyegét a mûvészetre és tudományra is, eltekintve az újabb mûvészeti irányok torz szüleményeitõl, amelyeknek alkotói egy néger nép sorából is kikerülhettek volna. Mûvészet, építészet, szobrászat és festészet terén Bécs jelentette azt a kimeríthetetlen forrást, amely az egész kettõs monarchiát el tudta mûveivel árasztani.
Végül kevés magyartól eltekintve a németek adták a közös külpolitika képviselõinek nagy részét is.
Mégis hiábavalónak bizonyult a birodalom megtartását célzó minden kísérlet. Az osztrák nemzetiségi állam megtartására csak egy lehetõség volt: az egyes nemzetiségek centrifugális erõinek a leküzdése. Csakis az egységesen szervezett kormányzati rendszer biztosíthatta volna ezen állam létét, egyébként elveszett.
Néha még a legfelsõbb helyeken is elõtérbe került ez az elgondolás, de csak azért, hogy mint nehezen keresztülvihetõ, rövidesen a feledés homályába merüljön. Nem volt egy erõs állami alapsejt, amely köré kikristályosodhatott volna egy erõsebb föderatív államforma. Ehhez járultak még az osztrák államnak a bismarcki Németországgal szemben lényegében teljesen elütõ adottságai. Németországban mindössze bizonyos politikai hagyományokat kellett leküzdeni, mert hiszen a közös kulturális alap már megvolt, és a Német Birodalom mindenekelõtt apró töredéktõl eltekintve egységes népet foglalt magába.
Ausztriában egészen más volt a helyzet.
Itt, az egyes országokban, Magyarország kivételével, a politikai nagyság emléke vagy teljesen hiányzott, vagy pedig a feledés homályába merült. Ezzel szemben a nemzetiségi elv korszakában az egyes országokban olyan népi erõk jelentkeztek, amelyeknek leküzdése különösen nehéz volt, mert a Monarchia határán olyan nemzetiségi államok keletkeztek, amelyek államalkotó elemei az osztrák államban élt néptöredékekkel rokonok, sõt teljesen azonosak voltak, s így ezen államok nagyobb vonzóerõt gyakorolhattak az egyes nemzetiségekre, mint a német-osztrákok. Maga Bécs sem tudta sokáig állni ezt a harcot.
Az idõközben világvárossá fejlõdött Budapest elõször lett a riválisa, márpedig ennek a városnak nem az egységes Monarchia összetartása, hanem sokkal inkább egy részének az erõsítése volt a feladata. Rövid idõ múltán követték példáját Prága, Lemberg, Laibach és így tovább. Ezek a városok rövidesen egy-egy önálló kultúrvilágnak lettek központjaivá. Így lelték meg a maguk lelki alapját az egyes faji, politikai irányok, és így kellett azon idõnek is eljönnie, amikor az egyes népek fajiságában rejlõ eleven erõ erõsebb lett, mint a közös érdekek összetartó köteléke. Ezzel Ausztria végzete beteljesült.
II. József halála után egész világosan látható volt ennek a fejlõdésnek a menete. Gyorsasága részben a Monarchiában rejlõ, részben a birodalom külpolitikai helyzetébõl adódó tényezõktõl függött.
Ha egyáltalán komolyan gondoltak ennek az államnak összetartására, akkor ez csak kíméletlen központosítással volt keresztülvihetõ. Ebben az esetben mindenekelõtt egységes államnyelvvel kellett volna a külsõ összetartozást hangsúlyozni, és éppen így kellett volna aztán az iskola és nevelés módszereivel egységes állami öntudatot kitermelni. Ez természetesen nem tíz-húsz év, hanem évszázadok munkája, és ehhez elsõsorban kitartásra lett volna szükség. Természetes, hogy ebben az esetben mind a közigazgatási, mind a politikai vezetés fõ irányelvének a legegységesebbnek kellett volna lennie.
Nagyon tanulságos volt számomra annak a megállapítása, hogy mindez miért nem történt meg, helyesebben, hogy ezt miért nem tették meg. A birodalom összeomlásának bûne is azt terheli, aki mindezt elmulasztotta.
A régi Ausztria sokkal inkább függött egy nagyvonalú vezetéstõl, mint bármely más állam. Itt hiányzott a nemzeti állam alapja, amely a faji gondolatban biztosítja az összetartozásnak az erejét még akkor is, ha a kormányzás még oly nagy mértékben is felmondja a szolgálatot. Az egységes népi állam gyakran igen hosszú ideig kibírja még a legrosszabb közigazgatást és kormányzást is, anélkül, hogy tönkremenne. Sokszor úgy tetszik, mintha már egy ilyen testben semmiféle élet sem volna, mintha már halott és kihalt lenne, s ím egyszerre a halottnak hitt megelevenedik és elpusztíthatatlan életerejének csodálatos jelét adja.
Ez azonban másként van egy nemzetiségi birodalomban, amelyet nem a vér azonossága, hanem erõszak tart össze. Itt minden kormányzati gyöngeség a téli álom helyett az egyes népelemek ébredését mozdítja elõ. Csak évszázados közös nevelés, közös hagyományok, közös érdekek stb. útján lehet ezt a veszélyt elhárítani. Éppen ezért minél fiatalabb egy ilyen képzõdmény, annál inkább függ sorsa a kormányzás nagyvonalúságától, ellenkezõ esetben, mint egyes erõszakos egyéniségek, vagy szellemóriások mûvei, gyakran alapítóikkal együtt szállnak sírba. Még évszázadok múltán sem lehet ezt a veszélyt teljesen kiküszöbölni, mert a faji ösztönök csak szunnyadnak, hogy azután annál gyorsabban ébredjenek fel akkor, ha a közös vezetés gyöngesége, a nevelés és közös hagyományok nem rendelkeznek azzal az erõvel, amely az egyes nemzetiségek önerejét túlszárnyalja.
Ennek a fel nem ismerésében rejlik a Habsburg ház talán tragikusnak mondható bûne.
Egyetlenegy akadt közülük, akinek a sors még egyszer kezébe adta a világosság fáklyáját, amelynek fényénél megláthatta birodalmának jövõjét, de ez a fáklya is csakhamar mindörökre kialudt. II. József, a német nép római császára látta meg félõ aggodalommal, hogy Háza a birodalom legszélsõ peremén miként fog egykoron egy bábeli népzavar útvesztõjében eltûnni, ha az utolsó órában nem teszik jóvá az õsök mulasztásait. Emberfeletti erõvel fogott hozzá a munkához az "emberek barátja", hogy egy évtized alatt évszázados bûnöket tegyen jóvá. Ha csak negyven évet juttatott volna neki végzete, és ha csak két generáció hasonló szellemben folytatta volna mûvét, akkor talán a csoda valóra vált volna. Amikor azonban alig egy évtizedes uralkodás után testben és lélekben felõrölten meghalt, vele együtt mûve is sírba szállott, hogy a kapucinusok sírboltjában többé soha fel ne támadjon. Utódai sem szellemileg, sem akaraterõ dolgában nem voltak méltók nagy feladatok megoldására.
Amikor végre Európában fellángoltak a forradalmi megmozdulások jelei, lassanként Ausztria is tüzet fogott, s mikor a tûz fellángolt, akkor már parazsát nem is annyira szociális, társadalmi és politikai okok szították, hanem inkább a faji erõk.
Az 1848as forradalom mindenütt osztályharc lehetett, Ausztriában azonban a fajok küzdelmének a kezdetét jelentette. Azáltal, hogy a németség ezt a körülményt nem ismerte fel, és magát a forradalmi megmozdulás szolgálatába állította, saját sorsát pecsételte meg. A nyugati demokrácia terjedését segítette elõ, és ezáltal önmagát létalapjaitól fosztotta meg. A parlamentarizmus megteremtése anélkül, hogy elõzetesen egy közös államnyelv megállapítást és megerõsítést nyert volna a német hegemónia megdöntését jelentette. E politikai idõszaktól kezdve maga az állam is elveszett, s ami ezután következett, az már csak a birodalom életének történelmi befejezése volt.
Ennek a bomlási folyamatnak a megfigyelése éppen olyan megrázó, . mint amilyen tanulságos. A történelem ítélõ karja ezer és ezer formában sújtott le. Az a körülmény, hogy az emberek nagy része vakon botorkált a bomlás jelei között, csak azt bizonyította, hogy az istenek akarták Ausztria pusztulását.
Nem akarok részletekbe bocsátkozni, mert könyvemnek nem ez a célja. Csak azokat az eseményeket kívánom részletesebben ismertetni, amelyek a népek és államok szétesésének örök érvényû okaiként napjainkban is nagy jelentõségûek és amelyek politikai nézetem alapjait biztosították.
Azok közül az intézmények közül, melyekbõl még a szûk látókörû és rövidlátó nyárspolgár is tudomást szerezhetett a Monarchia szétesésérõl, elsõ helyen a parlamentet, vagy mint Ausztriában hívták, a "Reichsrat"-ot kell megemlítenem. Angliától, a "demokrácia" klasszikus hazájától vették át ezt az intézményt, és minden igyekezetükkel azon voltak, hogy lehetõleg eredetiségben plántálják át Bécsbe.
A képviselõház és a felsõház megalkotásával az angol kétkamarás rendszer ünnepelte a maga újjászületését, csak éppen a "Házak" maguk különböztek a mintától. Amikor annak idején Barry a Temze habjaiból kiemelkedõ parlamenti palotát építette, belenyúlt a brit birodalom történelmébe, és onnan hozta elõ nagyszerû palotája ékességeit. Mûvészetével így lett a Lordok és a Nép háza a nemzet dicsõségének templomává.
Bécs itt találkozott az elsõ nehézséggel. Amikor a dán Hansen az új népképviselet márványházának utolsó ormait is kiképezte, kénytelen volt az épület díszeit az antik világból kölcsönözni. Római és görög államférfiak és filozófusok díszítik a "nyugati demokráciának" ezt a színházpalotáját, és mindennek betetõzéseképpen, mintegy a belsõ mozgalmak kifejezésre juttatásaként szimbolikus iróniával húznak a négy égtáj irányába a két ház fölé helyezett négyfogatú kocsik.
A "nemzetiségek" sértésnek és kihívásnak tekintették és kikérték volna maguknak, hogy a mûben az osztrák történelem jusson kifejezésre éppen úgy, mint ahogy Németországban is csak a világháború ágyúdörgése közepette vettek bátorságot maguknak ahhoz, hogy a birodalmi gyûlés palotáját, melyet Wallott készített, egy felirattal "a német népnek" szánjak.
A legellentétesebb érzelmek fogtak el akkor, amikor nem egészen húszéves fejjel elõször léptem át a Franzens Ring mesés palotájának küszöbét, hogy szem és fültanúja legyek egy képviselõházi gyûlésnek.
A parlamentet már kezdettõl fogva gyûlöltem, de nem magát az intézményt. Ellenkezõleg, én mint szabadságszeretõ ember, a kormányzás más lehetõségét el sem tudtam volna képzelni, mert a diktatúrában a Habsburg házzal szembeni álláspontom folytán minden szabadság és ésszerûség ellenségét láttam.
Nem kis mértékben járult felfogásom kialakulásához a sok újságolvasás következményeként az angol parlament iránt belém a fiatal emberbe rögzött csodálat. Az a méltóság, amellyel az alsóház a maga feladatát amint ezt a mi sajtónk oly nagyszerûen tudta kifejezésre juttatni teljesítette, tetszett nekem. Lehetett-e egyáltalán magasztosabb formája a nép önkormányzatának? Éppen azért voltam ellensége az osztrák parlamentnek, mert nem volt méltó mintaképéhez.
Az osztrák állam németségének sorsa parlamenti helyzetétõl függött. Az általános titkos választójog behozataláig a parlamentben még volt egy bár jelentéktelen német többség, de már ez az állapot is meggondolásra kellett, hogy késztessen. A szociáldemokrata pártot már akkoriban sem lehetett pártnak tekinteni A kritizáló, a németséget érdeklõ kérdések tárgyalásánál tanúsított megbízhatatlan magatartása miatt majdnem kivétel nélkül mindig a német kívánalmakkal szemben lépett fel legtöbbször azért, hogy az egyes idegen népekhez tartozó párthíveit el ne veszítse. Az általános titkos választójog behozatalával még a számszerû német fölény is megszûnt, és most már mi sem állott útjában az állam elnémettelenítésének.
A nemzeti létfenntartás ösztöne már ez okból is meggyûlöltette volna velem az olyan népképviseletet, amelyben a németségnek képviselet helyett mindig csak árulásban volt része. E fogyatékosságokat is mint olyan sok egyéb dolgot nem az intézmény, hanem az osztrák kormány rovására kell írni.
Ilyen belsõ érzelmekkel léptem be elsõ ízben az éppen olyan szent, mint sokszor becsmérelt helyiségekbe. Mindenesetre a gyönyörû épületet csak nagyszerû szépsége tette szentté elõttem. Hellén csodamû német földön.
Rövid idõ múlva azonban a szemem elõtt lejátszódó színház láttára a felháborodás lett úrrá bennem.
Pár száz népképviselõ volt jelen, akiknek éppen egy fontos gazdasági jelentõségû kérdésben kellett állást foglalniuk. Már az elsõ nap is elegendõ volt ahhoz, hogy engem hetekre gondolkodóba ejtsen. A tárgyalás szellemi színvonala már amennyiben azt az összevissza fecsegést egyáltalán meg lehetett érteni valóban nyomasztó "magasságban" mozgott. Néhányan az urak közül nem németül, hanem szláv anyanyelvükön, helyesebben tájszólásukkal beszéltek. Amit addig csak az újságokban olvastam, most saját fülemmel hallhattam: azt a gesztikuláló, mindenféle hangnemben kiáltozó, vadul hullámzó tömeget. amelyben egy izzadó, ártatlan, õsz öreg bácsi igyekszik hol lázas csengetéssel, hol intõ szavával a Ház méltóságát biztosítani. Nevetnem kellett.
Néhány héttel késõbb ismét bent voltam a Házban. A kép teljesen megváltozott; alig tudtam ráismerni. A terem kongott az ürességtõl. Aludtak benne. Mindössze néhány népképviselõ volt a helyén, akik kölcsönösen egymásra ásítoztak. Az egyik közülük szónokolt. A Ház egyik alelnöke volt jelen, aki látható unalommal meredt bele a terem ürességébe. Kételkedni kezdtem. Most már, hacsak valamiképpen is megengedte idõm, újra bementem a Házba és figyelmesen szemléltem az eseményeket. Meghallgattam a beszédeket, már amiket meg lehetett érteni, és tanulmányoztam a különbözõ népei kiválasztottjainak többé-kevésbé intelligens szavait. Így lassanként kialakult a véleményem.
