Anyám halála részben már el is döntötte jövendõ sorsomat. A gyászesetet követõ keserû napok vége felé utaztam Bécsbe, hogy letegyem az akadémiai felvételi vizsgát. Nagy rajzcsomaggal és a siker biztos tudatával vágtam neki ennek az útnak, mert hiszen már a reáliskolában feltûnt rajztehetségem azóta igen sokat fejlõdött. Egyetlen zavaró körülmény merült fel néha-néha: festõi készségemet túlszárnyalta rajztehetségem, és e téren is fõleg az építészet érdekelt. Tizenhat éves koromban voltam elõször Bécsben, és kéthetes bécsi tartózkodásom idején az építészet iránti érdeklõdésem még inkább fokozódott. Annak idején az Udvari Múzeum képtárának tanulmányozása céljából utaztam oda, de tulajdonképpen csak a múzeum épülete hatott igazán reám. Egyik látványosságtól a másikhoz siettem, reggeltõl estig lótottam-futottam, és ezalatt mindig fõképpen az építészet alkotásai tudták lekötni figyelmemet. Az opera és az országházat órákig tudtam csodálni, az egész "Ring" az Ezeregyéjszaka varázsával hatott reám.
Most tehát másodszor voltam itt ebben a szép városban, és nagy nyugtalansággal, de büszke önbizalommal vártam felvételi vizsgám eredményét. Annyira meg voltam gyõzõdve a sikerrõl, hogy a visszautasítás villámcsapásként sújtott reám. Kihallgatásra jelentkeztem a rektornál, aki kérésemre készséggel közölte velem visszautasításom okát. Munkámból mondotta minden kétséget kizárólag kitûnik az a körülmény, hogy nem festõnek, hanem inkább építésznek való vagyok, számomra tehát semmi esetre sem az akadémia festészeti, hanem annak építészeti osztálya jöhet tekintetbe. Szinte érthetetlennek látszott elõttük az a körülmény, hogy mind ez ideig semmiféle építészeti iskolát sem látogattam, és még magánórákkal sem vettem.
Lesújtva hagytam el Hansen mester gyönyörû alkotását, az akadémia Schiller téri épületét. Fiatal életemben elõször kerültem összeütközésbe önmagammal. Amit saját képességemrõl hallottam, fáklyaként világította meg a bennem lakozó kétlakiságot, amely már régen gyötört, anélkül hogy meg tudtam volna magyarázni.
Néhány nap múlva azonban már magam is tudtam, hogy egykor majd építésszé kell lennem.
Az ide vezetõ út rendkívül nehéz volt, mert amit eddig a reáliskolában elmulasztottam, az most keserûen megbosszulta magát. Az akadémia építészeti szakosztályának látogatása feltételezte az építésztechnikai iskola elvégzését. Ehhez pedig érettségire volt szükség, ami nálam hiányzott. Emberi megítélés szerint ez a körülmény tehát mûvészi álmaim végét jelentette.
Idõközben visszanyert nyugalommal és határozottsággal tértem vissza ezúttal harmadszor Bécsbe. Hajdani dacom újra feltámadt, célomat véglegesen kitûztem magam elé. Építõmester akartam lenni, mert hiszen akadályok nem azért vannak, hogy az ember meghátráljon elõttük, hanem hogy legyûrje õket. Apám példája lebegett elõttem, aki egykor a falu szegényébõl és cipészinasból államhivatalnokká küzdötte fel magát, és le akartam gyûrni az akadályokat. Az én helyzetem mégiscsak könnyebb volt apáménál. Ami akkor elõttem a sors mostohaságának tûnt fel, azt ma a gondviselés bölcsességének tekintem. A szükség istennõje karjaiba vett, és gyakran összeroppanással fenyegetett, de a sors csapásai között akaratom csak erõsödött, ellenállásom nagyobb lett, míg végre akaratom került ki gyõztesen a küzdelembõl.
Életem ez idõszakának köszönhetem, hogy kemény lettem, és hogy ma is kemény tudok lenni. Hálás vagyok életem e szakáért azért is, mert kiszakított a bárgyú és kényelmes élet lágy karjaiból. Az "anyás fiút" odadobta gond asszonyság elé. Nyomorba és szegénységbe jutottam. Megismerhettem azokat, akikért késõbb küzdenem kellett.
Ebben az idõben nyílt ki a szemem az általam elõbb névleg is alig ismert, a német népre gyakorolt szörnyû jelentõsége tekintetében pedig teljesen ismeretlen két veszély meglátására. Ez a két veszély: a marxizmus és a zsidóság.
Bécs, a kellemes, könnyed hangulatú város, a szórakozni vágyók otthona, az én életemben sajnos, csak a legszomorúbb korszak színhelyeként szerepelhet. Ma is vegyes érzelmekkel gondolok erre a városra, amely öt évi nyomorúságot jelentett számomra. Öt küzdelmes esztendõt töltöttem ebben a nimbusszal teli metropoliszban, amely idõ alatt elõbb mint napszámos, majd mint kis festõ, sikerült mindennapi kenyeremet megkeresnem. Azt a keserû kenyeret, amely még a természetes éhség csillapítására sem volt elegendõ. A nyomor hû társam maradt ez idõ alatt, sohase hagyott cserben, és mindenben testvériesen osztozott velem. Minden egyes könyv vételébõl kikérte a maga részét. és egy operai elõadás már arra késztette, hogy több napig ismét társamul szegõdjék. Állandó harcban állottunk egymással. És mégis, annyit tanultam ez alatt az idõ alatt, mint még soha. Az építészeten és a gyomrom rovására élvezett operai elõadásokon kívül egyetlen örömömet a könyvekben találtam.
Rengeteget olvastam ebben az idõben. Minden szabad idõmet alapos tanulmányaimnak szenteltem, és ilyen munkával alig néhány esztendõ alatt sikerült tudásom alapját megteremtenem. Ennél is nagyobb jelentõsége ennek az idõszaknak, hogy ekkor alakult ki mai tevékenységem sziklaszilárdságú alapját képezõ világnézetem. Szentül hiszek abban, hogy a nagy alkotó gondolatok amennyiben valakinél ilyesmirõl egyáltalán szó lehet már a fiatal korban jelentkeznek. Megkülönböztetek korral járó bölcsességet és ifjúkori zsenialitást. Az elõbbit a hosszú élettapasztalat eredményezte alaposság és elõvigyázatosság jellemzi, az utóbbi viszont kimeríthetetlen új és új gondolatok szolgáltatásában, anélkül azonban, hogy ezeket nagy számuknál fogva képes lenne feldolgozni. Az ifjúkori zsenialitás szolgáltatja a jövõ terveit, az anyagot az építéshez, amelyekbõl viszont a bölcsebb évfolyamok választják ki az építõköveket az épület felépítéséhez, feltéve, hogy az elõrehaladott kor úgynevezett bölcsessége nem fojtja el az ifjúi zsenialitást.
Az atyai házban töltött évek semmiben sem különböztek a többiekétõl. Gondtalanul vártam a másnapot, és semmiféle különös probléma sem létezett számomra. Ifjúságom környezetét kispolgárok alkották, tehát az a társadalmi réteg, amelynek az igazi kézi munkáshoz vajmi kevés köze volt. Bármilyen furcsának is tûnjék fel az elsõ pillanatban ez a megállapítás, mégis igaz, hogy e között a semmi esetre sem fényes anyagi helyzetben élõ réteg és a munkásság között sokkal nagyobb szakadék tátong, mint azt legtöbben hiszik. Ennek oka a félelemben keresendõ. A kispolgár attól fél, hogy ismét belekerül abba az annyira kevéssé becsült munkásosztályba, amelybõl csak nemrég vergõdött ki. Hozzájárul ehhez a kulturális nélkülözésekre való visszaemlékezés is. Ennek a következménye azután az, hogy a magasabb társadalmi osztályokhoz tartozó ember gyakran könnyebben ereszkedik le alacsonyabb sorban levõ embertársához, mint az ilyen "uborkafára fölkapaszkodott", akiben bizony a létért folytatott küzdelem gyakran megöli a könyörületességet, és megsemmisít benne minden érzést a lemaradottak nyomorával szemben.
Velem szemben könyörületes volt a sors, amikor visszakényszerített a szegénység és bizonytalanság világába; levette szememrõl a korlátolt kispolgári környezet elõidézte hályogot. Csak most kezdtem végre az embereket megismerni, és lassan meg tudtam különböztetni az üres látszatot, vagy brutális külsõt annak belsõ lényegétõl.
Szociális szempontból Bécs már a múlt század végével sem tartozott a kellemes városok közé. Fényûzõ gazdagság és visszataszító szegénység váltakoztak benne. A város központjában és belsõ kerületein érezni lehetett egy 52 milliós birodalom szívének lüktetését, a nemzetiségi állam minden gondolkodásra késztetõ varázsával. Az udvar szemfényvesztõ pompájával mágnesként hatott a birodalom többi országának gazdag és intelligens rétegeire. Ehhez járult még a Habsburg háznak amúgy is erõs központosító törekvése, mint a kiválni akaró népek összefogásának egyetlen lehetõsége. Ennek az központosító törekvésnek volt a következménye a legfõbb hivatalok Bécsben való elhelyezése.
Bécs azonban nemcsak politikai és szellemi, de gazdasági központ is volt. A magas rangú tisztek, állami hivatalnokok, mûvészek és tudósok sokaságával szemben a munkásság még nagyobb tömege állott. A "Ring" épületei elõtt ezerszámra õgyelegtek a nyomorúságos munkanélküliek, és a régi Ausztriának ezen a "via triumphalis"-án húzódtak meg azok, akiknek nem volt hová hajtani a fejüket.
Talán nincsen német város, amelyben olyan jól lehetett volna tanulmányozni a szociális kérdéseket, mint éppen Bécsben. Ezt a tanulmányt azonban nem lehet felülrõl lefelé végezni. Aki szociális nyomorral sohasem került közvetlen összeköttetésbe, annak számára sok tekintetben örök rejtély marad ez a kérdés. A felülrõl lefelé való tanulmányozás eredménye a felületes fecsegés, vagy hamis szentimentalizmus, amelyek mindkettõje ártalmas. Nem tudom, mi lehet pusztítóbb, a társadalmi nyomorral szembeni nemtörõdömség, amint ezt a szerencse kegyeltjei vagy akár a saját munkájukkal felkapaszkodott emberek többnyire teszik, vagy pedig azok az orrukat magasan hordó, úgynevezett "néppel érzõ" divathölgyek, akik ezt a nagyságos leereszkedést tolakodóan és tapintatlanul végzik. Ez utóbbiak többet ártanak, semmint használnak. Így lesz aztán az általuk megindított szociális felfogásnak az eredménye egyenlõ a nullával, sõt gyakran még ennél is kevesebb: felháborodott visszautasítás. Ezt nevezik õk azután a "nép hálátlanságának".
Az ilyen természetû koponyák nehezen és nem szívesen értik meg azt, hogy e tevékenykedésnek semmi köze a szociális ténykedéshez, és így köszönetet sem igényelhet. Ne könyörületet osztogassanak, hanem szociális jogokat állítsanak helyre. A sors engem megkímélt a szociális kérdésnek ilyen módon való megismerésétõl. Akkori érzelmeimet és benyomásaimat még csak megközelítõleg sem lehet tökéletesen visszaadni, és így a mûvem keretében csak a legfontosabb és legmegrázóbb benyomásaimat érzékeltetem néhány, már ebben az idõben levont tanulsággal együtt.
Tekintettel arra, hogy nem voltam tanult szakmunkás vagy mesterember, hanem úgynevezett segédmunkás, többé-kevésbé akadt munka számomra. Napszámosként kerestem kenyeremet. Közben annak az embernek álláspontjára helyezkedtem, aki azzal a sziklaszilárd elhatározással rázta le lábáról Európa porát, hogy az új világban új hazát és új egzisztenciát teremt magának. Az ember lassan megszabadul a bántó, hátráltató, hivatásra, osztályra, környezetre és tradícióra vonatkozó elképzelésektõl, minden után kinyújtja kezét, amivel keresni lehet, és rájön arra, hogy a becsületes munka, bármilyen legyen is az, sohasem szégyen. Ilyen erõs elhatározással vetettem meg lábamat a számomra új világban.
Csakhamar észrevettem, hogy valamilyen munka mindig csak adódik, de persze amilyen könnyen jött, olyan hamar el is veszthette az ember.
Új életem legsötétebb pontját a mindennapi kenyér megszerzésének bizonytalansága képezte.
A tanult munkás sohasem kerülhet olyan könnyen az utcára, mint a tanulatlan, bár az elõbbieket is veszélyezteti a munkanélküliség. A napi kereset bizonytalansága pedig az egész gazdaságon megbosszulja magát. A biztos keresethez szokott falusi parasztlegény. akit az állítólagosan vagy talán ténylegesen is könnyebb munka, de még inkább a nagyváros vakító fényessége falujának elhagyására bír, rendszerint duzzadó egészséggel és nagy tettrekészséggel kerül fel a nagyvárosba, hogy azután a napi kereset bizonytalansága, a munkahelyeknek ismételt elvesztése, az ezzel járó nyomor és éhség fizikai szerencsétlenségén kívül idõvel lelkileg is megmételyezze. Ezek a viszonyok idõvel közömbössé teszik áldozatukat, és az egyébként szorgalmas ember lassan egészen elveszti önbizalmát, laza életfelfogásra tesz szert, és azoknak eszközeivé válik, akik csupán aljas indulatok végett fordulnak hozzá. Olyan gyakran van saját hibáján kívül munka nélkül, hogy tulajdonképpen már közömbössé válik számára, hogy vajon csak gazdasági okok kiharcolásáról van-e szó, vagy pedig állami, társadalmi és kulturális eszközök megsemmisítésérõl.
Ezt a lelki átalakulást ezer és ezer esetben nyitott szemmel figyelhettem meg, s minél gyakrabban volt alkalmam mindezt látni, annál inkább megutáltam a milliós várost, amely elõbb mohón magához vonzza az embereket csak azért, hogy késõbb megsemmisítse õket. Amikor feljöttek a városba, még népünkhöz tartozónak számítottak, de mire ott maradtak, már elvesztek a nép számára.
Engem is ide-oda dobált a nagyvárosi élet, s így saját magamon próbáltam ki e sorsnak a lelkületre gyakorolt hatását. A változó munka és munkanélküliség közepette a bevételeknek és kiadásoknak bizonytalansága elpusztítja a takarékosság iránti érzéket és a bölcs életbeosztás iránti hajlamot. Az ilyen ember látszólagosan rászokik arra, hogy jó idõben jól éljen, rossz idõben éhezzék. Az éhezés már eleve megsemmisíti a késõbbi bölcs életmód minden lehetõségét; áldozata elé ugyanis állandóan a jó életmód délibábját varázsolja, s ez a beteges vágyakozás minden önfegyelemnek útjába áll, mihelyt ezt a keresetet csak egy pillanatra is megengedi. Ennek a következménye aztán az, hogy röviddel az újra felvett munka után minden beosztás a legkezdetlegesebb módon háttérbe szorul, s emberünk egyik napról a másikra éli világát. Ezzel természetesen együtt jár a kis heti háztartás rendjének teljes felbomlása, mert itt is elmarad az ésszerû beosztás; eleinte egy hét helyett öt napra telik, majd már csak háromra, késõbb alig egyre, hogy végül aztán egy éjszakára rámenjen az egész heti kereset.
Gyakran asszony és gyermekek is vannak odahaza. Elõfordul, hogy ezekre is átragad ez az életmód, és pedig fõleg akkor, ha a férfi tulajdonképpen jó hozzájuk sõt mi több, szereti is õket a maga módja szerint. Ilyen esetekben közösen fogyasztják el a heti keresetet, kéthárom nap alatt, isznak és esznek, amíg telik a pénzbõl, hogy aztán az utolsó napokat ugyancsak közösen koplalják át. Az asszony ilyenkor apró kölcsönökkel igyekszik pótolni a hiányokat; kisebb adósságokat csinál a szatócsnál, azután igyekszik a hét hátralévõ kemény napjait megúszni. Ebédidõben a sovány étel elõtt ül együtt a család. Néha még soványra sem telik, és várjak a legközelebbi bért. Beszélgetnek róla, terveznek, és miközben kopog a szemük az éhségtõl, ismét a jövõ szerencséjérõl álmodoznak.
Így ismerik meg a gyermekek már kora ifjúságukban ezt a fájdalmas életet.
Még szerencsétlenebb kimenetele van a dolognak akkor, ha a férj a maga külön útján jár. Ilyenkor az asszony elsõsorban a gyermekek kedvéért felszólal ez ellen az életmód ellen, s a viszálykodás és veszekedés napirenden van. Amilyen mértékben elhidegül a férfi az asszonytól, olyan mértékben lesz az ivás rabja. A férfi minden szombaton berúg, az asszony pedig, az önfenntartási ösztönénél fogva, a gyártól a lebujig vezetõ úton a szó szoros értelmében kiverekszik néhány garast a saját és gyermekei számára. Amikor aztán a férfi szombaton éjjel vagy másnap részegen és egy fillér nélkül hazatér, visszataszító jelenetek játszódnak le.
Száz és száz ilyen eseménynek voltam a szemtanúja. Eleinte undorral és felháborodottan figyeltem, de késõbb annál inkább megértettem tragikumát és mélyebb okát. Rossz viszonyok szerencsétlen áldozatai. A lakásviszonyok még vigasztalanabbak voltak. A bécsi segédmunkás lakásnyomora rettenetes volt, s még ma is elborzadok, ha azokra a nyomorúságos odúkra, menhelyekre és tömegszállásokra, a szennynek és visszataszító piszoknak ezekre a sötét helyeire gondolok.
Mi lesz ennek az eredménye, hová kell ennek majdan fejlõdnie, hogyha ezekbõl a nyomortanyákból szabadjára eresztett rabszolgák hada elárasztja mit sem sejtõ embertársait!
Mert nemtörõdöm ez a másik világ. Ahelyett, hogy ösztönösen megérezné, hogy a sors elõbb vagy utóbb megbosszulja magát, a dolgoknak szabad folyást enged; nem igyekszik a sorsot megbékíteni. Hálás vagyok a gondviselésnek, hogy végigjáratta velem ezt az iskolát. Ebben az iskolában már nem tudtam tiltakozni az ellen, ami nem tetszett; neveltetésem gyors és alapos volt.
Ha nem akartam kétségbeesni az akkori környezetem és az akkori emberek miatt, akkor különbséget kellett tennem külsõ lényük, életmódjuk és fejlõdésük oka között. A nyomorból, a szerencsétlenségbõl, a külsõ lezüllésbõl és gazból, nem fejlõdhettek ki emberek, hanem csak a szomorú körülmények eredményei. Engem saját küzdelmem megóvott, hogy jajgató szentimentalizmussal behódoljak.
Már akkor láttam, hogy csak kettõs út vezethet a viszonyok jobbra fordulásához: mélyen gyökerezõ szociális felelõsségérzet fejlõdésünk jobb, egészségesebb alapokra való fektetésére, azzal a megmásíthatatlan elhatározással, hogy minden javíthatatlan kinövést könyörtelenül ki kell irtani.
Miként a természet a legnagyobb figyelmét nem a meglévõ fenntartására, hanem az ivadékoknak, mint a faji létfennmaradás biztosítékainak fejlesztésére fordítja, úgy az emberi életben sem lehet a meglévõ rossz mesterséges megnemesítésérõl komolyan szó, mert ez az emberiség kilencvenkilenc százalékának adottságánál fogva teljesen lehetetlen. Sokkal célszerûbb a jövendõ egészséges fejlõdés útját már kezdettõl fogva biztosítani.
Már a létért való bécsi küzdelem idején világosan láttam, hogy az igazi szociális tevékenykedés sohasem a nevetséges és öncélú jótékonykodási érzelgõsségben találja meg a maga föladatát, hanem sokkal inkább a kulturális és gazdasági életünk szervezete terén mutatkozó s az egyesek egyéniségének és faji sajátosságának megsemmisítéséhez vezetõ alapvetõ hiányok megszüntetésében.
A gonosztettekkel szembeni állami fellépés gyöngesége nemegyszer abban a bizonytalanságban rejlik, amellyel az illetékesek az ilyen idõszerû jelenség belsõ okait megítélik. E bizonytalanság magyarázata a züllöttség ilyen tragédiái felett érzett egyéni érzelmekben felfedezhetõ bûnösségben rejlik. Ez viszont kerékkötõje minden komoly és erõs elhatározásnak, s még a létfenntartás legszükségesebb rendszabályainak is gyenge, vagy félmegoldását segíti elõ.
Csak a saját bûnössége árnyától mentes korszakban lesz meg a belsõ megnyugvással kapcsolatos külsõ erõ is a vadhajtásoknak és gaznak kérlelhetetlen kiirtásához.
Azért volt feltûnõ az osztrák állam gyengesége még a legkomiszabb kinövésekkel szemben is, mert nem ismerte a szociális igazságszolgáltatást és törvényhozást.
Nehezen tudnám megmondani. hogy ebben az idõben mi rettentett el inkább:
társaim gazdasági nyomora, erkölcsi durvasága, vagy pedig szellemi mûveltségük alacsony foka.
Mennyire felháborodik polgárságunk, ha egy nyomorúságos csavargó szájából azt a kijelentést hallja, hogy neki mindegy, német-e vagy sem, mert õ mindenütt egyformán jól érzi magát, csak meglegyen a mindennapi kenyere. Ilyenkor a polgárság megdöbben a "nemzeti öntudat" hiánya miatt, és erõsen kifejezésre juttatja megvetését az ilyenszerû felfogással szemben.