Egy csendes megfigyeléssel eltöltött esztendõ elégséges volt ahhoz, hogy errõl az intézményrõl táplált véleményemet teljes mértékben megváltoztassam. Bensõben már nemcsak az elgondolás ausztriai torzszüleménye ellen foglaltam állást, hanem most már magának a parlamentnek a létjogosultságát sem tudtam elismerni. Az osztrák parlament szerencsétlenségét mindeddig a német többség hiányának tulajdonítottam. Ettõl kezdve maga az intézmény tûnt fel végzetesnek elõttem. A kérdések egész sora vetõdött fel bennem.
Tanulmányozni kezdtem a többség határozatán nyugvó demokratikus elvet, mint ennek az intézménynek az alapját De ugyanilyen figyelmet szenteltem azok szellemi és erkölcsi értékeinek, akik a népek kiválasztottjaiként ezt a célt lettek volna hivatva szolgálni.
Egyszerre ismertem meg az intézményt és annak letéteményeseit. Néhány esztendõ leforgása alatt plasztikus világossággal bontakozott ki elõttem e korszak legjellegzetesebb típusainak egyike: a parlamenti típus. Benyomásom állandó érvényûnek bizonyult. A gyakorlati tényeknek szemléltetõ tanítása ezúttal is megkímélt engem attól, hogy elsüllyedjek az elmélet posványába.
A mai nyugati demokrácia a marxizmus elõhírnöke, amely nélkül ez utóbbi el sem volna képzelhetõ. Az készíti elõ e világpestis számára a talajt, amelyen aztán ez a fertõ terjedhet. Külsõ megnyilvánulási formája: a parlamentarizmus, a piszok és tûz torzszülöttje, amelybõl a tûz pillanatnyilag sajnos kialudtnak látszik.
Nem tudok elég hálás lenni sorsomnak, hogy ezt a kérdést Bécsben tanulmányozhattam. Félek ugyanis, hogy Németországban igen gyors és könnyû elhatározásra jutottam volna. Hogyha ezt a "parlamentnek" nevezett nevetséges intézményt elõször Berlinben ismertem volna meg, akkor talán az ellenkezõ végletbe esem. Nem minden alap nélkül azoknak az oldalára álltam volna, akik a nép és birodalom üdvét a császári gondolatnak és hatalomnak kizárólagos naggyá tételében látták, így korukkal és az emberekkel szemben mégis idegenül és egyszersmind vakon állottak.
Ausztriában ez teljesen kizárt volt. Itt nem lehetett olyan könnyen egyik hibából a másikba esni. Ha a parlament keveset ért, akkor még sokkal kevesebbet értek a Habsburgok. Itt a parlamentarizmus elvetésével nem nyert minden elintézést, mert "lég nyitva maradt a kérdés: mi következzék ezután? A "Reichsrat" elvetése ugyanis egyedüli kormányzói hatalomként magát a Habsburg házat jelentette volna, ami pedig számomra különösen elviselhetetlen gondolat volt.
Ez a különös eset a probléma alaposabb tanulmányozására késztetett. mint egyébként ilyen fiatal években egyáltalán bekövetkezhetett volna. Mindenekelõtt és leginkább az egyéni felelõsség teljes hiánya késztetett gondolkodásra.
Még ha szörnyû következményekkel járó határozatot is hoz a parlament, senki sem vállalja érte a felelõsséget, senkinek sem lehet azt a terhére írni, mert ugyan bizony felelõsségvállalást jelente, hogyha egy példátlan összeomlás után a kormány lemond? Ha a koalíció összetétele megváltozik? Vagy a parlamentet feloszlatják? Vagy egyáltalán lehet-e az emberek egy állandóan ingadozó többségét kérdõre vonni? Nincsen-e mindennemû felelõsség gondolata személyhez kötve?
Vagy lehet-e egy kormány vezetõjét gyakorlatilag felelõsségre vonni azokért a tettekért, amelyeknek léte és keresztülvitele kizárólag több ember akaratától és beleegyezésétõl függ?
Hiszen lassanként nem is annyira az alkotó és teremtõ gondolatok és tervek megvalósításában látják a vezetõ államférfiak feladatát, hanem sokkal inkább abban a mûvészetben, amellyel terveik nagyszerûségét a fejbólintó Jánosokkal elhitetik és e réven azok jóakaratú hozzájárulását kikoldulják.
Vajon a rábeszélõképesség éppen úgy az államférfiú kritériuma, mint a nagyvonalú elvek és elhatározások keresztülvitelét biztosító tulajdonságok?
Vajon a vezér alkalmatlanságát bizonyítja, ha nem sikerül a többé-kevésbé tiszta véletlenek segítségével egybegyûjtött hadat egy ideának megnyernie?
És vajon volt-e már egyáltalán olyan eszme, amelyet ez a tömeg megértett volna, mielõtt a siker a kérdéses eszme nagyságát bizonyította?
Vajon minden igazi nagy tett ebben a világban nem egyben a lángész tiltakozása is a tömeg tunyaságával szemben?
Mit tegyen hát az az államférfiú, akinek nem sikerül e banda kegyét tervei számára kihízelegni?
Vesztegesse talán meg õket? Vagy talán polgártársai butasága miatt létkérdésekként felismert feladatok keresztülvitelétõl álljon el, vonuljon vissza, vagy pedig maradjon mégis?
Vajon nem következik-e be ilyen esetekben az igazán gerinces ember számára egy megoldhatatlan összeütközés a dolgok felismerése és a tisztessége, helyesebben a becsületes gondolkodásmódja között?
Hol van itt a határ a közzel szembeni kötelesség és. az egyéni becsület kötelezettsége között?
Vajon nem kell-e minden vérbeli vezérnek kikérnie magának azt, hogy ilyen módon politikai "síberré" alacsonyítsák, és viszont megfordítva, nem kell-e minden "síbernek" magát politikai pályára hivatottnak éreznie, mert hiszen a végsõ felelõsség sohasem õt, hanem egy megfoghatatlan tömeget terhel?
Nem vezet-e a mi parlamentáris többségi elvünk a vezéri gondolat teljes lerombolásához?
Vagy talán azt hiszik, hogy a világnak minden alkotása a többség agyában és nem egyesek fejében fogamzott meg?
Hiheti-e bárki is, hogy az emberi kultúrának ezeket az elõfeltételeit a jövõben nélkülözhetjük? Nincs-e éppen ellenkezõleg; erre ma nagyobb szükségünk van, mint valaha?
Mialatt a parlamentáris többségi elv elveti az egyén tekintélyét és annak helyére a mindenkori tömeg számát teszi, vétkezik a természet arisztokratikus alapgondolata ellen miközben persze semmi esetre sem szükséges az arisztokratizmust a mi felsõ tízezrünk mai dekadenciájával azonosítani.
Hogy milyen pusztítást végez ez a modern demokratikus parlamenti uralom, azt a zsidó újságok olvasói feltéve, hogy nem tanultak meg önállóan gondolkozni és mérlegelni csak nehezen tudják elképzelni. Mindenekelõtt ez az oka politikai életünk hihetetlen elposványosodásának és napjaink minden értéktelen jelenségének. Az igazi vezér visszavonul az olyan politikai tevékenységtõl, amely legnagyobb részt nem áll alkotó munkából, hanem sokkal inkább a többség kegyeiért való versengésbõl. Ezzel szemben a kis szellemeknek éppen ez a tevékenység felel meg leginkább, ez részükre a legvonzóbb.
Minél törpébb egy ilyen szatócs szelleme és tudással minél inkább belátja a maga bárgyúságát, annál inkább ragaszkodik ehhez a rendszerhez, amely tõle nem az óriások erejét és zsenialitását követeli, hanem annak fölébe helyezi a félmûvelt ember tudálékosságát, és az ilyenfajta bölcsességet többre becsüli a periklészi mélységeknél. Emellett egy ilyen fajankót sohasem izgat tetteinek felelõssége. Annál kevésbé lehetnek ilyen gondjai, mert tudja, hogy állampolgári baklövéseinek eredményeként egyik napon így is, úgy is, át kell adnia a helyét egy hasonló "nagy" szellemnek. Ugyanis az is a bomlás tünete, hogy amilyen mértékben csökken az egyesek értéke, éppen olyan mértékben növekszik az államférfiak száma. A parlamenti többség befolyásának növekedésével egyre nõ a függési viszony, és kisebbedik az ember, mert amint a nagy lelkek visszautasítják, hogy semmittevõk és fecsegõk poroszlói legyenek, éppen úgy megfordítva, a többség népképviselõi sem gyûlölnek semmit jobban, mint a szellemi fölényt.
Mindig vigasztaló körülmény egy ilyen tanácskozó együttes számára, ha olyan vezért tudnak a maguk élén, akinek a bölcsessége az õ szintjüknek felel meg. Mindenkinek alkalom kínálkozik így szellemi képességei megvillogtatására. Ha Pál valamilyen mesterségre tehetett szert, miért ne lehetne Péter is egyszer mester.
A demokrácia fõtulajdonságának, a gyávaságnak felel meg leginkább ez a találmány, amely mindig módot ad az ún. vezérek legnagyobb részének arra, hogy minden fontosabb és döntõbb jelentõségû határozathozatal esetén az ún. többség szoknyája mögé bújhassanak.
Érdemes megfigyelni egy ilyen szélhámost, és látni, hogy miként könyörgi ki gondterhes arccal minden intézkedéshez a többség beleegyezését, aminek révén biztosítja a szükséges cinkostársakat és lerázhatja magáról a felelõsséget. Ebben leli magyarázatát azután, hogy az ilyenszerû politikai tevékenység minden tisztességesen gondolkodó férfiú számára gyûlöletes, míg minden gyönge jellem olyan, aki gyáva kutyaként kihúzza magát a személyes felelõsség alól és kibúvót keres és kap utána. Hogyha egy nemzet vezetõi ilyen gyönge jellemekbõl állnak, az idõvel súlyosan megbosszulja magát. Nem lesz vállalkozó, aki bátor lenne a határozott tettek keresztülvitelére, és mindenkor inkább elviseli a szégyenteljes megvetést, semhogy viselné a felelõsséget egyenes, határozott döntésekért.
Egyet ugyanis nem szabad elfelejteni: a többség ebben az esetben sem tudja pótolni a nagyságot. A többség nemcsak a butaság, hanem a gyávaság megtestesítõje is, és amint száz üresfejû fráter nem tesz ki egy bölcset, úgy nem lehet száz gyávától sem hõsies elhatározást vámi.
Minél kisebb aztán az egyes vezér felelõssége, annál inkább meg fog azoknak a száma növekedni, akik bár minden rátermettség nélkül úgy érzik, hogy a nemzet vezéri szolgálatába kell állítaniuk "halhatatlan" erejüket. Alig tudják kivárni, hogy sorra kerüljenek: ott állnak hosszú sorokban, fájdalmasan számoljak az elõttük állókat, és szinte kínos pontossággal számolják ki, hogy emberi számítás szerint mikor kerülhetnek sorra. Örömmel üdvözölnek minden változást, minden botrányt, amely megritkítja az elõttük állók sorait. Ha valaki mégsem akar tágítani a már bevált állásából, azt szinte a kölcsönös szolidaritás megszegõinek tekintik. Gonosz indulattól vezetve nem nyugszanak, amíg ki nem túrják helyébõl és nem bocsátja a köz rendelkezésére állását, hogy aztán az ilyen kimozdított egyhamar vissza se kerülhessen a helyére. Mert az ilyen állásából kitaszított mindjárt ismét megkísérli a vállalkozók soraiba való beférkõzést, hacsak a többiek fokozódó szidalma és ordítása vissza nem rettenti õt.
Ennek az egész állami berendezkedésnek következményeként szinte félelmetes gyorsasággal változnak a legfontosabb állások és tisztségek viselõi; olyan következmény, amely gyakran végzetszerû hatással lehet. Mert nemcsak az alkalmatlan és üresfejû esik a változó rendszer áldozatául, hanem még inkább az igazi vezéregyéniség is, akit a sors véletlenül ilyen állásba juttatott. Az ilyen egyéniség ellen ugyanis rögtön egységes frontot képeznek azok, akik nem tartják, nem érzik maguk közül valónak õt, és egész egyszerûen közös ellenségüknek tekintik. Beverik a fejét annak is, aki az emberi nullák közül tehetségével kiválhatnék, és ebben az irányban ösztönük annál erõteljesebb, minél inkább hiányzik ez náluk minden egyéb vonatkozásban.
Ennek a következménye azután a vezetõ rétegek mind nagyobb arányú szellemi elszegényedése. Mit jelent azonban ez a nemzetre és államra nézve, azt mindenki megállapíthatja, feltéve. hogy nem tartozik õ is a "vezéreknek" ehhez a rendjéhez.
A régi Ausztriában immár legjellegzetesebb változatában tenyésztõdött ki az ilyen parlamentáris kormányforma.
A miniszterelnököt ugyan a császár nevezte ki, de ez a kinevezés a parlamenti akarat végrehajtását jelentette. Az egyes miniszteri tárcákért folytatott alkudozás azonban mára "tiszta nyugati demokrácia" szellemében történt. Az egyes személyiségek olyan gyors egymásutánban váltották fel egymást, hogy ez már szinte hajtóvadászat jellegét öltötte magára. Ennek megfelelõen csökkent az értéke ezeknek az "államférfiaknak", míg végre csak az a kis parlamenti "síber"-típus maradt meg, amelyiknek az értékmérõje csupán a koalícióknak, e legkisebb stílû politikai üzletkötéseknek keresztülvitelében mutatkozó tehetségében rejlett.
Ilyen módon a bécsi iskola a legnagyszerûbb tanulmányokat nyújtotta.
Érthetõ érdeklõdéssel vontam párhuzamot ezeknek a népképviselõknek a tudása és szellemi képessége, valamint az általuk vállalt feladatok között. Természetesen, foglalkoznom kellett ezeknek a "kiválasztottak"-nak a szellemi színvonalával, és vizsgálódásom akarva, nem akarva arra késztetett, hogy nyilvános életünk e nagyszerû példányainak az elõéletét is tanulmányozzam. Az a mód, amellyel ezek az urak szolgálatukat a haza javára fordították, tehát tevékenységük technikája is megérdemelte ezt az alapos vizsgálatot.
Minél mélyebbre hatolt az ember a belsõ viszonyok tanulmányozásában és minél élesebb tárgyilagossággal vizsgált egyeseket és tárgyi alapokat, annál szomorúbb lett a parlamenti élet összképe. Ez a megállapítás nagyon is figyelemre méltó olyan intézménnyel szemben, amelyik minden alkalommal a tárgyilagosságra, mint egyetlen igazi alapra hivatkozik. Ha az ember ezeket az urakat és salamoni ítéletük törvényeit vizsgálja, csodálkozik az eredményen.
Egyetlen elv sincs, amely tárgyilagosan szemlélve annyira helytelen lenne, mint a parlamentáris kormányzás elve.
Eltekintve attól, hogy milyen körülmények között és mily módon történik ezeknek a népképviselõ uraknak a megválasztása, és hogyan kerülnek ezek az urak tisztségükbe és új méltóságukba, mindenki elõtt világos, hogy csak a legritkább esetekben és csak egy kis töredéknél lehet szó általános óhaj és szükség teljesülésérõl. A nagy tömegek politikai iskolázottsága sokkal alacsonyabb színvonalon áll, semhogy maguk tudnák megszabni általános politikai világnézetük irányát, és ki tudnák választani az azok megvalósítására hivatott megfelelõ személyeket.
Amit általában "közvélemény"-ként szoktunk megjelölni, az csak a legritkább esetben nyugszik egyesek egyéni tapasztalatain és ismeretein, hanem legnagyobbrészt, sajnos, a legerõszakosabb és legkíméletlenebb "felvilágosítás" eredményeként jelentkezõ elgondoláson.
Amint a felekezeti hovatartozás csak nevelés eredménye, és az emberben csak a vallásosság szükséglete jelentkezik élõ valóságként, éppen úgy a nagy tömegek politikai gondolkodásmódja is gyakran egészen hihetetlenül kitartó és alapos lelki és szellemi megdolgozás eredménye.
E politikai nevelés oroszlánrésze amelyet ebben az esetben a propaganda szóval fejezhetünk ki legtalálóbban a sajtót illeti. Az gondoskodik elsõsorban errõl a "felvilágosító" munkáról, és ezzel mintegy a felnõttek iskoláját teremti meg. De ez a nevelési eszköz nem az állam kezében, hanem részben igen értéktelen erõk hatalmában van. Éppen Bécsben, még mint fiatal embernek nyílt nagyon jó alkalmam ennek a tömegnevelõ eszköznek a tulajdonosait és szellemi gyárosait megismerni. Csodálkoznom kellett azon, hogy milyen gyorsan sikerült egy államban ennek a legátkozottabb nagyhatalomnak egy bizonyos gondolkodásmódot teremteni, amelyik pedig a mindenkori valódi kívánságok és nézetek tökéletes meghamisítását jelentette. Rövid idõ alatt nevetséges dolgokat nagy jelentõségû állami aktusokká fújtak fel, máskor viszont életbevágóan fontos problémákat a feledés homályába borítottak, helyesebben egyszerûen kiloptak a tömegek emlékezetébõl.
Így sikerült néhány hét alatt a semmibõl nevet elõvarázsolni, e név viselõjének a nagy nyilvánosság reménységét biztosítani, részére olyan népszerûséget teremteni, amilyen igazán nagy jelentõségû férfiaknak egész életükben nem jutott osztályrészül. Míg egyfelõl így bukkantak fel soha nem hallott nevek, másfelõl a nyilvános és állami élet kipróbált egyéniségei legjobb egészségük mellett egyszerûen meghaltak a világ számára, vagy pedig olyan vádaskodásokkal illették, amelyekkel lehetetlenné tették õket. Behatóan tanulmányozni kell azt a szörnyû zsidó aknamunkát, amellyel tisztességes embereket rántanak a szennybe és a pocsolyába, hogy értékelni tudjuk e sajtókalózok veszedelmes mûködését.
Nincsen az a piszkos eszköz, amihez az ilyen szellemi rablólovag ne folyamodnék, ha céljai elérésérõl van szó. Beférkõzik a legtitkosabb családi rejtekbe, nem nyugszik, amíg csak egyetlen vékonyka esetre nem bukkan, amelynek segítségével meghurcolhatja szerencsétlen áldozatát. Ha pedig sem a nyilvános, sem a családi életben nem talál még nagyítóüveggel sem kivetnivalót, akkor egyszerûen a megrágalmazás módszeréhez folyamodik. Nemcsak azért, mert tudja, hogy az ezerszer visszavont rágalomból is mindig visszamarad valami a meghurcolt hátrányára, de különösen azért, mert a százszoros ismétlés következtében amelyhez mindig talál cinkostársakat, az áldozatnak még védekeznie is szinte lehetetlenség.
Mindezt az "újságírói kötelesség" fehér tógájában teszik. Ez a banda gyártja legnagyobbrészt azt a "közvélemény"-t is, amelybõl a parlamentarizmus burjánzik ki. Ennek a fejlõdésnek a szemléltetése és hazug valószínûtlenségének a bemutatása köteteket venne igénybe. De hogyha mindettõl eltekintünk és csak a tényleges terméket és tevékenységet figyeljük, akkor már az is elég ahhoz, hogy még a legvakonhívõbb elõtt is fellebbentse a fátyolt az intézmény ésszerûtlenségérõl. Ezt az ésszerûtlen és egyben veszélyes tévedést legjobban akkor érthetjük meg, hogyha a késõbbiekben a demokratikus parlamentarizmust az igazi germán demokráciával hasonlítjuk össze.
A demokratikus parlament legfõbb sajátsága abban rejlik, hogy bizonyos számú, mondjuk ötszáz férfiút, vagy az utóbbi idõben asszonyt is, válasszanak, akiket azután mindenben döntõ szó illet; mert igaz ugyan, hogy van kormány is, amely kifelé az állami tevékenység irányítását végzi, de ez csak látszat. A valóságban a kormány egyetlen lépést sem tehet a képviselõegyüttes engedélye nélkül. Éppen ezért nem is lehet semmiért felelõssé tenni, mert a döntés joga a parlament többségét illeti. A kormány így semmi egyéb, mint a többség akaratának a végrehajtója. Politikai képessége pedig tulajdonképpen abban nyilvánul meg, hogy miként tudja magát a többség akaratához idomítani, vagy pedig a többséget a saját akarata szerint befolyásolni. Ez a körülmény a kormányt a tényleges kormányzat magasságából a többség koldusává alacsonyítja. Legfontosabb feladata tulajdonképpen a többség jóakaratának esetrõl esetre való biztosítása, vagy pedig egy alkalmasabb és inkább befolyásolható többség megteremtése. Ha ez sikerül, akkor meghosszabbította életét; ha nem: mehet. Munkatervének helyessége ebbõl a szempontból éppenséggel semmi szerepet sem játszik.
Ezáltal megszûnik minden felelõssége is. Hogy mihez vezet ez az út, arra könnyen rájöhetünk, ha meggondoljuk, hogy a megválasztott ötszáz népképviselõ összetétele az egyesek hivatása vagy képességei szerint éppen olyan egyenetlen, mint sivár képet mutat. Mert ne higgye senki, hogy a nemzetnek ezek a kiválasztottjai egyben szellemi és értelmi kiválasztottak is! Remélhetõleg nem gondolja senki, hogy ennek a minden egyéb, mint szellemdús választói tömegnek a szavazócédulái nyomán az államférfiak százai nõnek ki. Egyáltalán az ember nem tudja eléggé elítélni azt a balga hiedelmet, hogy az általános választásokból zsenik születnek. Elsõsorban is egy-egy nemzet számára csak nagy, szent idõkben adódik egy-egy igazi államférfiú, de semmi szín alatt sem száz és még több egyszerre; másodsorban a tömeg szinte ösztönszerûleg idegenkedik a lángelméktõl. Elõbb megy át a teve a tû fokán, semmint egy választás felfedezzen egy igazi nagy férfit.
Az. aki az általános átlag fölé emelkedik, a világtörténelem folyamán mindig személyesen szokott jelentkezni.
Így azonban több mint ötszáz szerény képességû ember határoz a nemzet legfontosabb kérdéseiben, állít össze kormányokat, amelyeknek azután minden esetben és minden különösebb kérdésben a gyülekezet hozzájárulását kell kikérnie, tehát röviden azt mondhatjuk, hogy valójában ötszáz ember csinálja a politikát. Úgy is néz az ki.
De ha teljesen figyelmen kívül hagyjuk is ezeknek a népképviselõknek a zsenialitását, meg kell gondolnunk, hogy milyen különbözõ kérdések és ezeknek mennyire különféle területen mozgó megoldása és döntése vár elintézésre, akkor megállapíthatjuk hogy mennyire méltatlan egy ilyen kormányzati rendszer, amely a döntés jogát emberek sokadalmára bízza. Olyan együttesre, amelybõl csak egy csekély töredéknek van tudáson és tapasztalaton alapuló fogalma az éppen szõnyegre kerülõ ügyekre vonatkozólag. A legfontosabb gazdasági kérdések olyan fórum elé kerülnek, amelyeknek tagjai csak egy tized részben rendelkeznek gazdasági elõképzettséggel. Ez pedig nem jelent egyebet, mint a döntést olyan emberekre bízni, akiknek ehhez minden feltételük teljesen hiányzik.
Így van ez azonban minden más kérdésben is. Mindig a tudatlanok és tehetetlenek többségét illeti a döntés; azt a többséget, amelynek összetétele változatlan marad, mialatt a tárgyalás alá kerülõ kérdések az életnek majdnem minden területérõl kerülnek szõnyegre, miért is a döntés jogát gyakorló népképviselõk állandó változása is szükséges lenne. Teljesen indokolatlan állapot az, hogy a közlekedési kérdésekben ugyanazok határozzanak, akik a magas politika kérdéseit eldöntik. Ezeknek a népképviselõknek egyetemes lángelméknek kellene lenniük. Sajnos, legtöbbször egyáltalán nem nagy koponyákról van szó, hanem korlátolt, beképzelt, pöffeszkedõ dilettánsokról, a szellemi világ e legundorítóbb fajtájához tartozókról. Ehhez járul az az érthetetlen könnyelmûség is, amellyel ezek az urak olyan dolgokról beszélnek és tárgyalnak, amelyek még a legnagyobb szellemóriásoknak is gondos mérlegelést tennének szükségessé. A nemzet jövõjét érintõ nagy fontosságú határozatokat hoznak olyan könnyedén, mintha a tárgyalóasztalon egy kedélyes tarokkparti folynék, és nem pedig egy nemzet léte függne azoktól.
Igazságtalanság lenne azt hinni, hogy az ilyen parlament minden egyes képviselõ tagja már önmagában ennyire kevés felelõsségérzettel rendelkezne. Nem. Semmi esetre sem.
Mialatt azonban a rendszer az egyest arra kényszeríti, hogy olyan kérdésekben foglaljon állást, amelyekhez egyáltalán nem ért, lassanként megöli a jellemet is. Senkiben nem lesz bátorság annak kijelentésére: "Uram, én azt hiszem, hogy mi ehhez az ügyhöz nem értünk, én legalábbis semmi esetre sem értek. " (Egyébként ez is keveset változtatna a dolgon, mert nemcsak hogy nem értenék meg a becsületes nyíltságnak ezt a módját, de nem is engednék egy ilyen becsületes szamár miatt az egész játékot felborítani. ) Aki azonban az embereket ismeri, az tisztában van azzal, hogy egy ilyen kitûnõ társaságban senki nem akar a legbutább lenni, annál kevésbé, mert bizonyos körökben a becsületesség egyet jelent a butasággal.
Így azután, ha egy alapjában véve becsületes képviselõ kerül a parlamentbe, idõvel kénytelen maga is együtt ordítani a farkasokkal. Már az a meggondolás, hogy egyetlen embernek az ellenkezése az egészen mit sem változtat, megöl minden Jóindulatú elhatározást. Lassanként bebeszéli magának, hogy õ személy szerint távolról sem a legrosszabb és hogy az õ együttmûködése talán sok rossz megakadályozását jelentheti.
Felvetõdhet az ellenvetés: lehet, hogy az egyes képviselõ ehhez vagy ahhoz a kérdéshez nem ért, de viszont az õ állásfoglalása a politikáját irányító frakció megbeszélésének a tárgyát képezi, melynek megvannak a maga külön szakosztályai, amelyek szakértõik útján kellõképpen tájékozottak.
Elsõ látszatra ez tényleg így is van. De akkor viszont felmerül a kérdés, miért kell ötszáz embert választani, ha egyébként is csak néhányan rendelkeznek a legfontosabb közérdekû kérdésekben való állásfoglaláshoz szükséges tudással. Itt van a kérdés lényege.
A mai demokratikus parlamentarizmusunknak nem is célja, hogy a bölcsek együttesét teremtse meg, hanem sokkal inkább az, hogy függési viszonyban lévõ szellemi senkiket hozzon össze, akiknek bizonyos irányban való vezetése annál könnyebb lesz, minél nagyobb az egyes személyek korlátoltsága. Csak így lehet mai értelemben vett pártpolitikát folytatni, és csak így lehetséges, hogy a tulajdonképpeni fõmozgató mindig a háttérben maradjon anélkül, hogy õt valamikor is felelõsségre lehessen vonni. Ha a nemzetre bármilyen káros határozatot hoznak is, azt nem egy mindenkitõl ismert személy rovására írják, hanem egy egész frakció terhére.
Ez minden gyakorlati felelõsség kikapcsolásához vezet, mert a felelõsség csak egyes személyek kötelezettségében állhat, nem parlamenti testületben.
Ez a rendszer csak a leghazugabb sötét bujkálónak lehet kedves és értékes, egyenes jellemû, becsületes és egyéni felelõsséget vállalni hajlandó egyén csak gyûlölheti azt.
Ezért vált az ilyen demokrácia annak a fajnak az eszközévé, amely a maga belsõ célkitûzéseit most és a jövõben is mindenkor rejtegetni kénytelen. Csak a zsidó becsülheti azt az intézményt, amely éppen olyan kétszínû és hazug, mint õ maga.
Homlokegyenest ellenkezik ezzel a tevékenységéért és mulasztásaiért teljes felelõsséggel tartozó vezér szabad választásának germán demokráciája, amelyben a többséget nem szavaztatják meg egyes kérdésekrõl, hanem azt csak egyetlen személy választási joga illeti meg, azé a személyé, aki aztán vagyonával és életével felel határozataiért.