Hányan kérdezték meg azonban önmaguktól, hogy mi is tulajdonképpen az õ egészségesebb gondolkodásmódjuk oka?
Hányan értették meg, hogy a haza és a nemzet nagyságának tudata, a kulturális és mûvészeti téren felmutatott eredmények ismerete, mint különbözõ összetevõk eredõje, adta meg nekik azt a jogos önbizalmat, amellyel egy ilyen kiválasztott nép tagjainak vallhatták magukat?
És vajon hányan sejtik, hogy a hazafiúi büszkeség a nemzeti nagyság minden téren való tudatától függ?
Vajon gondol-e arra a mi polgári osztályunk, hogy a hazafiúi büszkeségnek ez az elõfeltétele milyen nevetséges alakban és kis mértékben jut a nép tudomására?
Ne igyekezzünk azzal mentegetõzni "hiszen a többi országokban sincs másként, és a munkás ennek ellenére mégis népével érez". Mert tegyük fel, hogy a fenti állítás megfelel a valóságnak, ez még mindig nem menti a saját mulasztásunkat. Az, amit Németországban pl. a francia népnél "soviniszta" nevelésnek neveznek, tulajdonképpen nem jelent egyebet, mint Franciaország kulturális, vagy amint a francia szokta mondani: a civilizáció minden terén megnyilvánuló jelentõségének túlméretezett méltatását. A fiatal franciát, amint hazájának politikai súlyáról vagy kulturális nagyságáról van szó, túlhajtottan szubjektív érzelmekre nevelik és nem objektivitásra.
Ennek a nevelésnek lényege az, hogy mindig általános megállapításokra szorítkozik, amelyek azután, ha kell, állandó ismétlések útján a nép vérévé válnak.
Nálunk ellenben nemcsak negatív nemtörõdömséggel találkozunk, hanem még azt a keveset is kiölik a népbõl amit nemzeti öntudatként az iskolában magába szedett. A politikai mérget hordozó pockok még ezt a keveset is kilopják a nép széles rétegei szívébõl, feltéve, hogy a nélkülözés és nyomor romboló munkája után erre még egyáltalán sor kerülhet. Gondoljunk egy olyan hároméves fiúgyermek lelki fejlõdésére, aki egy kéttagú munkáscsalád tagjaként éli le életének ezeket az elsõ, gyakran még a késõ aggkorban is jelentkezõ benyomásokat jelentõ éveit egy dohos helyiségekbõl álló szûk és zsúfolt pincelakásban, amelyben az emberek nem is annyira együtt. hanem egymáson élnek. Hány visszataszító veszekedésnek elõidézõje már maga a szûk lakás, amely addig, amíg ez csak a gyermekek között fordul elõ, nem veszélyes. de annál súlyosabb következményei vannak akkor, ha az a szülõkre is átragad. Á tettlegességig fajuló durvaság különösen az apa ittassága mellett a hatéves gyermek számára olyan jelenetek elõidézõje, amelyek láttára még az ilyen körülmények között felnõtt is csak iszonyt érezhet. Megfertõzött lélekkel, rosszul táplált testtel, tetves fejecskével lépi át a fiatal "állampolgár" az elemi iskola küszöbét, ahol ímmel-ámmal megtanul olvasni, de semmi többet. Otthoni tanulásról szó sem lehet. Ellenkezõleg, ebben a szomorú környezetben ahol az egész emberiségrõl leszedik a keresztvizet, amely nem kímél egyetlen intézményt sem, ahol a tanítótól fel az államfõig mindenkit leszapulnak, ahol semmi sem szent, legyen az vallás, vagy erkölcs csak az élet trágárságaival és aljasságaival jut közelebbi összeköttetésbe. Milyen helyet foglalhat el egy ilyen, az iskola padjaiból az életbe kilépõ fiatalember? Nehéz lenne megmondani, mi nagyobb: hihetetlen tudatlansága, vagy fellépésének sértõ szemtelensége?
Ez a fiatalember csak most kerül az élet felsõbb iskolájába. Összevissza csavarog. Isten tudja, mikor tér haza, hogy aztán maga is megverje azt a megtépázott, szerencsétlen teremtést, akit hajdan édesanyjának nevezett. Káromolja Istent és a világot, míg végre valamilyen bûncselekmény miatt a fiatalkorúak fogházába kerül. Itt kapja meg az "utolsó simításokat".
A kedves polgári világ pedig meglepõdik azon, hogy ennél a "fiatal állampolgárnál" teljesen hiányzik a "nemzetért való lelkesedés", csodálkozik az ilyen ember alacsony erkölcsi szintjén, és nemzete iránti közömbösségén, de nem veszi észre azt, hogy miként mérgezik meg a népet, sajnos, nemegyszer, mozi, színház, ponyvairodalom és újság segítségével. Hamarosan rájöttem arra, hogy valamely nép "nacionalizálása" az egyén nevelési lehetõségének alapjául szolgáló egészséges viszonyok megteremtését követeli. Mert csak az büszke arra, hogy tagja lehet egy népnek, aki a nevelés és iskola által megismeri saját nemzetének kulturális, gazdasági, de mindenekelõtt politikai nagyságát. Harcolni csak azért lehet, amit szeretünk, szeretni pedig csak azt lehet, amit tisztelünk, tisztelni viszont azt, amit legalábbis ismerünk.
Mihelyt felébredt érdeklõdésem a szociális kérdések iránt, azonnal hozzáfogtam e kérdések komoly tanulmányozásához. Ismeretien, új világ tárult fel elõttem.
Az 1909-10. évben már nem kellett segédmunkásként megkeresnem a kenyeremet, hanem mint kis festõ és akvarellista, önállóan dolgoztam. Minden anyagi nehézség mellett ez a foglalkozás elõnyös volt tanulmányaimra nézve. Jobban beoszthattam idõmet, és esténként nem akadályozott halálos fáradtság tanulmányaim folytatásában. Festéssel kerestem meg kenyeremet, és kedvteléssel tanultam.
A szociális kérdések terén szerzett gyakorlati ismereteim mellett megteremtettem a szükséges elméleti. alapot. Áttanulmányoztam az idevágó irodalmat, de egyébként saját gondolataimba merültem. Környezetem minden bizonnyal különcnek tartott.
Az építészet iránt fokozott lelkesedéssel viseltettem. A zene mellett az építészetet tartottam a mûvészetek királyának. Késõ éjszakai órákig képes voltam olvasni vagy rajzolni, anélkül hogy belefáradtam volna. Ez a foglalkozás boldog pihenést jelentett számomra annál is inkább mert szentül meg voltam gyõzõdve arról, hogy álmom, ha hosszú évek múltán is, valóra válik és majdan mint építész nevet vívok ki magamnak.
Emellett minden érdekelt, ami a politikával volt összefüggésben. Ezt azonban nem tartottam fontosnak. Meggyõzõdésem volt, hogy minden gondolkodó embernek természetes kötelessége a politika iránti érdeklõdés. Aki nem így gondolkodik. megítélésem szerint elveszti a kritika és ellentmondás jogát.
Politikai téren is sokat olvastam és tanultam. Olvasás alatt is mást értettem, mint az úgynevezett intelligencia nagy átlaga. Ismerek embereket, akik végtelenül sokat "olvasnak", egyik könyvet a másik után, de mégsem merem õket olvasottaknak nevezni. Kétségtelenül rendelkeznek egy halom tudás felett, agyuk azonban nem képes beosztani és rendszerbe foglalni ezt a felhabzsolt anyagot. Hiányzik belõlük a mûvészet, amellyel az értéktelent el tudnák választani az értékestõl. Az értékes elemet ugyanis mindörökre el kell raktároznunk agyunkban, az értéktelent azonban nem szabad felesleges teherként magunkkal hordoznunk.
Az olvasás nem öncél, hanem csak eszköz, amellyel a velünk született tehetség és képesség kereteit kitöltjük. Az olvasott anyag ne az olvasás sorrendjében, hanem mozaikdarabkákként foglalja el az általános világképben öt megilletõ helyét, mert ellenkezõ esetben a felhalmozott dolgok összevisszasága jön létre, amely éppen annyira értéktelen, mint amennyire önhitté teszi szerencsétlen tulajdonosát. Az illetõ komolyan azt hiszi önmagáról, hogy mûvelt és nagy életismerettel rendelkezik, az igazság pedig az, hogy mindinkább eltávolodik a világtól, és a végén nem ritkán szanatóriumba kerül, de jobb esetben "politikus"-ként valamelyik parlamentben "tevékenykedik".
Az ilyen embernek sohasem sikerül adandó alkalmakkor a fontos dolgok kitermelése, mert szellemi téren nem az élet, hanem az olvasott könyvek sorrendje és tartalma szerint igazodik, Ha az ilyen embert a sors az olvasott anyag gyakorlati felhasználásának szükségességekor a könyv és oldalszám megjelölése mellett figyelmeztetné esetrõl esetre az olvasottakra, akkor még tudná értékesíteni a felhalmozott anyagot. De ez sajnos, nincs így, és az ilyen hétpróbás olvasottak minden kritikus órában kétségbeesetten keresgélik a sémát, de halálos biztonsággal majdnem kivétel nélkül a hamis receptet veszik elõ.
Ha nem így lenne, nem tudnánk megérteni legmagasabb helyen ágáló tanult kormányvitézeink politikai tevékenységét, ha csak nem akarjuk róluk a patologikus adottság helyett az alávaló aljasságot feltételezni.
Aki azonban az olvasás mûvészetével tisztában van, azt ösztöne minden könyv, folyóirat vagy röpirat tanulmányozása közben figyelmessé teszi arra, amire célszerûségénél vagy értékességénél fogva szüksége van. Az ily módon nyert újabb kép mintegy beleolvad a már meglévõ hasonló tárgyú képbe, azt javítja vagy kiegészíti, helyesebbé vagy kifejezõbbé teszi. Ha az élet az így olvasó embert állítja valamely gyakorlati kérdés elé, az illetõ azonnal a már meglévõ adatokat állítja a gyakorlati élet szolgálatába. Csak az ilyen olvasásnak van értelme és célja.
Már kora ifjúságomban arra törekedtem, hogy megfelelõ módon olvassak, és e törekvésem emlékezetemben és értelmemben hû támogatóra lelt. E tekintetben a bécsi idõszak különösen értékes és gyümölcsözõ volt számomra. A mindennapi élet újra meg újra legkülönfélébb problémák tanulmányozására késztetett, s mihelyt erre lehetõség nyílt. a való tényeket teoretikus alapokra tudtam fektetni, másrészt pedig a teóriát kipróbálhattam a valóságban. Ilyen körülmények között nem merülhettem el az elmélet útvesztõjében, de egyúttal megkímélt sorsom a rideg valóság lealacsonyító hatásától is.