Arra az ellenvetésre, hogy ilyen körülmények között nehezen akad valaki, aki ilyen nagy esélyû és felelõsségû feladatra vállalkoznék, csak egyet lehet felelni:
Hála Istennek, hiszen éppen ebben rejlik a germán demokrácia hatalmas jelentõsége, hogy nem juthat mindjárt a legelsõ méltatlan, könyöklõ és erkölcsi gyáva kerülõ utakon a néptársak kormányára, hanem már a felelõsség nagysága is visszariaszthatja a tudatlanokat és gyöngéket.
De ha egy ilyen ember mégis a polcra merészkednék, akkor könnyebb õt felelõsségre vonni és kímélet nélkül eljárni e gyáva kutya ellen, mondván: hátrább az agarakkal, te bemocskolod a lépcsõket. A történelem panteonjához vezetõ lépcsõzet nem illeti meg az alattomosokat, hanem csak a hõsöket. A bécsi parlament látogatása két év után erre a meggyõzõdésre juttatott. Azután már nem jártam be.
A parlamenti kormányzás volt legfõbb oka a régi Habsburg állam évrõl évre való gyengülésének. Minél inkább megtörte mûködésével a németség elõjogait, annál inkább beleesett a nemzetiségek egymás elleni kijátszásának rendszerébe. Magában a birodalmi tanácsban ez mindig a németség és ezzel egyidejûleg a birodalmi egység rovására esett, s az évszázadfordulón már mindenki elõtt világossá vált, hogy a Monarchia vonzóereje nem képes megküzdeni az egyes nemzetiségek széthúzó törekvéseivel. Ellenkezõleg!
Minél szerényebbek voltak az eszközök, amelyeket az állam a saját fenntartása érdekében használt, annál nagyobb volt a birodalom egységének semmibe vétele. Nemcsak Magyarországon, hanem az egyes szláv tartományokban is olyan kevés együttérzés volt tapasztalható a közös Monarchiával szemben, hogy annak gyöngeségében semmi esetre sem látták a saját szégyenüket is, inkább örültek a bekövetkezõ öregség e jelének, és inkább halálát, semmint gyógyulását remélték.
A teljes összeomlást a parlamentben gyalázatos meghunyászkodással és minden zsarolásnak a németség számlájára való kielégítésével, az országban pedig az egyes népeknek egymás elleni kijátszásával egyelõre megakadályozták. Az általános fejlõdés iránya határozottan németellenes volt, különösen mióta Ferenc Ferdinánd lett a trónörökös, akitõl kezdve a felülrõl lefelé való csehesítés tervszerûvé vált. A kettõs Monarchiának ez a jövendõ uralkodója minden elképzelhetõ eszközzel elõmozdította, de legalább is fedezte az elnémettelenítést. Tiszta német helységeket toltak át az állami hivatalnoki kar felhasználásával a vegyes nyelvû veszélyzónába. Magában Alsó-Ausztriában is egyre fokozódó gyorsasággal indult meg ez a folyamat, és Bécs már sok cseh szemében, mint legnagyobb városuk szerepelt.
Ennek a Habsburgnak, akinek családja úgyszólván csak csehül beszélt (felesége, akit mint cseh grófnõt morganatikus házasságkötés útján vett nõül, olyan körbõl származott, akinek németgyûlölete családi hagyományt képezett), az volt a vezérlõ gondolata, hogy Közép-Európában fokozatosan egy szláv államot alakít ki, amely az ortodox Oroszországgal szembeni védekezésképpen szigorúan katolikus alapokon nyugodnék. Ezáltal, amint az a Habsburgoknál nagyon gyakran elõfordult, a vallást megint tisztán politikai gondolat szolgálatába állították, éspedig olyan gondolatnak a szolgálatába, amely legalábbis német történelmi szempontból nézve szerencsétlen volt.
Az eredmény sok tekintetben több volt mint szomorú.
A Habsburg ház trónját, Róma pedig egy nagy államot veszített el.
Mialatt a korona a vallási momentumokat is a maga politikai célkitûzéseinek szolgálatába állította, egy olyan mozgalmat keltett életre, amellyel természetesen maga sem számolt.
A régi Monarchiában élõ németség minden eszközzel való visszaszorításának kísérlete mintegy válaszul megteremtette Ausztriában a nagynémet mozgalmat.
A nyolcvanas években a zsidó alapokon nyugvó manchesteri liberalizmus a Monarchiában elérte, talán túl is haladta fejlõdésének csúcspontját. Az általa kiváltott ellenhatás, mint általában mindenütt, a régi Ausztriában elsõsorban nem szociális, hanem nemzeti szempontból nõtt ki. A létfenntartási ösztön a németséget erõsebb önvédelmi harcra késztette. Csak másodsorban kezdtek a gazdasági elgondolások is befolyást gyakorolni. Így bontakozott ki az általános politikai zûrzavarból két pártképzõdmény, amelyik közül az egyik inkább nemzeti, a másik inkább szociális irányban haladt, de mindkettõ nagyon értékes és tanulságos volt a jövõre nézve.
Az 1866-os háború nyomasztó vége a megtorlás gondolatát oltotta a Habsburg házba. Kizárólag Miksa mexikói császár halála akinek szerencsétlen expedíciójáért a felelõsséget elsõsorban III. Napóleonra hárították, és akinek a franciák részérõl történt cserbenhagyása általános felháborodást keltett akadályozta meg a szorosabb együttmûködést Franciaországgal. A Habsburg ház akkoriban mégis lesben állott. Ha az 187071. évi háború nem lett volna olyan szinte egyedülálló diadalmenet, a bécsi udvar minden bizonnyal megkísérelte volna a Sadowáért való bosszú véres játékát. Amikor azonban a harcterekrõl az elsõ csodálatos, szinte hihetetlen és mégis igaz gyõzelmi hírek megérkeztek, a "minden uralkodók legbölcsebbje" felismerte, hogy erre nem alkalmas a pillanat, és így jó arcot mutatott a rossz játékhoz.
E két évnek hõsi küzdelme egy még sokkal hatalmasabb csodát is teremtett; mert a Habsburgok irányváltozása sohasem jelentett belsõ õszinteséget, hanem a körülmények kényszerítõ hatását. Ezzel szemben a régi Ostmark német népét a gyõzelmi mámor magával ragadta és mélységes érzéssel látta apái álmának nagyszerû megvalósulását.
Mert ne ámítsa magát senki! Az igazán német érzelmû osztrák Königgrätzben a birodalom újjáteremtésének éppen olyan tragikus, mint szükséges velejáróját ismerte fel. Az osztrák németség éppen a saját testén tapasztalta legalaposabban, hogy a Habsburg ház történelmi küldetését befejezte, és hogy az új birodalom csak azt koronázhatja császárává, aki a maga hõsi egyéniségével méltó a "Rajna koronájához". Különösen hálásak lehetünk a sorsnak azért, hogy erre a dicsõségre éppen olyan uralkodóházat szemelhetett ki, amely a nemzeti elesettség idején Nagy Frigyes személyében már megajándékozta a nemzetet a megújhodás útját jelzõ lángoszloppal.
A nagy háború után, midõn a Habsburg ház végsõ elhatározással a szlávosító politika végcéljaként a kettõs monarchia veszedelmes németségének (amelynek belsõ világnézete már nem lehetett kétséges) lassú, de kérlelhetetlen kiirtására határozta el magát, akkor ennek a halálraítélt népnek az ellenállása olyan módon robbant ki, amilyenre az újabbkori német történelemben nem volt még példa. Elsõ ízben lettek rebellissé a nemzeti és hazafias gondolkodású férfiak. Rebellisek voltak. Óh, nem a nemzettel, nem az állammal szemben, hanem a kormányzásnak olyan módjával szemben, amelynek, felfogásuk szerint, népük elsorvasztásához kellett vezetnie.
Az újabb német történelem idején elõször vált el egymástól a megszokott dinasztikus hazafiasság és a nemzeti alapon álló haza és fajszeretet.
Az 1890-es évek ausztriai nagynémet mozgalmáé az érdem azért az egyenes és nyílt megállapításért, hogy az államhatalom csak akkor igényelhet tiszteletet és védelmet, ha a nép érdekének megfelel, vagy legalábbis nem ártalmas arra.
Az államhatalom nem lehet öncél, mert ha az lehetne, akkor ennek a világnak minden erõszakossága szent és sérthetetlen volna.
Ha az államhatalom segítségével egy népet a tönk szélére juttattak, akkor az ilyen nép fiainak nemcsak joga, de egyenesen kötelessége a forradalom.
Azt a kérdést azonban, hogy mikor jön el ennek az ideje, nem elméleti viták, hanem az erõ és az eredmény dönti el.
Minthogy a még rossz és a nép érdekeit ezerszer is eláruló kormányhatalom is igénybe veszi saját érdekében az államtekintélyt, a faji létfenntartás ösztönének a szabadság és függetlenség kivívása érdekében ugyanazokkal a fegyverekkel szabad harcolnia, mint amelyekkel az ellenfél igyekszik önmagát fenntartani. Legális fegyverekkel kell harcolnia mindaddig, amíg a megdöntendõ uralom is ezeket használja, de nem szabad visszariadni az illegális fegyverektõl sem, ha az elnyomó is ilyenekkel harcol.
Általában azonban nem szabad elfelejteni, hogy az emberi lét legfontosabb célja nem egy államnak, még kevésbé egy kormánynak a fenntartása, hanem a fajfenntartás kell, hogy legyen. Ha tehát ezt fenyegeti veszély, akkor a törvényesség kérdése csak alárendelt szerepet játszik. Ebben az esetben, ha az uralkodó hatalom ezerszer is "törvényes" eszközöket használ tevékenységéhez, az elnyomottak létfenntartási ösztöne legteljesebb jogot ad bármilyen fegyver használatára.
Csakis e gondolat felismerésében gyökereznek a birodalom népeinek belsõ és külsõ elnyomatása elleni szabadságharcai, azok a küzdelmek, amelyek oly hatalmas szerepet játszottak a történelemben.
Az emberi jogok megtörik az állami jogokat. Ha azonban egy nép az emberi jogokért folytatott harcában elbukik, akkor ez azt jelenti, hogy a sors mérlegén könnyûnek bizonyult e földön való fennmaradásra. Mert aki nem hajlandó vagy nem képes a létért küzdeni, annak a végzete a földön egy igazságos, eleve elhatározás szerint beteljesült.
Ez a világ nem a gyáva népek világa!
Hogy a zsarnokságnak mily könnyû az úgynevezett "törvényesség" köpenyét magára ölteni, azt a legtisztábban és legnyomatékosabban éppen Ausztria példája mutatja. A törvényes államhatalom ebben az idõben a német többséggel rendelkezõ parlament németellenes talajában és az éppen annyira németellenes uralkodóházban gyökerezett. Ebben a két tényezõben testesült meg az egész államtekintély (hatalom). Balgaság lett volna e helyrõl vámi a német-osztrák nép sorsának a jobbrafordulását. Az egyetlen lehetséges "törvényes" út és az államhatalomnak imádói szerint ezzel minden ellenállás minthogy ez törvényes eszközökkel keresztülvihetõ nem volt elvetendõ lett volna. Ez viszont a német népnek szükségszerû és rövid idõn belül bekövetkezõ megsemmisítését jelentette volna. Valójában azonban ettõl a sorstól csak ennek az államnak az összeomlása mentette meg a németséget.
A rövidlátó teoretikus természetesen sokkal inkább halna meg saját elméletéért, mint népéért.
Miután az emberek elõbb megalkotnak bizonyos törvényeket, úgy képzelik, hogy késõbb õk vannak a törvény kedvéért. E balga felfogással való leszámolás Ausztria akkori nagynémet mozgalmának érdeme. Miközben a Habsburgok minden eszközzel megkísérelték a németség elnyomását, ez a párt kíméletlenül nekirontott a "felséges uralkodóház"-nak. Ez a párt volt az, amelyik elsõnek vette bonckés alá ezt az elposhadt államot, és nyitotta ki százezrek szemét. Övék az érdem azért is, hogy a hazaszeretet nagyszerû fogalmát kiszabadították a gyászos emlékû uralkodóház ölelõ karjaiból. Fellépésük elsõ idejében rendkívül nagy volt követõik száma, szinte lavinaszerûen mindent elsöpréssel fenyegettek. Sajnos, a siker nem volt tartós. Amikor Bécsbe jöttem, ezt a mozgalmat a közben hatalomra jutott keresztényszocialista párt régen túlszárnyalta és majdnem a jelentéktelenség homályába taszította.
A nagynémet mozgalom emelkedésének és hanyatlásának, másrészt a keresztényszocialista párt hatalmas elõretörésének egész folyamata klasszikus és mély jelentõségû tanulmány volt számomra.
Bécsbe érkezésemkor minden együttérzésem a nagynémet mozgalomé volt. Az a bátorság, amellyel a parlamentben "Éljenek a Hohenzollerek!" kiáltás elhangzott, éppúgy imponált nekem, mint ahogy örültem annak, hogy õk magukat a német birodalom átmenetileg elválasztott alkotórészének tekintették, és egy pillanatig sem feledkeztek meg arról, hogy ezt a körülményt nyilvánosan is kifejezésre juttassák. Népünk megmentéséhez vezetõ egyetlen útnak tetszett az, hogy a németséget érintõ minden kérdésben kímélet nélkül színt vallottak és sohasem alkudoztak; az a körülmény viszont, hogy ez a mozgalom ilyen csodálatos felvirágzás után oly nagyon lehanyatlott, érthetetlen volt elõttem. Még kevésbé volt érthetõ azonban az, hogy a keresztényszocialista párt abban az idõben hatalma csúcspontján állott.
Miközben én e két mozgalom összehasonlításához fogtam, itt is a véletlen tette lehetõvé számomra szomorú helyzetem következtében igen rövid idõ alatt a rejtély megfejtését.
A dolgok mérlegelését annál a két embernél kezdem. akik e két párt vezetõi és alapítóiként tekinthetõk: Georg Schönerernél és dr. Karl Luegernél.
Emberi szempontból mindkettõ messze kimagaslik az ún. parlamenti jelenségek körébõl. Az általános politikai korrupció mocsarában mindkettõnek az élete tiszta és érintetlen maradt. Személyes szimpátiám elsõsorban mégis a nagynémet
Schönerert illette, hogy csak késõbb, lassan forduljon a keresztényszocialista vezér felé is.