Ebben az idõszakban a szociális problémán kívül két legfontosabb kérdés marxizmus és zsidóság tekintetében a köznapi életem tapasztalatai voltak reám döntõ befolyással, és egyben ezek szolgáltatták elméleti tanulmányomhoz a megfelelõ alapot.
Ki tudja, mikor foglalkozhattam volna a marxizmus tanaival és lényegével, hogyha az akkori életkörülményeim nem vittek volna fejjel neki ezeknek a problémáknak.
Amit kora ifjúságom idején a szociáldemokráciáról tudtam, az vajmi kevés és hamis volt.
Örömmel töltött el az a tudat, hogy õk az általános titkos szavazati jogért küzdöttek, mert belsõ énem azt súgta, hogy ez az elõttem oly gyûlöletes Habsburg uralom gyengítésére szolgál. Meggyõzõdésem volt már akkor, hogy a dunai monarchia csak a németség feláldozásának árán tudja magát egy elszlávosítási folyamat segítségével fenntartani. De még az elszlávosodás sem jelentheti egy valóban életképes birodalom fennmaradásának teljes garanciáját, ha figyelembe vesszük a szláv faj nagyon is kétséges államalkotó képességét. Minden olyan fejlõdési irányt örömmel üdvözöltem, amely ennek, a tízmilliónyi németség feláldozását jelentõ államnak összeomlását mozdította elõ. Minél inkább élõsködött a parlament testén a bábeli nyelvzavar, annál inkább közeledett az én német-osztrák népem számára a szabadság pillanata. Csak ilyen úton-módon lehetett remény az anyaországhoz való visszatéréshez.
Így számomra nem volt ellenszenves a szociáldemokrácia mûködése. Akkori tapasztalatlanságomban még el tudtam hinni, hogy a szociáldemokrácia javítani akar a munkásság helyzetén és életviszonyain, s így ez a körülmény is inkább mellettük, mint ellenük szólott. Ami mûködésükben azonban visszataszító volt, az a németség fennmaradásáért vívott élethalálharccal szembeni ellenséges magatartásuk és a szláv "elvtársak" kegyéért indított alázatos versengésük volt, hogy aztán a szláv elvtársak e hízelkedés gyakorlati elõnyeit kihasználják, de másrészt visszautasítsák azt, s így részesítsék a tolakodó koldusokat méltó jutalomban.
Tizenhét éves koromban még nemigen ismertem a "marxizmus" szó jelentõségét, a "szociáldemokrácia" és a "szocializmus" pedig azonos fogalmakként tûntek fel elõttem. E tekintetben is a sors ökölcsapása nyitotta ki szememet. Ez ideig a szociáldemokrata pártot nagy tömegtüntetések alkalmával mint nézõ ismertem meg, anélkül azonban, hogy csak a legkisebb betekintést is nyertem volna híveik gondolatvilágába, alapvetõ tanaikba. Most egy csapásra megismertem nevelésük eredményeit és "világnézetüket". Amihez egyébként évtizedekre lett volna szükség, azt én néhány rövid hónap alatt megértettem. Megismertem az erény álarcába rejtõzködõ, felebaráti szeretettel övezett pestist, amitõl az emberiségnek mielõbb meg kell szabadítania a földet. mert különben a föld szabadul meg az emberiségtõl.
Egy építkezési munkánál volt az elsõ összecsapásom a szociáldemokratákkal. Már az elsõ találkozás sem volt kellemes. Még elég rendes ruházatom, kulturáltabb beszédmodorom, tartózkodó egyéniségem elütõvé tettek, s emellett annyira el voltam foglalva saját magam sorsával, hogy nemigen jutott idõ környezetem megfigyelésére. Csak munkát kerestem, hogy éhen ne haljak, s egyúttal, ha lassan is, de tovább képezhessem magam. Valószínûleg egyáltalán nem is törõdtem volna új környezetemmel, ha már harmadik vagy negyedik napon nem kényszerítettek volna határozott állásfoglalásra. Felszólítottak arra, hogy lépjek be a szakszervezetbe.
A szakszervezetekre vonatkozó ismereteim abban az idõben a semmivel voltak egyenlõk. Nem tudtam volna létezésüknek sem célszerûségét, sem célszerûtlenségét bizonyítani. Kijelentették, hogy be kell lépnem, tehát nem léptem be. Magatartásomat azzal indokoltam, hogy én a dolgot nem értem, de különben sem hagyom magam semmire se kényszeríteni. Talán indokaim elsõ részének köszönhettem, hogy nem dobtak ki azonnal maguk közül. Kétségtelenül abban a reményben ringatták magukat, hogy pár nap múlva megnyernek, de legalábbis megpuhítanak, Alaposan tévedtek. Két hét múlva már nem bírtam tovább, még ha szerettem volna is maradni. Ez a tizennégy nap azonban elég volt környezetem megismeréséhez, aminek az volt az eredménye, hogy a világnak semmiféle hatalmassága nem lett volna képes arra, hogy egy ilyen szervezetbe való belépésre kényszerítsen.
Az elsõ napokban bosszankodtam.
Az ebédidõben a munkások egy része a közeli vendéglõbe ment, a többiek az építkezés helyén maradtak és ott fogyasztották el igen szegényes ebédjüket. Ez utóbbiak nõsek voltak, akiknek felesége hozta el ütött-kopott edényekben a levest. A hét vége felé az ott maradottak száma egyre növekedett, hogy miért, azt csak késõbb értettem meg. Politizálni kezdtek.
Én egy félreesõ sarokban fogyasztottam el tejemet egy darab kenyérrel s közben óvatosan tanulmányoztam új környezetemet, vagy pedig nyomorúságos sorsom felett töprengtem. Még így is többet hallottam a kelleténél, s gyakran úgy tûnt nekem, mintha szándékosan fordultak volna felém, hogy egy bizonyos álláspont elfogadására késztessenek. Amit így hallottam, az végsõkig felizgatott. Itt egyszerûen mindent tagadásba vettek: a nemzetet, mint "kapitalista" hányszor kellett ezt a szót hallanom osztályok találmányát, a hazát, mint a burzsujok eszközét, amellyel csak a proletariátust használják ki, a törvénytiszteletet, amely szerintük szintén csak a proletárok elnyomását szolgálja, az iskolát, mint a rabszolgaanyag, de egyben a rabszolga tartók továbbfejlesztésére szolgáló intézményt a vallást, mint a kifosztandó nép butításának eszközét, az erkölcsöt, mint a buta birkatürelem jelét és így tovább. Itt aztán semmi sem maradt szárazon. Mindent lerántottak a feneketlen mélység szennyébe.
Eleinte hallgatást erõltettem magamra, mígnem betelt a mérték. Határozott álláspontot foglaltam el; ellenkeztem. Végül is azonban be kellett látnom, hogy ellenzékiségem mindaddig teljesen kilátástalan, amíg nem rendelkezem legalább némi ismeretekkel a vitatott kérdések tekintetében. Elkezdtem kutatni ellenfeleim kétes értékû tudásának forrásait; egyik könyvet a másik után, egyik röpiratot a másik után vettem sorra.
Végül is munkahelyemen ugyancsak forróvá vált a hangulat. Napról napra jobban és jobban meg tudtam védeni álláspontomat. Kiismertem ellenfeleim gyöngéit, tudásbeli fogyatékosságait, úgyhogy végre õk az értelem ellen a legsikeresebb fegyverhez, a terrorhoz folyamodtak, Az ellentábor néhány hangadója egyszerûen kijelentette. hogy vagy elhagyom az építkezést, vagy levernek az állványról. Egyedül voltam. Minden ellenkezés kilátástalan lett volna, és így egy tapasztalattal gazdagabban búcsút mondtam munkahelyemnek.
Undorral távoztam. A dolog azonban annyira hatalmába kerített, hogy most már teljesen kizárt volt számomra az. hogy végleg hátat fordítsak az egésznek, Elsõ felháborodásom csillapultával gyõzött nyakasságom. A történtek ellenére is keményen elhatároztam tehát, hogy ismét építkezésnél keresek munkát magamnak. Elhatározásomat siettette a nyomor, amely kevés, néhány garasnyi megtakarított bérem felélése után szívtelen karjaival szorongatott. Kénytelen-kelletlen rászántam hat magam erre a lépésre. A játék ismét elölrõl kezdõdött és ugyanúgy végzõdött, mint az elsõ alkalommal. Felvetõdött bennem a kérdés: Vajon emberek-e ezek, és méltók-e arra, hogy egy nagy nép fiai legyenek?
Kínos kérdés. Mert ha igennel válaszolunk rá, úgy igazán kár minden harcért, minden áldozatért és minden fáradságért, amit egy nép legjobbjainak ezért az aljanépért hoznia kell. Ha pedig nemmel felelünk rá, akkor népünk táborában nagyon kevesen maradtak már emberek. Tépelõdõ és kínzó napok során nyugtalan szorongással láttam fenyegetõ hadsereggé nõni azt a tömeget, melyet már nem számítottam népünkhöz tartozónak.
Mennyire más érzéssel bámultam most a bécsi munkásság végeláthatatlan sorát egy alkalmi tömegtüntetésnél. Csaknem két óra hosszat állottam így, és figyeltem visszafojtott lélegzettel az ördögi hernyóhoz hasonló hatalmas embertömegeket. Nyomasztó szorongással távoztam el a színtérrõl. Hazafelé bandukoltam. Útközben egy trafikban megpillantottam az "Arbeiter Zeitung"-ot, a régi osztrák szociáldemokrácia központi sajtóorgánumát. Egy olcsó külvárosi kávéházban, hová gyakrabban tértem be újságolvasás céljából, többek között ez az újság is a vendégek rendelkezésére állott. Ez ideig két percnél tovább képtelen voltam e lap olvasására, mert hangja felpaprikázott. A tüntetés hatása alatt mintegy belsõ sugallatra elhatároztam, hogy végre alaposan átolvasom ezt az újságot. Este meg is vettem, és leküzdöttem dührohamomat, amelyet ez a hazugságtömeg váltott ki belõlem.
A szociáldemokrata világszemlélet lényegét sokkal inkább tanulmányozhattam saját sajtójuk naponkénti olvasásával, mint az elméleti irodalomból.
Vajon milyen különbség van az emberiesség és erkölcs mezébe bújtatott, prófétai bizonyossággal írott, látszólag mély bölcsességet sejtetõ és a szabadság, szépség és méltóság frázisaival dobálódzó teoretikus irodalom és a brutális, semmi aljasságtól vissza nem rettenõ, a rágalom minden eszközével és földrengetõ hazudozással dolgozó napisajtó az új emberiség "üdvözítõ" tana között! Az elõbbit a középosztály és az "intelligencia" magasabb rétege tökfilkóinak, az utóbbit pedig a tömegnek szánták.
E tanok és szervezetek irodalmába és sajtójába való belemélyedés megmutatta nekem a népemhez visszavezetõ utat. Ami elõttem addig áthidalhatatlan szakadékként tûnt, most minden eddigit felülmúló szeretetté változott.