Képességüket tekintve az elvi kérdések tekintetében már akkor Schönerert tartottam a jobb és alaposabb gondolkodónak. Tisztábban és világosabban látta, mint bárki más, az osztrák állam kényszerû végét. Hogyha a Habsburg monarchiával szembeni figyelmeztetéseit, különösen a Német Birodalomban, jobban megszívlelték volna, a Németországot egész Európával szembeállító világháború szerencsétlensége sohasem következett volna be.
Amennyire ismerte azonban Schönerer a problémákat belsõ valóságukban. éppen annyira tévedett az emberekben. Dr. Lueger ereje pedig ezzel szemben éppen emberismeretében rejlett.
Ritka emberismerõ volt ez a férfiú, aki különösen attól óvakodott, hogy az embereket jobbaknak lássa, mint amilyenek. Éppen ezért õ inkább az élet gyakorlati jelentõségeivel számolt, míg Schönerernek ehhez kevés érzéke volt. Mindaz, amit ez a nagynémet gondolt, elméletileg helyes volt, de hiányzott az erõ és a megértés ahhoz, hogy mindazt az elméleti tudást a nagy tömegek, a nép széles rétegei számára megfelelõ formában hozzáférhetõvé is tegye. Éppen ezért minden meglátása, bár látnoki bölcsesség volt, sohasem válhatott gyakorlati valósággá.
Az emberismeretnek ez a kétségtelen hiánya hovatovább mind a mozgalom, mind az õsi intézmények megítélésében nagy tévedéshez vezetett.
Schönerer végre belátta, hogy itt világnézeti kérdésekrõl van szó, azt már azonban nem értette meg, hogy az ilyen, szinte vallási meggyõzõdések képviseletére csak a nép széles rétegei alkalmasak.
Sajnos, csak igen kis mértékben vette észre az ún. "polgári" elemek harci kedvének rendkívüli korlátoltságát is, márpedig ezek a körök gazdasági helyzetük következtében félnek az igen nagy veszteségektõl, s így tartózkodóbbak.
Minden világnézetnek csak akkor lehet kilátása a gyõzelemre, hogyha az új tanok képviseletét és terjesztését széles tömegek vállalják és készek azokért harcolni is.
Az alacsonyabb néprétegek jelentõségének és értékének félreismerésébõl fakadt Schönerernek a szociális kérdések terén tanúsított teljesen elégtelen felfogása. Schönerernek mindebben ellentéte volt dr. Lueger.
Alapos emberismerete lehetõvé tette számára az erõviszonyok helyes megítélését s ez a körülmény megõrizte a meglevõ intézmények túlságos lebecsülésétõl is, sõt ezeket részben segítõeszközül használta fel céljai eléréséhez. . Alaposan megértette azt is, hogy a felsõ polgári rétegek harci ereje a mostani idõkben nagyon csekély és elégtelen volt egy nagy mozgalom céljának a kiharcolásához. Éppen ezért politikai tevékenységének fõ súlyát azoknak a rétegeknek a megnyerésére fordította, amelyeknek léte forgott veszélyben s amelyeknek harci kedve emiatt inkább fokozódott, semmint csökkent volna. Éppen így igyekezett kihasználni a meglévõ hatalmi eszközöket, hatalmas intézményeket, hogy ezekbõl a régi erõforrásokból minél több lehetõséget biztosítson saját mozgalma számára.
Új pártját tehát elsõsorban a létében veszélyeztetett középosztályra alapozta és ezáltal áldozatkész és szívós harci erõt jelentõ, kitartó tábort biztosított magának.
A katolikus egyházzal végtelenül okosan kiépített viszonya rövid idõ alatt biztosította számára a fiatal papság oly nagymértékû támogatását, hogy a régi klerikális párt kénytelen volt a harci területeket feladni, vagy pedig bölcsen az új párthoz csatlakozni, hogy lassan ismét újabb és újabb pozíciókat nyerjen.
Ha mindezt ennek az embernek ugyancsak jellemzõ egyéniségével magyarázzuk, nagy igazságtalanság történnék vele. Benne ugyanis az okos taktikus mellett a lángeszû, igazán nagy reformátor tulajdonságai is megvoltak. Ennek természetesen határt szabtak a meglevõ lehetõségek és saját egyéni képességei.
Határtalanul nagy gyakorlati cél lebegett ez elõtt az ember elõtt. Bécset akarta bevenni.
Bécs volt a Monarchia szíve. Ebbõl a városból lövellt ki az utolsó életsugár a korhadt birodalom beteges és elvénhedt testébe. Minél egészségesebb a szív, annál lüktetõbb újjászületést biztosíthat a test számára. Elvileg helyes gondolat, amely azonban csak meghatározott, korlátolt ideig érvényesülhet.
Amit ez a polgármester Bécs városa érdekében tett, az a szó legteljesebb értelmében halhatatlan; a Monarchiát azonban ezzel már megmenteni nem tudta. Késõ volt.
Ellenlábasa, Schönerer ezt világosabban látta. Amibe dr. Lueger gyakorlatilag belefogott, az csodálatos módon sikerült; amit azonban tõle remélt, az elmaradt. Amit viszont Schönerer akart, nem sikerült, amitõl félt, az sajnos, borzalmas módon bekövetkezett. E két ember így sem érte el távolabbi célját. Dr. Lueger nem tudta Ausztriát megmenteni, Schönerer pedig nem tudta a német népet a pusztulástól megóvni.
Nagyon tanulságos napjainkban e két párt sikertelenségét tanulmányoznunk. Különösen célszerû ez barátaim számára, mert sok ponton a mai körülmények hasonlítanak az akkoriakhoz. Sok hibától tudjuk megóvni magunkat, olyanoktól, amelyek akkor az egyik mozgalom végét és egy másiknak eredménytelenségét idézték elõ.
Az ausztriai nagynémet mozgalom összeomlásának véleményem szerint három oka van.
Elõször is a szociális kérdések jelentõségének fel nem ismerése egy új és alapjában forradalmi pártban.
Minthogy Schönerer és követõi elsõsorban a polgárság rétegeit igyekeztek megnyerni, az eredmény csak nagyon gyönge és szerény lehetett.
A német polgárság, különösen magasabb köreiben egyedeiben talán öntudatlanul szinte a formális önmegtagadásig pacifista, hogyha a nemzet vagy az állam belsõ ügyeirõl van szó. Jó idõkben, vagyis ebben az esetben jó kormány idején ilyen gondolkodásmód az államra nézve e rétegeknek a részérõl rendkívül nagy értéket jelent; rossz uralom idején azonban egyenesen veszélyes. A nagynémet mozgalomnak már csak a valóban komoly harc keresztülvitele érdekében is a tömegek megnyerését kellett volna céljául kitûznie. Az a körülmény, hogy ezt nem tette, eleve megfosztotta attól a kezdõ lendülettõl, amelyre egy ilyen mozgalomnak szüksége van, ha nem akar idõ elõtt meggyengülni.
Ha azonban ezt az alaptételt kezdetben elmulasztja, akkor az új párt még a lehetõségét is nélkülözi annak, hogy az elmulasztottat késõbb jóvátegye. Mérsékelt polgári elemek nagy tömegének a felvétele esetén a mozgalom ezekhez fog alkalmazkodni, és így még kilátás sem lehet arra, hogy a nép széles rétegeibõl számításra méltó erõkre tegyen szert. A többé-kevésbé majdnem vallásos és áldozatkészséget feltételezõ hit elvész, hogy helyet adjon egy "pozitív" együttmûködésre való törekvésnek, amely nem jelent semmi mást, mint a harc élének letompítását és végül hátrányos békekötést.
Ez lett a sorsa a nagynémet mozgalomnak is azért, mert elejétõl fogva nem helyezett súlyt a széles rétegek megnyerésére. Ezért lett "polgári, elõkelõ és mérsékelten radikális". Pusztulásának második oka ebbõl a hibából fejlõdött ki.
Az ausztriai németség helyzete a nagynémet mozgalom megindulásának idején már kétségbeejtõ volt. A parlament évrõl évre mindinkább a német nép lassú megsemmisítésének eszközévé vált. A tizenkettedik órában minden megtett mentési kísérlet csak ennek az intézménynek a megszûntetésén keresztül lehetett volna bármily kis mértékben is eredményes.
E körülmény a mozgalmat egy elvi jelentõségû kérdés elé állította: Vonuljon-e be a parlamentbe azért, hogy mint kifejezni szokás "belülrõl aknázza alá" ezt az intézményt, vagy vezessen támadó harcot kívülrõl.
Bevonult és vereséggel távozott onnan. Természetesen be kellett vonulnia.
Mert kívülrõl irányított támadó harchoz sok bátorságra és áldozatkészségre van szükség. Az ilyen harcban a szarvánál fogva kell a bikát megragadni, hogy sok súlyos döfés árán, esetleg tört tagokkal a legnagyobb harcok útján kivívhassuk a gyõzelmet.
Ehhez a nagy gyõzelemhez azonban a nép széles rétegeinek fiait kell meggyõznünk.
Egyedül bennük rejlik az az elszántság és kitartás, amely a harc véres megvívásához szükséges. De a nagynémet mozgalom ezeket a széles néprétegeket nem mondhatta magáénak. Így nem is maradhatott más, mint a parlamentbe való bevonulás.
Tévedés lenne azt hinni, hogy ez az elhatározás hosszas tépelõdés eredménye volt. Nem. Nem is gondoltak másra. E balga együttesben való részvétel csak a már másnak ismert intézményhez való csatlakozás lehetõségének a felismerésén alapult. Általában az hitték, hogy könnyebb lesz a széles rétegeket felvilágosítani akkor, ha majd az "egész nemzet színe" elõtt lesz alkalmuk beszélni. Az a meggondolás is szerepet játszott, hogy eredményesebb lehet a támadás magánál a "baj gyökerénél", mint kizárólag külsõ támadás esetén. Emellett azt hitték, hogy a mentelmi jog védelme az élharcosok biztonságát szolgálja, s ezzel erõsítik a mozgalmat. A valóságban azonban a dolog egészen másként történt.
Az a fórum, amely elõtt a nagynémet képviselõk beszéltek, nemcsak, hogy nem nagyobb, de kisebb lett, mert hiszen mindenki csak azok elõtt beszélt, akik éppen hallgatni óhajtották, vagy akik a beszédrõl a sajtó útján vettek tudomást.
A legnagyobb hallgatóságot nem a parlament ülésterme, hanem a nagy, nyilvános népgyûlés biztosítja.
A népgyûléseken az emberek ezrei vesznek részt. akik a szónokot óhajtják hallani, ezzel szemben a képviselõház üléstermében mindössze néhány száz ember van, és azok is inkább a tiszteletdíjak felvétele céljából vannak ott, semmi esetre sem azért, mert égnek a vágytól, hogy egyik-másik "népképviselõ úr" bölcsességét magukba szívják.
Mindenekelõtt pedig: a parlamentnek mindig ugyanaz a közönsége, amely már nem fog újat tanulni, nemcsak azért, mert hiányzik a tanuláshoz szükséges képessége, hanem elsõsorban azért, mert nincs hozzá akarata.
Ezeknek a képviselõknek egyike sem fog meghajolni a nagyobb igazság elõtt, de még kevésbé fogja azt szolgálni. A férfiasságnak ezek a díszei legfeljebb mandátumuk megvédése érdekében abban az esetben fogják ezt megtenni, ha úgy érzik, hogy az eljövendõ választás eddigi pártjuk vereségét hozza majd magával. Csak ebben az esetben kísérlik meg az átnyergelést az erkölcsi elvhûség legnagyobb dicsõségére. Ilyenkor aztán a parlamenti pockok menekülnek a süllyedõ hajóról.
Az átnyergeléshez persze a meggyõzõdésnek és lelkiismeretnek semmi köze sincs. Ez csak a parlamenti pockoknak azzal a tehetségével van összefüggésben, amely mindig idejekorán biztosítani tudja a jó meleg fészekben való elhelyezkedést.
Az ilyen "fórum" elõtt beszélni annyit jelent, mint falra borsót hányni. Ennek igazan nincsen semmi értelme! Az eredmény itt csak a nullával lehet egyenlõ.
Így is volt. A nagynémet képviselõk rekedtre ordíthatták magukat, hogy azután a hatás teljesen elmaradjon.
A sajtó vagy agyonhallgatta, vagy pedig úgy átdolgozta beszédüket, hogy minden összefüggés, sõt néha még az értelem is teljesen elveszett. Ezáltal a közvélemény csak nagyon rossz képet nyert az új mozgalom célkitûzéseirõl. Hatás nélkül maradt mindaz, amit az egyes urak beszéltek. Jelentõsége csak annak volt, amit az emberek olvashattak, ez viszont csak kivonata volt beszédeiknek. amely a maga széttagoltságában egészen értelmetlenül hatott. Ez is volt a sajtó célja. Emellett az egyetlen fórum, amely elõtt valóban beszélhettek, alig ötszáz fõnyi parlamenti képviselõ volt, és ez éppen eleget mond.
A legrosszabb a dologban azonban az volt, hogy a nagynémet mozgalom csak akkor számíthatott sikerre, ha megérthette volna, hogy itt nem új pártról, hanem új világnézetrõl van szó. Csak ez tudott volna olyan erõket kitermelni, amelyek alkalmasak ilyen óriási küzdelem megvívásához. Ennek vezérei azonban csak a legjobb és legbátrabb egyéniségek lehetnek. Ha egy világnézetért folytatott harc vezérei nem a legnagyobb áldozatra kész hõsök közül kerülnek ki, akkor rövid idõ múlva halálra szánt harcosok sem fognak jelentkezni. Aki saját kis pecsenyéjét akarja sütögetni, nem sokat tartogathat a köz számára.
Ahhoz azonban, hogy valaki ennek a feltételnek megfeleljen, tudnia kell, hogy egy új mozgalom az utókor szemében becsületet és dicsõséget biztosíthat, a jelenben azonban nem tud semmit sem nyújtani. Minél több könnyen elérhetõ állást és pozíciót tud a mozgalom nyújtani, annál nagyobb lesz az értéktelen elemek tülekedése, míg végre ezek a politikai alkalmi munkások úgy kiuzsorázzák az eredményekben gazdag pártot, hogy az egykori becsületes harcos a régi mozgalomra nem fog ráismerni, sõt õt mint alkalmatlan "idegent, hívatlant" az új jövevények egyszerûen kiközösítik maguk közül. Ezzel azonban az ilyen mozgalmaknak be is fellegzett.
Abban a pillanatban, amikor a nagynémet mozgalom bevonult a parlamentbe, vezérek és harcosok helyett "parlamenti képviselõk"-re tett szert. Egyszerû hétköznapi politikai párt szintjére süllyedt, és elvesztette azt az erõt, amely a vértanúsággal dacoló, végzetes sors felé vezetõ úton szükséges.
A harc helyébe "beszéd" és "tárgyalás" lépett. Az új parlamenti képviselõ rövid idõ alatt úgy találta, hogy szebb, mert könnyebb, kockázat nélkülibb kötelesség az új világnézetért a parlamenti rábeszélés során szellemi fegyverekkel verekedni, mint szükség esetén saját életének a feláldozása árán olyan harcot vívni, amelynek a kimenetele bizonytalan volt, de semmi szín alatt sem hozhatott semmit a konyhára.
Ezalatt a mozgalom parlamenten kívül álló hívei csodát vártak és reméltek, amely természetesen nem következett és nem is következhetett be. Ezért rövid idõ múlva türelmetlenkedni kezdtek, mert amit a képviselõktõl hallottak, semmiképpen sem felelt meg a választók várakozásának. Érthetõ is, hiszen az ellenséges sajtó félve õrködött azon, hogy a nagynémet képviselõk mûködésérõl ne a valóságnak megfelelõ képet nyújtson a nép számára.
Minél jobban tetszett az új képviselõknek a parlamentben és tartományi gyûléseken a "forradalmi harc"-nak ez a szelídebb módja, annál kevésbé voltak hajlandók visszatérni a széles rétegek felvilágosításának veszélyesebb útjára.
A népgyûlés az egyetlen eredményes és helyes módja a nagy tömegek megnyerésének, ehhez képest minden háttérbe szorul.
Amint a gyûléstermek söröshordóját a parlament szószéke váltotta fel, hogy e fórumon keresztül a beszédeket ne a nép, hanem az ún. "kiválasztottak" fejébe töltsék, megszûnt a nagynémet mozgalom népmozgalom lenni. Rövid idõ alatt akadémikus megnyilatkozások komolytalan klubjává süllyedt.
Az egyes képviselõ urak ennek megfelelõen nem kísérelték meg, hogy a gyûléseken személyesen oszlassák el a sajtó teremtette rossz benyomást, így rövid idõ alatt a "nagynémet" szó egészen rossz hangzást nyert a nép széles rétegei fülében
Mert jegyezzék meg maguknak különösen napjaink irodalmi ambíciókat tápláló lovagjai és nyegléi: a világ legnagyobb átalakulásait sohasem lúdtollakkal irányították! Nem! A toll mindig csak az elméleti megalapozás feladatát végezte. Az a hatalom, amely a nagy vallási és politikai természetû történelmi lavinát elindította, mindig csak a kimondott szó varázsa volt. A nép széles rétegei mindig csak a kimondott szó ereje elõtt hajolnak meg. Minden nagy mozgalom egyben népmozgalom, s ezek emberi szenvedélyeknek, lelki érzelmeknek vulkanikus kitörései, amelyeket vagy a szükség borzalmas istennõje, vagy a tömeg soraiban dolgozó szó fáklyája lobbantott fel, de sohasem esztétikus irodalmároknak és szalonhõsöknek erõtlen ömlengése. Népek sorsát csak forró szenvedélyek vihara irányíthatja. Szenvedélyek fölkeltésére azonban csak az képes, aki azt belsejében maga is hordozza. Ezek a szenvedélyek ajándékozzák kiválasztottjaiknak azon szavakat, amelyek hatalmas pörölyként nyitják meg a nép szívének kapuit.
Akiben nincs szenvedély, és akinek szája nem ad hangot, azt az ég nem teremtette akaratának tolmácsolójává.
Éppen ezért minden írnok maradjon a maga tintásüvege mellett, feltéve, hogy ehhez akarata és tudása van; vezérnek azonban sem nem született, sem ki nem választatott.
Nagy célkitûzések mozgalmának féltve kell õrködnie azon, hogy a nép széles rétegeivel az összeköttetést ne veszítse el.
Ebbõl a szempontból kell minden kérdést megvizsgálnia és elhatározásokra jutnia.
Mindent el kell kerülnie, ami a tömegre gyakorolt hatást kisebbítené vagy csak gyöngítené is. Nem demagógiából, hanem egyszerûen annak a felismerésnek az alapján, hogy a nép tömegeinek hatalmas ereje nélkül egyetlen nagy gondolat sem valósítható meg, bármilyen magasztos és fenséges is.
Csak a rideg valóság határozhatja meg a célhoz vezetõ utat. Számolni kell az út nehézségével is, mert ha nem akarjuk járni a göröngyös utakat, ez nem egyszer a cél feladását jelenti; el kell tehát döntenünk, hogy akarjuk-e ezt, vagy sem?
A nagynémet mozgalom is azáltal, hogy tevékenységének súlypontját a nép helyett a parlamentbe tette át, elvesztette jövõjét az olcsó sikerek kedvéért.
A könnyebb harcot választotta, de így méltatlanná tette magát a végsõ gyõzelemre.
Ezeket a kérdéseket már Bécsben alaposan áttanulmányoztam és fel nem ismerésükben láttam a nagynémet mozgalom összeomlásának fõ okát. Pedig véleményem szerint ez a mozgalom lett volna hivatva arra, hogy átvegye a németség vezetését.
A nagynémet mozgalom megtorpanásának elsõ két oka rokon természetû volt. A nagy átalakulások belsõ mozgató erõinek fel nem ismerése a nép széles tömegei Jelentõségének leértékelését vonta maga után. Ebbõl származott viszont a szociális kérdésekkel szembeni érdeklõdés csekély volta, a nemzet alsóbb rétegei lelkületével szemben tanúsított elégtelen tevékenység, amihez az e felfogásnak kedvezõ parlamenti szereplés is hozzájárult.
Ha felismerték volna azt a hatalmat, amelyet az összes forradalmi mozgalmakat képviselõ tömeg jelent, akkor mind szociális, mind propagandisztikus téren másként dolgoznak. Ebben az esetben a mozgalom súlypontját nem a parlamentbe, hanem a mûhelyekbe és az utcára helyezték volna.
A harmadik hiba gyökere ugyancsak a tömegek értékének a félreismerésében rejlett; azoknak a tömegeknek, amelyek, ha egyszer nagy szellemek által bizonyos irányzatot nyernek, a támadás erejének lendítõkerékhez hasonlóan egyenletes állandóságot kölcsönöznek.
Azt a nehéz küzdelmet, amelyet a nagynémet mozgalom a katolikus egyházzal vívott, csak ez a félreismerés magyarázhatja meg, amely a nép lelkülete ellen képes /olt fellépni.
Az új párt Róma elleni heves támadásának az okai a következõk voltak:
Abban a pillanatban, amikor a Habsburg ház végleg elhatározta, hogy Ausztriát szláv állammá alakítja át, minden eszközt megragadott, ami e cél eléréséhez sikeresnek látszott. Még vallásos intézményeket is képes volt ez a leglelkiismeretlenebb uralkodóház az új "államgondolat" szolgálatába állítani. Cseh plébánosok és lelkészek alkalmazása csak egyike volt azoknak az eszközöknek, amelyeket Ausztria elszlávosítása érdekében felhasználtak.
Tiszta német településekre cseh plébánosokat helyeztek, akik lassanként a cseh nép érdekeit az egyház érdekei fölé helyezték és a némettelenítõ folyamat sejtjeiként szerepeltek.
Sajnos, a német lelkészség ezzel a folyamattal szemben teljesen tehetetlennek bizonyult. Nemcsak, hogy alkalmatlan volt ilyen harcra német értelemben véve, de nem rendelkezett elég ellenerõvel sem az ilyen támadásokkal szemben. Ilyen módon nyomták el lassan, de biztosan a németséget, egyrészt vallási visszaélésekkel, másrészt a védekezés elégtelenségével.
Sajnos, magasabb egyházi körökben sem állt a dolog sokkal jobban. A Habsburgok németellenes kísérletei itt sem ütköztek a magasabb klérus részérõl a szükséges ellenállásba; a német érdekek képviselete teljesen háttérbe szorult.
Az általános benyomás nem lehetett más, minthogy itt a katolikus papság által szenvednek súlyos sérelmet a német jogok; mintha az egyház nem érezne együtt a német néppel, hanem igazságtalan módon az ellenség oldalára pártolt volna. Ez a baj - mindenekelõtt Schönerer véleménye szerint - a katolikus egyház Németországon kívül székelõ vezetésében és népünk követeléseivel szemben ezáltal keletkezett ellenséges érzületben gyökerezett.
Az úgynevezett kulturális problémák, mint általában ebben az idõben Ausztriában, több más kérdéshez hasonlóan, majdnem egészen háttérbe szorultak. nagynémet mozgalomnak a katolikus egyházzal szemben elfoglalt álláspontjára sokkal inkább irányadó volt a német jogok képviseletének az elégtelensége, a szláv elbizakodottság és követelõzés támogatása, mint az egyház álláspontja a tudománnyal szemben.
Georg Schönerer nem volt a félmunka embere. Abban a meggyõzõdésben vette az egyház elleni harcot, hogy csak így lehet a német népet megmenteni. Az "el Rómától" mozgalom a leghatalmasabb, de természetesen a legnehezebb támadási folyamatot jelentette. Arra volt hivatva, hogy az ellenség fellegvárát lerombolja. Gyõzelem esetén a németországi átkos egyházi széthúzás is megoldódik, és egy ilyen gyõzelem kétségtelenül a birodalom és a német nemzet belsõ erejének óriási vereségét jelentette volna.
Csakhogy ennek a harcnak mind a kiindulópontja, mind az ebbõl vont következtetés hibás volt.
Kétségtelen, hogy a német nemzetiségû katolikus papság ellenállása a németséget érdeklõ minden kérdésben csekélyebb volt, mint a nem németé, de különösen a cseh lelkésztársaik ereje. Csak a vak nem látta, hogy a német klérus sohasem volt a német érdekek hathatós képviselõje. De éppen úgy csak az elvakított nem látta be, hogy ennek oka elsõsorban abban rejlett, amiben mi, németek, valamennyien szenvedtünk: hogy népünkkel szemben is épp oly tárgyilagosak igyekeztünk mindig ítélni, mint az élet bármely más kérdésében.
Míg a cseh lelkész szubjektív érzelmekkel viseltetett saját népével és objektíven az egyházzal szemben, addig a német lelkész szubjektív tisztelettel viseltetett az egyházzal szemben és objektív maradt nemzetéhez. Olyan jelenség ez, amelyet szerencsétlenségünkre ezer más esetben is tapasztalhattunk. " Ez semmi szín alatt sem a katolicizmus különleges öröksége, de olyan jelenség, amely rövid idõ alatt majdnem minden, különösen állami és egyéb intézményt kikezdett.
Figyeljük csak meg például a mi tisztviselõ karunk álláspontját egy-egy nemzeti szörnyszüleménnyel szemben, és hasonlítsuk össze azzal az állásfoglalással, amit egy másik nép tisztviselõ kara tanúsítana hasonló esetben. Hihetjük-e, hogy akad még egy tisztikar a világon, amelyik az "államtekintély" szólama alapján annyira nem törõdik a nemzet követelményeivel, mint ahogy ez minálunk már öt év óta történik, sõt különös szolgálati érdemeket jelent? Vagy pl. mindkét felekezet nem foglal-e el a zsidókérdésben ma olyan álláspontot, amely sem a nemzet követelményeinek, sem pedig a vallás szükségleteinek nem felel meg? Hasonlítsuk csak össze a zsidó rabbi álláspontját mindazokban a kérdésekben, amelyeknek csak a legkisebb jelentõsége is van a zsidóságra mint fajra, a mi lelkészeink, de lehetõleg mindkét felekezet lelkészei legnagyobb részének állásfoglalásával.
Ez a jelenség mindig akkor tûnik szemünkbe, amikor egy elvont eszmének a képviseletérõl van szó.
"Államtekintély", "demokrácia, pacifizmus, nemzetközi szolidaritás" stb. nálunk majdnem mindig merev és tisztán elméleti fogalmakká lesznek, úgy, hogy minden nemzeti életszükséglet megítélése csak ezek nézõpontjaiból történhet. Eszerint minden nemzeti felemelkedési kísérlet megakadályozható, ha az a jóllehet rossz és pusztító kormányzat megbuktatásával jár; mert ez az "államtekintély" elleni cselekedet. Márpedig az "államtekintély" egy ilyen fanatikus szemében nem a célhoz vezetõ eszközt, hanem sokkal inkább magát a célt jelenti, amely egész sajnálatra méltó életének a kitöltésére alkalmas.
Így például nyakló nélkül ellene szegülnek a diktatúrakísérletnek még akkor is, ha a diktátor szerepét egy Nagy Frigyes töltené be, és a pillanatnyi államvezetõk pedig valamennyien a legalacsonyabb rendû egyének lennének, mert a demokrácia törvénye az ilyen élvhajhász szemében szentebb, mint a nép java.
Az ilyen gondolkodásmód egyrészt védelmébe veszi az "államtekintély" Jegyében a nemzetet tönkretevõ legrosszabb zsarnokságot is, másrészt tiltakozni képes a legáldásosabb kormányzat ellen csak azért, mert nem felel meg a demokráciáról vallott álláspontjának.
A mi német pacifistáink a nemzetnek még a legrémesebb katonai erõszakkal történõ véres elnyomását is eltûrnék, ha ennek megváltoztatása csak ellenállással, tehát erõszakkal lenne lehetséges, mert ez ellenkeznék béketársaságuk lelkületével. A nemzetközi német szocialistát a külföld szolidáris módon kifoszthatja, õ azt testvéri egyetértéssel nyugtázza, és nem gondol a megtorlásra vagy legalábbis a tiltakozásra, mert hiszen õ német.
Ez mindenesetre szomorú, de ha egy dolgon változtatni akarunk, azt mindenekelõtt el kell ismernünk.
Épp így áll az ügy a német érdekek gyatra képviseletével a klérus egy részénél. Tévedés lenne azt hinni, hogy szándékos rosszakarattal vagy talán ilyen természetû felsõbb utasítással állunk szemben. Nem! Mindez, a nemzeti öntudat szempontjából siralmas helyzet, egyrészt a német ifjúság ez irányú szánalmas nevelésében, másrészt a bálvánnyá vált eszmével szemben tanúsított, maradéktalan alárendeltségben gyökerezik.
A népnek a demokráciára, a nemzetközi jellegû szocializmusra, a pacifizmusra történõ nevelése olyan merev és olyan kizárólagos és egyben annyira szubjektív, hogy ez rányomta bélyegét mindenre. Ezzel szemben a németséghez való viszonya csak tárgyilagos alapokon nyugodott. Ezért van, hogy a pacifista (feltéve persze, hogy német az illetõ) népének legnehezebb óráiban is elsõsorban a tárgyilagos igazságot keresi, ahelyett hogy övéi sorába állna és velük együtt verekedne.