Csak egy örült lenne képes e mérgezõ munka ismeretében az áldozat megtagadására. Minél inkább önállósítottam magam a következõ években , annál tisztábban láttam a szociáldemokrácia sikerének belsõ okait. Most végre egész jelentõségében bontakozott ki elõttem a követelmény. hogy csak vörös újságot és vörös könyveket szabad olvasni, csak vörös gyûléseket szabad látogatni stb. Plasztikus világossággal tûnt fel elõttem a türelmetlenség e tanának szükségszerû következménye. Nagy tömegek lelkülete nem fogékony a langyos dolgok iránt.
A tömeg hasonló a nõhöz, kinek lelkivilágán nem annyira az elvont értelem, mint inkább a meghatározhatatlan érzelmekre alapított, õt kiegészítõ erõ iránti vágyódás uralkodik, és aki maga is inkább az erõs elõtt hajlik meg, semmint a gyengét uralja. Éppen így a tömeg is inkább az uralkodót, mint a kérõt tiszteli, és belsejében inkább kielégíti egy olyan tan, ami nem tûr meg maga mellett mást, mint a liberális szabadság engedékenysége. Többnyire nincs mit kezdenie az eredményekkel, sõt könnyen elhagyottnak érzi magát, ezzel szemben szellemi terrorizálását és emberi szabadságának égbekiáltó korlátozását nem veszi tudomásul, hiszen e tanok belsõ téveszméjérõl ugyancsak kevés fogalma van. Így tehát csupán a kíméletlen erõ nyers, céltudatos megnyilvánulását látja, amely elõtt mindenkor meghajlik.
Rájöttem arra, hogy ha a szociáldemokráciával szemben egy igazabb, de a kitûzött cél felé ugyanilyen brutális következetességgel haladó tant állítanak, akkor az, ha nehéz küzdelmek árán is gyõzni fog.
Nem telt bele két év sem, és tökéletesen tisztában voltam a szociáldemokrácia tanával és technikai eszközeivel is. Megértettem azt a szellemi terrort, amelyet elsõsorban az ily támadásokra mind erkölcsileg, mind szellemileg felkészületlen polgárságra gyakorol. Adott jelre a hazugságoknak és rágalmaknak egész pergõtüzével árasztja el ezt a számukra legveszélyesebbnek látszó ellenfelet mindaddig, amíg a megtámadottak idegei fel nem mondták a szolgálatot és meghoznak minden áldozatot nyugalmuk érdekében.
Persze ez a nyugalom sohasem következik be. A játszma újra kezdõdik, mígnem teljesen megbénítja áldozatát.
A szociáldemokrácia tisztában van az erõ értékével, és így elsõsorban azokra tör, azok ellen indít rohamot, akiknél ezt a ritka értéket sejti. Ezzel szemben hol óvatosan tapogatózva, máskor viszont hangosabban a megismert vagy sejtett szellemi értékük szerint agyba-fõbe dicséri az ellentábor gyönge alakjait, hiszen sokkal inkább fél egy közepes tehetségû vasöklû embertõl, mint egy tehetetlen, akarat nélküli lángelmétõl. A legmelegebben természetesen a testi és szellemi gyöngeségben szenvedõket ajánlja.
A szociáldemokrácia érti a módját, hogy miként kell olyan látszatot kelteni, mintha a nyugalom csak így volna fenntartható. Eközben számító elõrelátással, rendíthetetlenül foglalja el egyik pozíciót a másik után ha kell, a lopás eszközeivel, fõleg olyan pillanatokban, amikor a figyelem más dolgokra összpontosul, vagy pedig az egész ügyet kicsinek tartják arra, hogy azért túlságosan nagy feltûnést keltsenek és ismét felingereljék a gonosz ellenfelet. Ez a minden emberi gyöngeséget számításba vevõ taktika feltétlenül eredményre kell, hogy vezessen, hacsak nem nyúl az ellenfél is hasonló eszközökhöz, mérges gázok ellen a mérges gázok eszközéhez.
A gyöngékkel meg kell értetni, hogy itt a lét és a nemlét kérdése forog kockán.
Éppen így megértettem az egyénnel és tömeggel szembeni anyagi terrort. A munkahelyen, gyárban és gyûléstermekben kifejtett terror mindig sikerrel jár, mígnem lépnek fel vele szemben hasonló terrorral.
Ebben az esetben természetesen felhördül a szociáldemokrácia. Az általa addig sárba taposott államtekintélyhez folyamodik, hogy azután az általános zûrzavar közepette mint legtöbbnyire, úgy most is elérje célját. Minden bizonnyal talál a magas rangú hivatalnokok körében egy olyan embert, aki a rettegett ellenségnél való önbiztosítása érdekében segédkezet nyújt a világ e járványa ellen küzdõk legyõzéséhez.
Azt, hogy egy ilyen siker milyen jelentõségû a követökre, és az ellenfelekre nézve, csak az érti meg igazán, aki egy nép lelkét nemcsak a könyvekbõl, hanem az életbõl is ismeri. Amíg az elért gyõzelem a párthívek soraiban az általuk hangoztatott igazság diadalának bizonyítékául szolgál, addig a letört ellenfél kételkedni kezd a további ellenállás sikerében.
Minél inkább megismertem a szocialista erõszak módszerét, annál nagyobb megértéssel viseltettem azokkal a százezrekkel szemben, akik ennek áldozatul estek.
Akkori keserves éveimnek köszönhetem, hogy megtaláltam a fajtámhoz vezetõ utat, hogy megtanultam különbséget tenni áldozatok és csábítók között.
Márpedig a szociáldemokrácia futószalagján sínylõdõ emberek csak áldozatoknak tekinthetõk.
Ha én most azon fáradozom, hogy megvilágítsam a dolgok lényegét a legalacsonyabb rétegek életébõl kiragadott példákkal, úgy ez a kép, amit az olvasó elé tárok, nem lenne teljes, ha nem említeném meg, hogy itt a mélységben, viszont ritkaságszámba menõ áldozatkészség, leghûbb barátság, rendkívüli egyszerûség és zárkózott szerénység formájában megnyilvánuló fénypontokkal is találkoztam. Ezek az erények elsõsorban az akkori idõsebb korosztályok erényei voltak. Ha azok a fiatalabb nemzedéknél már csak a nagyváros általános beteges befolyása miatt is mindinkább eltûnnek, mégis akadtak olyanok közöttük, akiknél a makkegészséges vér gyõzedelmeskedett az élet aljasságán. Ha azután ilyen ízig-vérig derék emberek politikai tevékenységükkel fajtájuk halálos ellenségeinek sorait növelték, annak oka csak az volt, hogy nem értették és nem is érthették meg a szociáldemokrata tanok alantasságát, elsõsorban azért, mert senki sem vett magának fáradságot ahhoz, hogy ezt velük megértesse. Senki sem törõdött velük. A szociális viszonyok pedig minden akaratnál erõsebbek voltak. A nyomor, amelynek valamilyen úton-módon mindannyian áldozatául estek, végül mégiscsak a szociáldemokrácia táborába kényszerítette õket.
Az a körülmény, hogy a polgárság számtalanszor a legügyetlenebb módon szegült ellene a kétségtelenül jogos emberi követelményeknek, gyakran még akkor is, ha ebbõl igazán semmi haszna sem volt, és egyáltalán semmi elõnyt sem várhatott, a legtisztességesebb munkást is belehajszolta szakszervezeti mûködése terérõl a politikai tevékenységbe.
A munkásság milliói kezdetben minden bizonnyal ellenségei voltak a szociáldemokráciának, ellenállásuk azonban hajótörést szenvedett a polgári pártoknak úgyszólván minden szociális követeléssel szemben állást foglaló, csaknem õrületes magatartásán. A munkások viszonyainak megjavítását célzó kísérleteknek, így a gépeknél a védõberendezések alkalmazásának, a gyermeki munka megszorításának, az asszonyok védelmének különösen azokban a hónapokban, amikor népünk fájának egy új hajtását hordják szívük alatt bárgyú ellenzése feltétlenül elõsegítette a szociáldemokrácia térhódítását, annál is inkább, mert nagyszerûen értett az ilyen szerencsétlen gondolkodásmód eseteinek a kihasználásához. Soha sem tudja politizáló "polgárságunk" jóvátenni mindazt a bûnt, amit a múltban elkövetett, mert mialatt a szociális nyomor csökkentésére irányuló kísérleteket ellenezte, gyûlöletet vetett és látszólag maga igazolta a nép halálos ellenségeinek azt az állítását, hogy csak a szociáldemokrata párt viseli szívén a dolgozók érdekeit.
Ilyen módon mindenekelõtt erkölcsi alapot teremtett a szakszervezetek számára, amely a politikai pártnak a felhajtó szerepében már eddig is a legnagyobb szolgálatokat tette.
Bécsi tanulóéveim idején akarva, nem akarva a szakszervezetek kérdésében is állást kellett foglalnom. Minthogy a szakszervezetet a szociáldemokrata párt elválaszthatatlan részének tekintettem, elhatározásom gyors, de egyszersmind téves is volt. Az egész szakszervezettel szemben elutasító álláspontra helyezkedtem. Ebben a végtelenül fontos kérdésben is a sors jött segítségemre. A sors nyújtotta tapasztalataim alapján az elsõ idõkben kialakult gyors véleményemet megváltoztattam. Húszesztendõs koromban már megtanultam különbséget tenni a szakszervezet, mint a munkásság általános szociális jogainak megvédésére szolgáló szerv és a szakszervezet, mint a párt politikai osztályharcának eszköze között.
A szociáldemokrácia megértette a szakszervezeti mozgalom óriási jelentõségét, és ezzel máris biztosította a maga számára a leghatásosabb eszközt és a sikert; ezzel szemben a polgárság ezt nem értette meg, és ez a körülmény politikai állásába került. Azt remélte, hogy fontoskodó visszautasítással fel tudja tartóztatni a logikus fejlõdés útját, a valóságban pedig magatartása által az egész mozgalom hibás vágányra futott.
Ostobaság és nem igaz az az állítás, mintha a szakszervezeti mozgalom már önmagában véve hazaellenes lenne. Inkább az ellenkezõje a helyes. Ha valamely szakszervezeti tevékenység egy, a nemzet egyik fõ pillérét képezõ társadalmi osztály helyzetének megjavítását tûzte ki célul, akkor az nem haza vagy államellenes, hanem ellenkezõleg a szó legnemesebb értelmében vett nemzeti tevékenység. Hiszen ezzel elõmozdítja azoknak a szociális elõfeltételeknek a megteremtését, amelyek nélkül általános nemzeti nevelés el sem képzelhetõ. A legnagyobb szolgálatot teszi a társadalom szociális rákfenéjének, testi és szellemi betegségek okozójának kiirtásával, és így hozzájárul a nép egészségi állapotának javításához.