Azt, hogy az egyes felekezetek szempontjából is mennyire így van, a következõk igazolják.
A protestantizmus erõteljesebben képviseli a németség érdekeit, mert ez keletkezésénél, múltjánál és hagyományainál fogva is adottsága. Felmondja azonban a szolgálatot, mihelyt a nemzeti érdekek képviselete olyan területén kellene mozognia, amely hiányzik képzeletvilágának és hagyományos fejlõdésének általános irányából vagy azzal valamelyes oknál fogva ellenkezik.
Így a protestantizmus kétségtelenül támogatója lesz mindennek, ami német, mindaddig, míg a dolgok belsõ tisztaságáról, nemzeti elmélyedésrõl, a német nép védelmérõl, a német nyelvrõl vagy német szabadságról van szó. Mindezzel ugyanis egybeforrott. Viszont a leghevesebb módon ellenez minden olyan kísérletet, amely a német népnek a leghalálosabb ellensége, a zsidóság ölelõ karjaiból való megszabadítását célozza, mert a zsidósághoz való viszonya többé-kevésbé dogmatikus alapokon nyugszik. Márpedig ennek a kérdésnek gyökeres megoldása nélkül a német újjászületés érdekében minden kísérlet meddõ.
Bécsi tartózkodásom idején kénytelen-kelletlen elegendõ alkalmam volt arra, hogy ezt a kérdést is elfogulatlanul vizsgáljam, és a napi élet forgatagában felfogásom helyességérõl is meggyõzõdhessem.
A legkülönbözõbb nemzetiségek e gyújtópontjában kiderült, hogy csak a német pacifista igyekszik saját népének követelményeit tárgyilagosan szemlélni. De távolról sem teszi ezt a zsidó. Csak a német szocialista nemzetközi abban az értelemben, amely megtiltja számára, hogy népének igazságát ne csak a nemzetközi elvtársaknál való siránkozással és behízelgéssel igyekezzen védelmezni. De a cseh vagy a lengyel stb. nem ilyen. Hogy rövid legyek: már akkor felismertem, hogy a szerencsétlenség csak részben gyökerezik magukban ezekben a tanokban, hanem részben fajunk szeretete tekintetében elégtelen nevelésünkben és ennek következményeként a népünkhöz való kisebb mértékû ragaszkodásunkban.
Ezzel megdõl a nagynémet mozgalom katolicizmus elleni harcának tisztán elméleti alapja.
Neveljük a német népet kora ifjúságától fogva saját jogai kizárólagos elismerésére, és ne mételyezzük meg már a gyermeki lelket "tárgyilagosságunk" átkával. Akkor rövidesen meglátjuk (természetesen egy radikálisan nemzeti kormányzat feltételezése mellett), hogy miként Írországban ír, Lengyelországban lengyel, Franciaországban francia, úgy Németországban is mindig német lesz a katolikus.
Ennek a legnagyszerûbb bizonyítékát az az idõ szolgáltatta, amely legutóbb szólította népünket a történelem ítélõszéke elé, létének védelmében, élethalálharcra.
Mindaddig, míg felülrõl nem hiányzott a vezetés, népünk erején felül teljesítette kötelességét. Protestáns lelkész és katolikus pap vállvetve biztosították népünk ellenálló erejét a frontokon és otthon egyaránt. Ezekben az években, különösen pedig az elsõ fellángolás idején mindkét tábor szeme elõtt csak a szent német Haza lebegett és annak megmaradásáért és jövendõjéért fordultak az ég felé. A nagynémet mozgalomnak egyetlen kérdésre kellett volna válaszolnia: lehetséges-e az alsóausztriai németség megtartása a katolikus hit mellett, igen, vagy nem? Ha igen: akkor e politikai pártnak nem lett volna szabad vallási, sõt felekezeti vizekre eveznie, ha pedig nem, akkor vallásújítást és nem politikai pártot kellett volna teremtenie!
Aki azt hiszi, hogy politikai szervezkedés kerülõ útján vallási reformációhoz juthat el, annak fogalma sincs a vallási képzeletrõl, hitéletrõl. és ezek egyházi hatásairól.
Itt igazán nem lehet két úrnak szolgálni. Emellett sokkal nagyobb jelentõségûnek tartom egy vallás alapítását vagy lerombolását egy államénál, nem is beszélve egy pártról.
Tévedés azt hinni, hogy e téren a támadások csak a túloldali támadások kivédésére szorítkoztak!
Kétségtelenül akadtak lelkiismeretlen alakok, akik nem átallották politikai nézeteik eszközeként a vallást felhasználni (ezeknél a fickóknál mindig csak üzletet jelent a politika), de éppen ennyire helytelen lenne a vallást vagy felekezetet egynéhány ilyen bandita visszaéléséért felelõssé tenni és ellene támadni. Ugyanis semmi sem lehet elõnyösebb az ilyen parlamenti semmirekellõ számára, mintha alkalmat nyújtanak neki politikai visszaéléseinek az igazolására. Mert abban a pillanatban, amikor az õ egyéni gazságaiért a vallást vagy felekezetet teszik felelõssé, az ilyen hazug alak nagy hanggal a világot hívja tanúnak saját tevékenységének igazolására és annak bizonyítására, hogy csak neki és az õ szónoki képességének köszönhetõ a vallás és az egyház megmentése. A buta és feledékeny kortársak már nem ismerik fel többé az egész lárma tulajdonképpeni elõidézõjét. Így e szélhámos elérte célját.
Az ilyen ravasz róka természetesen maga tudja legjobban, hogy mindennek semmi köze valláshoz, és éppen ezért még inkább nevet a markába, mialatt tisztességes, de ügyetlen ellenfele a játszmát elveszti, hogy aztán az emberiség hûségében csalódottan, hitevesztetten teljesen visszavonuljon.
Más tekintetben is nagy igazságtalanság volna a vallást, vagy magát az egyházat felelõssé tenni az egyesek hibáiért. Ha összehasonlítjuk ugyanis a szemünk elõtt álló szervezet nagyságát az emberek átlagos hibáival, rá kell jönnünk arra, hogy a jó és a rossz aránya itt sokkal jobb, mint bárhol másutt. Bizonyára akadnak a papok között is olyanok, akik szent hivatásukat politikai becsvágyuk kielégítésének eszközéül használják fel, és politikai harcaik közepette megfeledkeznek arról, hogy õk tulajdonképpen egy magasabb igazság õrzõi, de semmi szín alatt sem a hazugság és rágalom képviselõi. Nem szabad azonban elfelejteni azt sem, hogy egy-egy ilyen tévelygõre ezer és ezer hivatásához törhetetlenül hû és odaadó lelkipásztor jut, akik a mi hazug és züllött korunkban az általános sivatagból oázisként emelkednek ki.
Amilyen kevéssé ítélem el és szabad elítélnem az egyházat azért, mert egyik-másik tagja papi ruhában az erkölcs parancsai ellen vét, éppen olyan kevéssé teszem ezt akkor is, ha egy a sok közül népét bemocskolja és elárulja olyan idõkben, amikor ez különben is úgyszólván napirenden van. Különösen napjainkban nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy egy ilyen Ephialtesre ezer olyan esik, aki vérzõ szívvel érzi át népének szerencsétlenségét, és mint nemzetünk legjobbjai, repesve várja a pillanatot, amikor ismét ránk mosolyog az ég.
Ha azonban valaki erre azt válaszolja, hogy itt nem mindennapi problémákról, hanem alapvetõ igazságokról, vagy általában dogmatikus tartalmú kérdésekrõl van szó, akkor csak azt mondhatom:
Ha az a hited, hogy a sors téged szemelt ki arra, hogy az igazság hirdetõje légy, akkor tedd azt, de akkor így legyen meg a kellõ bátorságod, és ne akard ezt egy politikai párton keresztül tenni, mert akkor ez is csak visszaélést jelent hanem a rosszabb körülmények helyére állítsd a te jobb jövõdet.
Ha hiányzik ehhez a bátorságod, vagy magad sem vagy teljesen tisztában jobb jövendõddel, akkor ne nyúlj hozzá, semmi esetre se kísérletezz azzal, hogy amit nyílt sisakkal nem mersz megtenni, egy politikai mozgalom kerülõ útjával leplezd.
Vallási problémákkal mindaddig, míg azok a saját fajunk szokásait és erkölcseit nem ássák alá politikai pártok ne foglalkozzanak, éppen úgy, mint ahogy a vallás sem arra való, hogy politikai bonyodalmakba keveredjék.
Még ha akadnak is az egyházi méltóságok viselõi között olyanok, akik a vallási intézményeket és tanokat fajtájuk rovására használják fel, ezen az úton nem szabad õket követni, nem szabad hasonló fegyverekkel küzdeni.
A politikai vezér számára népének vallási tanai és intézményei mindig érintetleneknek kell lenniük, ellenkezõ esetben nem szabad politikusnak lennie, hanem feltéve, hogy ehhez a megfelelõ adottságokkal rendelkezik legyen reformerré!
Más magatartás különösen Németországban katasztrófához vezetne.
A nagynémet mozgalomnak és Róma elleni harcának tanulmányozása már akkor, de különösen a késõbbi évek folyamán a következõ meggyõzõdésre juttatott: a mozgalom csekély érzéke a szociális problémák jelentõségével szemben a tényleges harci erõt jelentõ tömegek elvesztését eredményezte; a parlamentbe való bevonulás az erõteljes lendület elvesztésébe került, és megterhelte azt ennek az intézménynek minden hibájával és gyengeségével; a katolikus egyház elleni harca számtalan kis és középosztálybeli körben lehetetlenné tette és elrabolta tõle azt a nagyszámú legjobb elemet, amelyet elsõsorban nevezhet a nemzet sajátjának.
Az osztrák kultúrharc gyakorlati eredménye majdnem a semmivel volt egyenlõ. Kétségtelenül sikerült ugyan mintegy százezer embert elszakítania az egyháztól, anélkül azonban, hogy ez különösebb kárt jelentett volna az egyház számára. Az elveszített "báránykákért" igazán kár lett volna könnyet hullatni, mert csak azokat veszítette el, akik lelkileg már amúgy sem tartoztak hozzá. Éppen ez volt a nagy különbség az új és az egykori reformáció között! Egykor belsõ meggyõzõdésbõl sokan tértek át az egyház legjobbjai közül, míg most kétségtelenül csak a közömbösek hagyták ott, és ezek is politikai természetû indokokból.
Éppen politikai szempontból volt azonban az eredmény ugyanolyan nevetséges, mint szomorú.
Ismét dugába dõlt egy, a német nép megmentését célzó, eredménnyel kecsegtetõ mozgalom, mert nem irányították a szükséges kérlelhetetlen józansággal. Emiatt olyan utakra tévedt, amely csak felõrlõdéséhez vezethetett. Mert bizonyos:
A nagynémet mozgalom sohasem esett volna ebbe a hibába, hogyha több megértéssel viseltetett volna a nagy tömegek lélektanával szemben. Ha vezéreik tisztában lettek volna azzal, hogyha egyáltalán eredményt akarnak elérni már pusztán lélektani meggondolásból sem szabad a tömegnek két vagy több ellenséget mutatni, mert ez a harci erõ elaprózódására vezet. Ennek felismerésével csak egy ellenfélnek irányították volna a nagynémet mozgalom átütõ erejét. Semmi sem lehet veszedelmesebb a politikai pártra, mintha elhatározásai tekintetében olyan sokat markolók, de keveset fogók vezérlik, akik mindent akarnak, anélkül azonban, hogy csak a legkevesebbet is elérnék.
Ha egyes vallásokban sok kivetnivaló volna is, akkor sem szabad a politikai pártnak soha, egy pillanatra sem szem elõl tévesztenie azt a történelmi tényt, hogy az eddigi tapasztalatok szerint még egyszer sem sikerült tisztán politikai pártnak hasonló helyzetben vallási reformációt elérne. Márpedig az ember nem azért tanulmányozza a történelmet, hogy a tanításaira ne emlékezzék, vagy hogy azt gondolja, mintha változott viszonyok mellett a történelem örök igazságai sem alkalmazhatók, hanem éppen azért, hogy abból hasznos következtetésekre jusson a jetent illetõleg. Aki erre nem képes, az ne képzelje magát politikai vezérnek; a valóságban üresfejû, bár legtöbbször beképzelt fajankó, akinek minden jószándéka sem bocsáthatja meg gyakorlati tehetetlenségét.
Általában minden idõk népvezérének legfõbb feladata épp az, hogy a nép figyelmét ne aprózza el, hanem egyetlen ellenfélre összpontosítsa. Minél egyöntetûbb a nép harci kedvének az irányítása, annál nagyobb lesz a mozgalom vonzóereje és annál hatalmasabb az átütõ ereje. A nagy vezérek zsenialitása éppen abban rejlik, hogy még a különbözõ ellenfeleket is, mint egy kategóriába tartozókat tüntetik fel, mert különféle ellenfelek felismerése a gyönge és bizonytalan jellemeknél könnyen a saját igazságukban való kétkedéshez vezet.
Abban a percben, amikor az ingadozó tömeg a harcban igen sok ellenféllel találja szemben magát, azonnal a tárgyilagosság álláspontjára helyezkedik, és felveti a kérdést, hogy vajon a többiek mind tévednek, és hogy tényleg csak saját népének és saját mozgalmának van igaza.
Ilyenkor már saját erõnk elsõ megbénulása jelentkezik. Ezért kell több, belsõleg különbözõ ellenfelet egy kalap alá venni, hogy a tömegek meggyõzõdése szerint a harcot csak egyetlen ellenféllel szemben folytassák. Ez megerõsíti a saját igazukba vetett hitet, és fokozza az ellenféllel szembeni elkeseredést.
A nagynémet mozgalmat e körülmény fel nem ismerése megfosztotta gyõzelmétõl. Céljuk helyes, akaratuk tiszta volt, de az utat rosszul választották meg. E mozgalom hasonlatos volt ahhoz a hegymászóhoz, aki szeme elõtt tartja a megmászandó csúcsot, nagy elhatározással és erõvel vág neki, de éppen az útra nem fordít semmi figyelmet, hanem mindig csak a célt tartja szem elõtt. Nem látja és nem vizsgálja az út minõségét, és végül tönkremegy.