A szakszervezetek szükségessége nem képezheti kérdés tárgyát. Mindaddig, amíg a munkaadók között csekély szociális érzékkel rendelkezõ emberek lesznek, amíg hiányzik belõlük a jogi érzék és méltányosság, addig alkalmazottaiknak nemcsak joguk, hanem egyenesen kötelességük is az egyetemesség érdekeinek megvédése az egyesek kapzsiságával vagy értelmetlenségével szemben. A hûség és hit megõrzése éppen olyan nemzeti érdek, mint a nép egészségének fenntartása.
Mindkettõt veszélyeztetik azok a méltatlan vállalkozók, akik nem tekintik magukat a népközösség tagjainak. Kapzsiságuk és kíméletlenségük a jövõre nézve súlyos károkat okoz. Az ilyen folyamattal megküzdeni a nemzet érdekében teljesített szolgálat és semmi esetre sem az ellenkezõje.
Ne mondja senki, hogy mindenkinek szabadságában áll az öt ért állítólagos vagy való igazságtalanság következményeit levonni, és a szolgálatból egyszerûen kilépni. Nem! Ez szemfényvesztés és csupán arra alkalmas, hogy a dolgok lényegérõl elterelje a figyelmet. Vagy nemzeti érdek a szociális igazságtalanságok kiirtása, vagy nem. Ha igen, akkor az ilyen eljárással szemben a harcot olyan fegyverekkel kell felvenni, amelyek sikerrel kecsegtetnek. Az egyes munkás azonban soha sincs abban a helyzetben, hogy sikeresen tudjon fellépni a nagyvállalkozóval szemben, mert ebben az esetben nem a felsõbbrendû jog gyõzelmérõl van szó hiszen ennek elismerése esetén nem is kerülhetne félreértésre sor, hanem a nagyobb hatalom kérdésérõl. Különben a meglévõ jogi érzék már eleve becsületes módon eldöntené a kérdést, helyesebben nem is merülhetne fel ilyen és hasonló kérdés.
Ha az emberekkel szemben elkövetett igazságtalanság ellenállásra készteti az érdekelteket, akkor ebben a harcban mindaddig, amíg törvényes bírói hatalmat nem teremtenek a kérdés eldöntése csak a nagyobb hatalmi erõ tud dönteni. Így magától értetõdik, hogy az egyes munkaadó koncentrált erejével szemben csak a munkavállalók tömege léphet fel. Egyébként már kezdettõl fogva le kellene mondani a gyõzelem lehetõségérõl.
A szakszervezet a szociális eszme megerõsödését, a gyakorlati életben való megvalósítását elõsegíteni, s ezzel az állandó elégedetlenség és panasz okát elhárítani lenne hivatott.
Hogy ez nem így van, annak okát nagyrészt azokban kell keresni, akik minden olyan lépést, amely a szociális viszonyok törvényes megjavítását célozza, visszautasítottak, vagy politikai befolyásukkal meghiúsítottak. Amilyen mértékben nem tudta, illetve nem akarta a politikával foglalkozó polgárság a szakszervezetek jelentõségét megérteni és azzal szemben ellenállásra készült, éppen olyan mértékben vette kezébe a szakszervezeti mozgalmat a szociáldemokrácia, és ezzel olyan alapot teremtett magának, amely a legkritikusabb pillanatokban már többször kihúzta a csávából. Természetesen a szakszervezetek tulajdonképpeni célja lassanként teljesen eltûnt, hogy új célkitûzéseknek adjon helyet.
A szociáldemokrácia sohasem gondolt az általa felkarolt szakszervezeti mozgalom tulajdonképpeni céljának megvalósítására.
Nem! Erre semmi esetre sem gondolt. Így azután a szociális emberi jogok védelmére életre hívott szakszervezet a szociáldemokraták szakszerû vezetése mellett néhány évtized alatt a nemzetgazdaság pusztító eszközévé vált. A munkásság érdeke a legkevésbé sem számított ennél az átalakulásnál. Mert a gazdasági nyomás a politikai zsarolást is lehetõvé teszi, ha egyrészt a szükséges lelkiismeretlenség, másrészt a buta birkatürelem esete fennforog.
Ebben az esetben ez a megállapítás nagyon találó.
A szakszervezeti mozgalom már a századfordulón megszûnt tulajdonképpeni feladatát teljesíteni. Évrõl évre mindinkább a szociáldemokrata párt befolyása alá került, hogy végül is a szociáldemokrácia politikai harcának nagy tömegeit biztosította. A nemzetgazdaság romba döntését tûzték ki feladatául, hogy az állam gazdasági pilléreinek ledöntése után maga az állam is osztozzék ebben a sorsban. Emellett a munkásság jogos igényeinek kielégítése érdekében végzendõ tevékenysége mindinkább háttérbe szorult, míg végül a szociáldemokrata politika céltudatossága már egyáltalán nem látta szükségesnek a tömeg nagy szociális, gazdasági és kulturális nyomorának kiküszöbölését. Rájött arra, hogy a tömeg kívánságainak kielégítése megfosztja a munkásság akarat nélküli rohamcsapatainak segítségétõl.
Egy ilyen irányú fejlõdés lehetõsége annyira megrémítette az osztályharc vezetõit, hogy végre minden áldásos tevékenységet félretettek, sõt mi több, a leghatározottabban állást foglaltak ellene. Érthetetlen magatartásukat mindig meg tudták okolni.
A munkásság követeléseinek mindig magasabbra, szinte kielégíthetetlen végletekig való fokozásával a teljesítés lehetõsége mindig kicsinek és jelentéktelennek tûnt fel; könnyen elhitették tehát a tömeggel, hogy itt csak a munkásság legszentebb jogait kijátszó ördögi kísérletrõl van szó, hogy olcsó módon kisemmizzék õket és gyöngítsék, sõt ha lehetséges, megbénítsák erejüket. Ne csodálkozzunk azon, hogy az önállóan gondolkozni nem tudó munkásságnál sikert értek el. A polgári tábor egyszerûen megbotránkozott az ilyen átlátszóan kétszínû taktika igazságtalanságain, anélkül azonban, hogy ebbõl a kézenfekvõ következtetést saját tevékenységét illetõen a legkisebb mértékben is levonta volna. A szociáldemokrácia félt a munkásság kulturális és szociális színvonalának emelésétõl, tehát a polgári társadalomnak éppen ez irányban kellett volna a legmegfeszítettebb munkát kifejtenie, hogy így kiragadja a fegyvert az osztályharc képviselõinek kezébõl. Ezzel szemben ahelyett, hogy egy csapásra meghódította volna az ellenséges állásokat, ide-oda lökdöste magát, míg végre teljesen elégtelen eszközökhöz folyamodott, amelyek hatás nélkül maradtak, egyrészt mert túl késön alkalmazta azokat, másrészt, mert elég jelentéktelenek voltak ahhoz, hogy vissza lehessen õket utasítani. Így maradt minden a régiben, csak az elégedetlenség lett nagyobb, mint valaha.
Fenyegetõ viharfelhõként lebegett már akkor az "önálló szakszervezet" a politikai horizont és az egyes ember léte felett. Egyike volt a legborzasztóbb terroreszközöknek a nemzetgazdaság, az állam függetlensége és biztonsága, valamint az egyéni szabadság ellen.
De mindenekelõtt neki köszönhetõ, hogy a demokráciáról táplált fogalom megvetendõ, nevetséges frázissá lett. Meggyalázta és halálosan kigúnyolta a szabadságot és testvériséget abban a pillanatban, amikor arra az álláspontra helyezkedett, hogy "vagy elvtárs leszel, vagy betörjük a fejedet".
Annak idején így ismertem meg ezt az "emberbaráti" intézményt, és az évek folyamán nézetem kibõvült, mélyült, de nem változott.
Minél inkább megismertem a szociáldemokráciát külsõ megnyilvánulásaiban, annál inkább vágytam arra, hogy belsõ lényegével is megismerkedhessem.
A hivatalos pártirodalom csak kis mértékben jött segítségemre. Ez az irodalom a gazdasági kérdések terén hamis megállapításokat és bizonyítékokat tartalmaz, politikai szempontból pedig egyszerûen hazudik. Ehhez járult még az a belsõ undor, ami kifejezésbeli körmönfontságukkal szemben eltöltött. Hatalmas, érthetetlen szóhalmazzal telített mondatokat sorakoztatnak egymás mellé, amelyek ugyanolyan szellemtelenek, mint amilyen tartalmatlanok.
Csak a nagyvilági bohém lelkek dekadens része érezhette jól magát az értelemnek ebben az útvesztõjében, és tudott irodalmi dadaizmusból élményt teremteni magának népünk azon részének közmondásszerû szerénységétõl támogatva, amely a számára legérthetetlenebb frázisban is mély bölcsességet sejt.
Tiszta képet csak akkor nyertem errõl a tanról, amikor annak elméleti alaptalanságát megjelenési módjával állítottam szembe. Ezekben az órákban zavaros elõérzet és vad félelem fogott el. Ilyenkor egy olyan tant láttam magam elõtt, amelynek önzés és gyûlölet képezi alkatelemeit és amely a matematika törvényei szerint gyõzelemre vezethet, de csak az emberiség pusztulása révén. Akkor értettem meg az összefüggést a rombolás, e tan és egy nép lényege között, azt az összefüggést, amely eddig ismeretlen fogalom volt számomra.
Csak a zsidóság ismerete adja meg a kulcsot a szociáldemokrácia belsõ, valódi célkitûzéseinek megismeréséhez. Aki ezt a népet ismeri, annak e párt célját és értelmét illetõen egyszerre lehull szemérõl a hályog, és meglátja a szociális frázisok parajából és ködébõl nevetve kiemelkedõ marxizmus arculatát.
Ma nehezen, talán sehogy sem tudnék számot adni arról, hogy elsõ ízben mikor váltott ki a "zsidó" szó különös gondolatokat belõlem. A szülõi házban, édesapám életében emlékezetem szerint még csak nem is hallottam ezt a szót. Úgy képzelem, hogy édesapám már e szónak különös hangsúlyozásában is kulturális visszamaradottságot sejtett volna. Élete folyamán többé-kevésbé világpolgári nézetekre tett szert, amelyek nemzeti gondolkodása mellett is nemcsak hogy megmaradtak, hanem még reám is hatást gyakoroltak.
Ezt a magammal hozott nézetet az iskola sem változtatta meg. A reáliskolában megismertem ugyan egy zsidó fiút, akit valamennyien bizonyos elõvigyázatossággal kezeltünk, de csak azért, mert hallgatagsága bizalmatlanságot keltett bennünk. Azonban éppen úgy, mint a többieknek nekem sem voltak hátsó gondolataim vele szemben.
14-15 éves koromban találkoztam elõször a "zsidó" szóval gyakorlatban, fõleg politikai beszélgetések kapcsán. Bizonyos fokig visszataszítóan hatott reám, és nem tudtam leküzdeni némi kellemetlen érzést, ha vallási villongások folytak le elõttem.
Más jelentõségûnek ezt a kérdést abban az idõben még nem éreztem. Linzben nagyon kevés zsidó élt. Az évszázadok folyamán külsejük európaivá és emberivé vált, úgy, hogy képes voltam õket németeknek tartani. E felfogásom lehetetlen voltát nem vettem észre, mert annakidején csak a vallásbeli különbséget láttam, azt hittem, hogy vallásukért üldözik õket, ami az ellenük tanúsított szidalmazó kifejezésekkel szembeni ellenszenvemet csaknem undorrá fokozta.
Egy tervszerû zsidóellenes szervezet lehetõségérõl abban az idõben még csak álmodni sem tudtam volna.
Így kerültem Bécsbe. Az elsõ idõben sok új, különösen építészeti benyomás és saját sorsom lesújtó mostohasága folytán nem volt módom az óriási város lakossága belsõ rétegezõdésének áttekintésére. Annak ellenére, hogy a kétmilliós Bécs akkor már kétszázezer zsidót számlált, nem vettem róluk tudomást. Szemem és minden érzékem az elsõ hetekben még képtelen volt minden értékes gondolatot felfogni és megemészteni. Csak amikor ismét visszatért nyugalmam, és a benyomások zavaros képe tisztulni kezdett, akkor néztem körül ebben az új világban. Akkor eszméltem rá a zsidókérdésre. Nem merem állítani, hogy az az út és mód, ahogy a zsidókat megismertem, kellemes lett volna számomra. A zsidókban mindeddig csak a vallást láttam, a vallás üldözését pedig az emberi türelmetlenség szempontjából ítélem meg. Egy nagy kultúrnép hagyományaihoz méltatlannak tartottam a bécsi antiszemita sajtó hangnemét. Nyomasztóan hatottak rám a középkor bizonyos eseményei, és nem szívesen láttam azok ismétlõdését. Minthogy pedig a kérdéses újságok általában nem állottak a legkitûnõbb sajtótermékek hírében ennek a körülménynek igazi oka akkoriban elõttem teljesen ismeretlen volt , így bennük inkább a gúnyolódó irigység, semmint egy alapvetõ, ha talán hamis vágányokon is haladó felfogás termékeit láttam.
Ezt a felfogásomat megerõsítette a nekem igazán nagynak tetszõ sajtó méltóságteljes hangneme, amellyel ezekre a támadásokra válaszolt, és ami nekem még inkább feltûnt, az a körülmény, hogy a támadásokat sokszor egyáltalában meg sem említette, hanem azokat egyszerûen agyonhallgatta.
Nagy buzgalommal olvastam az úgynevezett világsajtó termékeit: a "Neues Freie Presse"-t, a "Wiener Tagblatt"-ot stb. Bámultam tartalmuknak gazdagságát és tárgyilagosságát, értékeltem elõkelõ hangnemüket és talán csupán írásuk dagályossága hatott reám néha zavaróan. Ez utóbbi körülményt a nagyváros lendületében is megtalálni véltem. Minthogy pedig én Bécset ilyen világvárosnak tartottam, ezt a körülményt is megbocsáthatónak találtam.
A sajtónak az udvarral szemben tanúsított tömjénezõ magatartása azonban visszatetszõ volt. Nem történhetett semmi a "Burg"-ban anélkül, hogy azt ezek a lapok áradozó lelkesedéssel vagy panaszos mesterkéltséggel ne tálalták volna fel olvasóiknak. Különösen akkor csaptak nagy hûhót, ha a minden idõk "legbölcsebb uralkodó"-járól volt szó. Ilyenkor a dürgõ fajdkakashoz hasonlítottak. Nekem az egész ügy nagyon mesterkéltnek tûnt fel. A liberális demokrácia elvesztette elõttem szeplõtelenségét. Az udvar kegyeinek ily zabolátlan módon való hajhászása a nemzet méltóságának feláldozását jelenti. Ez volt az elsõ árny, amely a "nagy bécsi sajtó"-hoz való viszonyomat megzavarta.
Mint mindig, úgy bécsi tartózkodásom idején is a legnagyobb érdeklõdéssel figyeltem a németországi politikai és társadalmi eseményeket. Büszke csodálattal hasonlítottam össze a birodalom emelkedését a sorvadó osztrák állammal. Örömmel töltött el a német birodalmi külpolitika, a kevésbé épületes belpolitika azonban nyomasztóan hatott reám. Nem találkozott helyeslésemmel az a harc, amelyet ebben az idõben II. Vilmos ellen folytattak. A császárral szemben alkalmazott beszédtilalom különösen bosszantott, mert annak éppen azok voltak a kezdeményezõi, akik erre a legkevésbé érezhették magukat feljogosítva, hiszen a parlament egye-gy ülésszaka alatt sokkal több szamárságot beszéltek össze, mint egy egész császári dinasztia hosszú évszázadok alatt, még ha leggyöngébb perceiket is beleszámítjuk.
Felháborított az a tudat, hogy egy államban, amelyben minden féleszû nemcsak a kritika jogát gyakorolhatta, hanem még a Reichstagban "törvényhozóként" véleményét a nemzetre is rákényszeríthette, a császári korona viselõje ettõl az üresfejû fecsegõ intézménytõl intelemben részesülhetett.
De még inkább felháborított az a körülmény, hogy ugyanaz a bécsi sajtó, amely a legutolsó udvari gebének is hajbókolt és egy farkcsóválásra szinte önkívületbe esett, most látszólag gondterhes ábrázattal juttatta kifejezésre a német császárral szembeni gondjait. Miközben folytonosan azt hangoztatta, hogy távol áll tõle a német birodalom belügyeibe való avatkozás, Isten õrizz, úgymond, ennek még a gondolatától is , hiszen csupán kötelességszerûen mutat rá a szövetséges vérzõ sebeire, és kéjelegve vájkált ezekben a birodalmi sebekben. Ilyenkor fejembe szállt a vér. Mindenekelõtt ez késztetett engem arra, hogy ezt a , nagy sajtót" bizonyos óvatossággal kezeljem. Azt is el kellett ismernem, hogy az antiszemita újságok egyike, a "Deutsches Volksblatt" egy-egy ilyen alkalommal tisztességesebben viselkedett.
Ami ezenkívül az idegeimre ment, az ennek a sajtónak utálatos franciaimádata volt. Ha az ember ezeket, a nagy kultúrnemzetrõl zengõ dicshimnuszokat olvassa, egyenesen szégyenkezni kellett német voltáért. Mindig gyakrabban vettem kezembe a "Volksblatt" számait, amely újság, ha terjedelemre kisebbnek is, de ezekben a dolgokban igazabbnak tûnt fel elõttem. Erõteljes antiszemitizmusával nem értettem egyet, bár nemegyszer olvastam olyan okadatolásokat benne, amelyek meggondolásra késztettek.
Ilyen körülmények ösztönzése folytán mindenesetre megismertem az ez idõben Bécs városát irányító dr. Karl Luegert és a keresztényszocialista pártot.
Amikor Bécsbe kerültem, mindkettõvel szemben ellenséges érzülettel viseltettem. Ez a férfi is, e mozgalom is reakciós volt a szememben.
Minél inkább megismertem azonban ezt a férfit és mûvét, igazságérzetem annál inkább megváltoztatta elõbbi ítéletemet. Igazságos ítéletem lassanként csodálattá változott, ma pedig ebben az emberben minden idõk leghatalmasabb német polgármesterét látom.
Hány beidegzett véleményem változott meg a keresztényszocialista mozgalommal szemben elfoglalt álláspontom megváltoztatásának következtében! A legnehezebb lelki átalakulást mégis az antiszemitizmussal szemben vallott felfogásom változása jelentette.
Ez idézte elõ bennem a legnagyobb lelkitusát, és az értelem és érzelem között hosszú hónapokon át folyt a kemény küzdelem, mígnem a gyõzelem az értelem oldalára pártolt. Két év múltán érzelmem is követte értelmemet, hogy ettõl az idõtõl kezdve ennek leghívebb szolgája és õre legyen.
E keserû belsõ küzdelem idején a legnagyszerûbb nevelõ hatással a bécsi utca szemléltetõ képe volt reám. Bekövetkezett az az idõ, amikor már nem róttam vakon a hatalmas város kövezetét, hanem nyitott szemmel figyeltem az épületek mellett az embereket is. Amikor egy alkalommal éppen a belvárosban barangoltam, hirtelen hosszú, kaftános, fekete hajtincses jelenségre lettem figyelmes. Az elsõ pillanatban azt kérdeztem magamtól: "Hát ez is egy zsidó?"
Linzben természetesen nem így néztek ki a zsidók. Lopva, óvatosan figyeltem meg ezt az embert, és minél inkább szemügyre vettem minden arcvonását, annál inkább kezdett átalakulni bennem az elsõ kérdés a második kérdéssé: "Vajon ez is német?"
Ezúttal is, mint mindig ilyen esetekben, a könyveket hívtam segítségül. Ekkor vásároltam meg fillérekért életemben elõször az elsõ antiszemita röpiratot. Sajnos, ezek a röpiratok valamennyien abból az álláspontból indultak ki, hogy az olvasójuk többé-kevésbé ismeri már a zsidókérdést. Hangnemük, túlságosan ellaposodó és tudományos felkészültséget nem mutató bizonyításmódjuk és megállapításaik ismét csak kétséget támasztottak bennem.
Ezek a körülmények hetekre, sõt hónapokra visszavetettek.
A dolog olyan nagy horderejûnek, a vád olyan súlyosnak tûnt, hogy attól való félelmemben, miszerint igazságtalanságot követek el, bizonytalanná lettem.
Abban már magam sem kételkedtem, hogy itt nem másvallású németekrõl, hanem idegen néprõl van szó. Amióta e kérdést tanulmányozni kezdtem és figyelmes lettem a zsidóságra, azóta Bécs egyszeriben más megvilágításban tûnt fel elõttem. Bárhova mentem, mindenütt csak zsidót láttam, és minél többet láttam belõlük, annál inkább meg tudtam különböztetni õket a többi emberektõl. Különösen a belvárosban és a Dunacsatornától északra fekvõ kerületekben hemzsegtek e nép tagjai, akik már külsejükben is teljesen elütöttek a németektõl.
De ha mégis kételkedtem volna, akkor bizonytalanságomat magának a zsidóság egy részének az állásfoglalása véglegesen eloszlatta.
A zsidóság körében megindított és Bécsben is nagyszámú követõvel rendelkezõ cionizmus erõsen síkraszállott ugyanis a zsidóság népi, faji jellegének a kidomborításáért. A felületes szemlélõ azt hihette, hogy ezt a mozgalmat a zsidóságnak csak egy töredéke helyesli, a többség azonban elítéli és elveti. Azonban közelebbrõl szemügyre véve a dolgot, ez a tisztára célszerûségi okokból kezdeményezett magyarázkodás, hogy ne mondjuk hazugság teremtette látszat csakhamar szertefoszlott. Mert az úgynevezett liberális zsidóság csak azért utasította vissza a cionistákat, mert zsidóságukat hangsúlyozó kiállásukat ügyetlennek, sõt veszedelmesnek tartotta. Belsõ összetartozásukon azonban ez mit sem változtatott.