Éppen ellenkezõen állott a dolog a nagy riválisnál, a keresztényszocialista pártnál.
Az út, amelynek nekivágtak, okos és helyes volt, csak éppen a cél tiszta felismerése hiányzott.
A keresztényszocialista párt ott, ahol a nagynémet mozgalom hibát hibára halmozott, majdnem minden tekintetben helyesen és okosan járt el.
Megértette a tömegek nagy jelentõségét és annak legalábbis egy részét, a párt szociális jellegének hangsúlyozásával kezdettõl fogva a maga számára biztosította. Azáltal, hogy a középosztály alsó rétegeire és a kézmûiparosokra támaszkodott, hû, kitartó és áldozatkész tábort biztosított a maga számára. Kerülte a legkisebb összeütközést is a vallási intézményekkel, és ezáltal megnyerte egy hatalmas szervezet, az egyház támogatását. Ennek következtében csak egyetlenegy igazi ellenfele volt. Felismerte a nagyvonalú propaganda értékét, és hatásosan tudott követõi tömegének lelkületére hatni.
Kitûzött célját, Ausztria megmentését azonban õ sem tudta valóra váltani, eszközeinek hiányossága és nem eléggé világos célja miatt.
Antiszemitizmusa a faji alap helyett vallási kifogásokon nyugodott. E hibának ugyanaz volt az eredõje, ami egyben a második tévedés elõidézõje lett.
A párt alapítóinak a véleménye szerint: ha a keresztényszocialista párt Ausztriát akarta megmenteni, akkor nem állhatott a faji elv alapján, mert különben rövid idõn belül az állam általános felbomlásának kellett volna bekövetkeznie. A pártvezérek nézete szerint különösen a bécsi helyzet írta elõ parancsolólag minden elválasztó elem kikapcsolásával az egyesítõ szempontok kiemelését.
Bécs ebben az idõben annyira tele volt cseh elemekkel, hogy velük szemben csak a faji problémák tekintetében alkalmazott legnagyobb engedékenységgel lehetett célt érni. Ha Ausztria megmentése volt a cél, akkor nem lehetett õket elejteni. Így kísérelték meg különösen a nagyszámú cseh kisiparosságot a liberális manchesterizmus elleni harcra, az öreg Ausztria különbözõ népei felett álló, vallási alapokon nyugvó, zsidóellenes mozgalom révén megnyerni.
Kétségtelen, hogy a zsidóság ellen ilyen alapon folytatott harc nem sok gondot okozott magának a zsidóságnak, mert a legrosszabb esetben egy kis keresztvíz megtette a magáét, megmentette az üzletet és a zsidó mûhelyt egyaránt.
Az ilyen felületes alapon mozgó elmélettel sohasem lehetett ezt a kérdést komoly, tudományos tárgyalás alá vonni, és ez a körülmény sokakra azok közül, akiknek az antiszemitizmus e módja érthetetlen volt, visszataszítóan hatott. E gondolat toborzó ereje majdnem kizárólag a korlátolt szellemi képességû körökre szorítkozott. Az intelligencia azonban kereken visszautasította. Lassanként az egész dolog olyan színezetet nyert, mintha kizárólag a zsidóság újabb megtérítésérõl lenne szó, valamiféle versenyféltékenység hangsúlyozásával. Pedig ezzel egyidejûleg a harc belsõ, magasabb rendû jellege is elveszett, és sokan, nem is a legrosszabbak erkölcstelennek és elvetendõnek tartották azt. Hiányzott az a meggyõzõdés, hogy az egyetemes emberiség létérdekérõl van szó, melynek megoldásától az összes nép sorsa függ!
Ezzel a félmegoldással a keresztényszocialista párt elvesztette antiszemita jellegét. Ez a látszat-antiszemitizmus rosszabb volt a semminél, mert az embert a biztonság érzetével töltötte el, úgy képzelte, hogy most már a fülén ragadta meg ellenfelét, pedig a valóságban õt vezették az orránál fogva.
Közben a zsidóság úgy megszokta az antiszemitizmusnak ezt a módját, hogy elmaradása egészen biztosan jobban hiányzott volna neki, mint amennyire jelenléte akadályozta.
Már a nemzeti állam gondolata is nagy áldozatot követelt hitvallóitól, még inkább a németség érdekeinek képviselete.
Az ember nem lehetett "nemzeti", ha nem akarta Bécsben elveszíteni a talajt lába alól. Úgy képzelték, hogy ennek a kérdésnek a megkerülésével meg lehet megmenteni a Habsburg monarchiát. A mozgalom így elvesztette azt a hatalmas erõforrást is, amely egyedül képes arra, hogy egy politikai pártnak tartós hajtóerõt biztosítson. A keresztényszocialista párt is olyan párt lett, mint a többi. ^*1 Valamikor mindkét mozgalomnak a legnagyobb figyelmet szenteltem. Az egyiknek, mert szívem szerinti volt, a másiknak azért, mert magával ragadott az a párját ritkító férfiú, akit már akkor az egész ausztriai németség keserû jelképének tekintettem. Én is azok között a százezrek között voltam, akik végignézték azt a hatalmas gyászmenetet, amely a halott polgármestert a városházáról a Ringstrassera kísérte. Valami belsõ érzés azt súgta nekem ebben a megható pillanatban, hogy ennek az embernek a mûve is hiábavalóvá kell válnia a végzet következtében, amely ezt az államot feltartóztathatatlanul a pusztulás felé vezeti. Ha dr. Karl Lueger Németországban él, akkor népünk nagy koponyái között szerepelt volna. Az õ és mûve és szerencsétlensége volt, hogy ebben a pusztulásra ítélt államban mûködött. Halálakor hónapról hónapra egyre mohóbban lobbantak fel a Balkán felõl a lángok, de a sors kegye elengedte neki, hogy lássa azt a hanyatlást, amelytõl éppen õ akarta megmenteni hazáját!
Megkíséreltem mindkét párt bukásának és eredménytelenségének az okát megtalálni, és arra a biztos meggyõzõdésre jutottam, hogy eltekintve az államhatalomnak a régi Osztrák-Magyar Monarchia keretei között való megerõsítésének lehetetlenségétõl, a két párt hibái a következõk voltak.
A nagynémet mozgalomnak kétségtelenül igaza volt abban, hogy céljául a német megújhodást tûzte ki, de szerencsétlenül választotta meg eszközeit. Nemzeti volt, de szociális tartalma sajnos kevés ahhoz, hogy a tömegeket meghódíthassa. Antiszemitizmusa, nagyon helyesen a faji kérdés jelentõségének felismerésén és nem vallási jellegen alapult. Egy meghatározott hitvallás elleni harca azonban alapjában és taktikai szempontból is kétségtelenül alkalmatlan volt.
A keresztényszocialista pártnak viszont a német újjászületés célja tekintetében volt homályos az elképzelése, ezzel szemben értelmesen és szerencsés kézzel választotta meg a párt mûködésének útját. Megértette a szociális kérdések jelentõségét, de tévedett a zsidóság elleni harca tekintetében, és halvány fogalma sem volt a nemzeti gondolat jelentõségérõl.
Ha a keresztényszocialista párt a nagy tömegek tekintetében vallott helyes álláspontja mellett a fajvédelem jelentõségét úgy megértette volna, mint a nagynémet mozgalom, és maga is nemzetivé vált volna, vagy a nagynémet mozgalom párosította volna a zsidókérdés tekintetében vallott helyes álláspontját és a nemzeti gondolat felismerésében rejlõ erõit a keresztényszocializmus irányában akkor ez megteremtette volna azt a mozgalmat, amely már akkori meggyõzõdésem szerint is eredményesen nyúlt volna bele a német sors alakulásába.
Ez azonban nem sikerült így, aminek oka elsõsorban a Habsburg monarchia lényegében rejlett.
Minthogy én egyetlen olyan pártot sem találtam, amely meggyõzõdésemnek megfelelt volna, nem tudtam magam elhatározni arra, hogy a meglévõ szervezetek valamelyikébe belépjek, sõt mi több, hogy azok valamelyikében harcoljak. Általában már akkor képtelennek és lehetetlenségnek tartottam a politikai mozgalmak mindegyikét arra, hogy a német nép nemzeti újjászületését nagyvonalúan és ne csak külsõségekben keresztülvigye.
A Habsburg monarchiával szembeni idegenkedésem ebben az idõben napról napra erõsödött.
Minél inkább foglalkoztam külpolitikai kérdésekkel is, annál erõsebb lett a meggyõzõdésem, hogy ez az államnak nevezett tákolmány csak szerencsétlenséget hozhat a németségre. Mind világosabban állott elõttem, hogy a németség sorsa nem itt, hanem magában a Német Birodalomban dõl el. Ez a megállapításom azonban nem csak az általános politikai kérdéseknek szólott, hanem a kultúra minden megnyilvánulására is vonatkozott.
A monarchiabeli Ausztria a legtisztább eredetû kulturális és mûvészeti kérdések terén is a nemtörõdömség, a legjobb esetben is a jelentéktelenség jeleit mutatta a német nemzettel szemben. Leginkább az építészet terén volt ez észrevehetõ. Az újabb építõmûvészet már csak azért sem mutathatott fel nagyobb eredményeket
Ausztriában, mert a Ring kiépítése után elébe tûzött feladatok, legalábbis Bécsben, a németországiakhoz képest jelentéktelenek voltak.
Így kezdtem én kettõs életet élni. Értelem és valóság szerint Ausztriában voltam, és keserû, de áldásos életiskolát látogattam, a szívem azonban valahol másutt volt.
Szorongó elégedetlenség lett úrrá felettem annál inkább, minél jobban felismertem ennek az államnak belsõ ürességét, megmentésének lehetetlenségét.
Emellett arra a meggyõzõdésre jutottam, hogy Ausztria minden tekintetben csak a német nép szerencsétlenségét jelentheti.
Biztos tudatában voltam annak, hogy ez az ország minden valóban németnek éppen annyira kerékkötõje, mint amennyire istápolója mindannak, ami nem német.
Bosszantó volt számomra az a faji egyveleg, amely e birodalom fõvárosát jellemezte, bosszantó volt ez a csehekbõl, lengyelekbõl, magyarokból, ruténekbõl, szerbekbõl és horvátokból álló népkeveredés, és mindenek felett visszataszító az emberiség örök bomlasztó eleme, a zsidóság és mindig csak a zsidóság.
Ez az óriási város az én szememben mindig a gennygóc megtestesítõje volt.
Gyermekkoromban azt a német tájszólást beszéltem, amelyet Alsó-Bajorországban is beszélnek. Hû maradtam hozzá, és nem akartam a bécsi zsargont elsajátítani.
Minél hosszabb idõt töltöttem ebben a városban, annál inkább növekedett gyûlöletem azzal a népkeverékkel szemben, amely a régi német kultúrhelyeket megszállta.
Nevetséges volt számomra még csak a gondolata is annak, hogy ez az állam hosszabb idõre is fenntartható legyen.
Öreg mozaikképhez hasonlított annak idején Ausztria: az egyes kövecskéket összetartó ragaszték öreg és szétmálló volt: amíg nem nyúlnak hozzá, addig talán még elhúzza ez a tákolmány, mihelyt azonban egy lökést kap, ezer darabra törik szét. Csak az volt a kérdés, hogy mikor jön ez a lökés.
Minthogy szívem az Osztrák-Magyar Monarchiáért sohasem repesett, hanem csak a Német Birodalomért dobogott, az elõbbi állam szétesése a német nép megváltásának a kezdetét jelentette számomra. Mindezen okoknál fogva egyre fokozódott bennem a vágy, hogy odamenjek, ahová kora ifjúságom óta vágyva vágytam.
Azt reméltem, hogy egykor Isten adta tehetségem szerint kisebb vagy nagyobb keretek között beszédes építõmesterként fogom szolgálataimat a nemzetnek szentelni.
Végül abba a szerencsés helyzetbe kívántam kerülni, hogy azon a helyen legyek és mûködjem, ahonnan egykor szívem leghõbb kívánságának: szeretett szûkebb hazám és közös hazánk, a Német Birodalom egyesülésének meg kellett valósulnia. Sokan lesznek olyanok, akik a vágyakozás nagyságával szemben értelmetlenül állanak, én tehát kizárólag azokhoz fordulok, akiknek hazájuktól elszakítva nyelvük kincséért is harcolniuk kell, akiknek hazájuk iránti hûségükért üldöztetés és megpróbáltatás jut osztályrészül, és akik fájdalmas meghatottsággal gondolnak arra az , órára, amelyben drága anyjuk keblére siethetnek vissza. Õket hívom tanúságtételre, és tudom, hogy meg fognak engem érteni!
Csak az tudja felmérni az anyaországtól elválasztott gyermekek szívét égetõ nagy vágyakozást, aki saját magán tapasztalja, mit jelent németnek lenni anélkül, hogy szeretett hazájához tartozhasson az ember. Addig kínozza a hatalmába kerítetteket s fosztja meg õket a megelégedettség és boldogság érzésétõl, míg csak ki nem nyílnak az atyai hajlék kapui, és a közös birodalomban a közös vér ismét megbékél és megnyugszik.
Bécs azonban minden idõk legnehezebb, de egyben legalaposabb iskolája maradt számomra. Félig gyermekként kerültem ebbe a városba, és mint meglett, komoly ember távoztam onnan. Benne tettem szert világnézetem alapjaira és olyan politikai szemléletre, amelyet késõbb egyes szempontokból ki kellett ugyan egészítenem, de amelyek egyike sem hagyott el engem. Akkori tanulmányi éveim értékét természetesen csak ma tudom kellõképp felmérni.
Éppen azért tárgyaltam ezeket az idõket részletesebben, mert azokban a kérdésekben adták meg nekem az elsõ világnézeti alapot, amelyek a párt alaptételeihez tartoznak, és amelyek a legkisebb kezdetbõl alig öt év leforgása alatt hatalmas tömegmozgalom elindítói lettek. Nem tudom, hogy ma milyen álláspontot foglalnék el a zsidósággal, a szociáldemokráciával, helyesebben az egységes marxizmussal és a szociális kérdésekkel szemben, ha a sors mostohasága és saját tanulásom által nem biztosítottam volna magam számára már kora ifjúságom idején egyéni véleményem kialakulását.
Igaz ugyan, hogy a haza szerencsétlensége ezreket és ezreket késztet gondolkodásra az összeomlás belsõ okairól, de ez korántsem lesz olyan alapos és gyökeres, mint az olyan emberben, aki csak évek hosszú sorának küzdelmei árán lett úrrá a sors felett.