A liberális és cionista zsidóság közötti látszatharc belsõ undorral töltött el, hiszen ez a harc teljes egészében valótlan, hazug, és így méltatlan volt e népnek állandóan hangoztatott erkölcsi nagyságához és tisztaságához.
E nép erkölcsi és egyéb tisztasága egyebekben is külön fejezetet érdemel. Hogy a víznek nem barátai, azt már a külsejük is elárulja. Errõl az ember, sajnos még csukott szemmel is meggyõzõdhet. Nemegyszer egész rosszul lettem ezeknek a kaftánosoknak bûzétõl. Ehhez járult még mocskos ruházatuk és kevésbé vitézi külsejük.
Mindez már önmagában sem valami vonzó, elijed tõlük azonban az ember, hogyha testi tisztátlanságuk mellett e "választott" nép lelki szennyfoltjait is felfedezi.
Semmi sem tudott engem rövid idõ alatt annyi meggondolásra bírni, mint a zsidóság bizonyos területeken való tevékenykedésének alapos megismerése. Nem létezett semmi gazság vagy becstelenség fõleg kulturális téren , amelyben legalább egy zsidó ne lett volna részes. Mihelyt egy ilyen gennyes sebet az ember óvatosan felvágott, mindjárt rábukkant egy zsidócskára, akár a férgekre a rothadó testben.
Különösen súlyosan esett latba nálam a zsidóságnak a sajtó, a mûvészet, az irodalom és a színház terén kifejtett tevékenysége. Itt hiábavaló volt minden kenetteljes mentegetõdzés. Elég volt, ha az ember egykét hirdetõoszlopot szemügyre vett, és azon meglátta a szörnyû színházi és mozimûsorok szellemi szerzõinek agyondicsért nevét, hogy az ember szíve hosszú idõre megkeményedjék a zsidósággal szemben. Ez a métely és szellemi pestis, amellyel a nép lelkét megfertõzték, rosszabb az egykori fekete himlõnél. S méghozzá milyen óriási mértékben gyártották és terjesztették ezt a mételyt! Természetesen minél alacsonyabb a lelki és szellemi szintje egy ilyen "mûvészeti" nagyiparosnak, annál nagyobb a termékenysége. Emellett nem szabad szem elõl téveszteni azt a tényt sem, hogy egy Goethére kb. tízezer ilyen firkászt ad a természet a világnak, akik azután bacilushordozóként mérgezik a lelkeket. Lehetetlenség volt észre nem venni a zsidóság óriási arányszámát azok között, akiket a természet erre a szégyenteljes szerepre szánt. Vagy talán éppen ebben keresendõ kiválasztott voltuk?
Tüzetesen vizsgálni kezdtem a szennytermékek szerzõinek nevét, és az eredmény az lett, hogy mindig súlyosabban ítéltem el a zsidóságot. Bármennyire ellenkezett is volna az érzelem, az észnek le kellett vonnia a következtetéseket.
Azt a tényt, hogy minden irodalmi szennynek, mûvészeti giccsnek és színházi képtelenségnek kilenctized része egyetlen nép számlája terhére írandó, amely nép pedig alig egykét századrészét képviseli az ország lakosságának, nem lehetett letagadni. Ez a tény elvitathatatlan!
Az én kedves "világsajtó"-mat is ebbõl a szempontból kezdtem szemügyre venni. Minél alaposabban vettem bonckésem alá, annál inkább összezsugorodott egykori csodálatomnak tárgya. Iránya mindinkább elviselhetetlenné lett, tartalmát belsõ sekélyessége miatt kellett elvetnem, tárgyilagos ábrázolási módja pedig egyre inkább hazugságnak, semmint becsületes igazságnak tûnt fel elõttem; az írói természetesen zsidók voltak!
Apróságok ezrei, amelyeket korábban alig vettem észre, most figyelemre méltó dolgokként tûntek fel elõttem. másokat pedig, amelyek már korábban is gondolkodóba ejtettek, megértettem és megismertem.
E sajtó liberális szellemét most már egészen más megvilágításban láttam. Elõkelõ hangja, amellyel a támadásokra válaszolt, vagy azok elhallgatása ma már okos, de alávaló fogásként bontakozott ki elõttem. Magasztaló, dicsõítõ színházi kritikájuk mindig a zsidó szerzõknek szólt. ezzel szemben a lecsepülés mindig csak németnek jutott osztályrészül. II. Vilmos császárral szemben folytatott lassú csipkelõdésük annak a kitartásnak a bizonyítéka, amellyel módszerüket ûzték. Éppen ilyen kitartással voltak szószólói a francia kultúrának és civilizációnak. Az elbeszélések értéktelen tartalmából, nyelvébõl idegen népre ismertem. Mindennek pedig olyan káros hatása volt a németségre, hogy az már csak szándékosan történhetett.
De kinek volt ez az érdeke? Vagy mindez csak véletlen mûve volt? Lassan ingadozni kezdtem.
De fejlõdésemet siettették azok a megfigyelések, melyekre egész sereg más esemény kapcsán tettem szert. Ezek között volt a zsidóság nagy részének nyíltan hangoztatott és gyakorolt általános erkölcsi felfogása.
Ezen a téren megint az utca adott gyakran elrémítõ szemléltetõ példákat. A zsidóságnak a prostitúcióhoz, de még inkább a leánykereskedelemhez való viszonyát Bécsben jobban lehetett tanulmányozni, mint bármely más nyugateurópai városban, talán a délfranciaországi kikötõvárosokat kivéve. A bécsi Lipótvárosban tett esti séták alkalmával az ember akarva, nem akarva olyan eseményeknek volt szemtanúja, amelyek a német nép nagy része elõtt ismeretlenek maradtak mindaddig, míg a világháborúban a keleti arcvonalon harcolóknak nem nyílt alkalmuk hasonló dolgok megfigyelésére.
A hideg borzongatott, amikor elõször ismertem fel a zsidóságban a fõvárosi fertõnek jéghideg, arcátlan, kalmár szellemû vámszedõjét. Felnyílt a szemem.
Most már nem kerültem a zsidókérdést, sõt kerestem a vele való találkozást. Miközben a kulturális és mûvészeti élet különbözõ megnyilvánulásaiban megtanultam meglátni a zsidót, hirtelen olyan helyen is rábukkantam, ahol a legkevésbé sejtettem õt.
Felismertem a zsidót mint a szociáldemokrácia vezérét, és mintha hályog esett volna le szememrõl. Egy hosszú lelki tusa ért ezzel véget bennem.
Már a mindennapi érintkezések idején feltûnt munkástársaim csodálatos változóképessége, amellyel ugyanazon kérdésben, sokszor egyik napról a másikra, de nemegyszer egyik óráról a másikra egészen különbözõ álláspontot foglaltak el. Csak nehezen tudtam megérteni azokat az embereket, akik négyszemközt egészen normális nézeteket vallottak, hogy azt a tömeg lélektanának hatása alatt azonnal elveszítsék. Gyakran órákig tartó rábeszélés után már abban a hiedelemben ringattam magamat, hogy megtört a jég, és állásfoglalásuk tarthatatlanságát sikerült megmagyaráznom. Azonban kétségbeejtõ volt számomra, hogy másnap elölrõl kezdhettem az egészet. Örökösen mozgó ingaként lengett vissza mindig tévelygõ nézetük.
Azt megértettem, hogy helyzetükkel elégedetlenek, és átkozzák a balsorsot, amely õket gyakran oly keményen sújtotta. Gyûlölték a vállalkozókat, akikben mostoha sorsuk végrehajtóit látták, szidták a hivatalos közegeket, akik az õ megítélésük szerint érzéketlenek voltak helyzetükkel szemben. Tüntettek az élelmiszerárak ellen és követelésük érdekében az utcára vonultak. Mindezt még meg tudtam érteni, ami azonban rejtély maradt számomra, az a határtalan gyûlölet volt, amellyel saját népükkel szemben viseltettek és amellyel saját fajtájukra törtek, ócsárolták nagyságát, beszennyezték történelmét és sárba tiporták nagy embereiket.
Ez a saját otthon, a fajta és a haza ellen folytatott harc éppen olyan együgyû, mint érthetetlen, sõt természetellenes volt. Ideiglenesen napokra vagy legfeljebb hetekre ki lehetett õket gyógyítani, mire azonban az ember ismét találkozott ezekkel a megtérteknek vélt emberekkel, akkorra már ismét a régiek lettek. A természetellenesség gyõzedelmeskedett rajtuk.
Csakhamar rájöttem, hogy a szociáldemokrata sajtó túlnyomórészben zsidó vezetés alatt áll, de nem tulajdonítottam ennek nagyobb jelentõsége, mert hiszen a többi újságoknál is ugyanez volt a helyzet. Csak egy volt talán feltûnõ, hogy amelyik újságnál zsidó állt alkalmazásban, arról igazán nem lehetett azt állítani, hogy igazán nemzeti irányú lett volna, olyan, amilyennek az én nevelésem és felfogásom elvárta volna.
Erõt vettem magamon, és megkíséreltem e sajtótermékek olvasását. Ellenszenvem az olvasás alkalmával egyre inkább nõtt egészen a végtelenségig. Most már a szemenszedett hazugságoknak a gyártóit kívántam megismerni. A kiadótól kezdve végig valamennyien zsidók voltak. Bármilyen szociáldemokrata füzetet vettem is a kezembe, szerzõje zsidó volt. Megjegyeztem majdnem az összes vezetõk nevét, és nem volt nehéz megállapítanom, hogy azok legnagyobb részt a "kiválasztott nép" tagjai voltak akár az államtanács tagjai, akár a szakszervezetek titkárai, akár a szervezetek elnökei, vagy az utca agitátorai. Mindig ugyanaz az ijesztõ kép tárult elém. Austerlitz, Victor Adler, Ellenbergen stb. nevek örökre emlékezetembe vésõdtek. Egy körülmény világos lett elõttem: az a párt, amelynek kisembereivel én hónapok óta a leghevesebb harcot vívtam, vezetés tekintetében majdnem kizárólag idegen nép kezében volt, mert azzal már legnagyobb örömömre végérvényesen tisztában voltam, hogy a zsidó nem német!
Most ismertem meg azonban végérvényesen népünk félrevezetõit.
Egy esztendei bécsi tartózkodásom meggyõzött arról, hogy a munkás sohasem lehet olyan makacs és együgyû, hogy ne hallgatna a nagyobb tudás és világosabb magyarázat szavaira. Lassanként tökéletesen megismerkedtem tanaikkal, és e tudásomat a saját belsõ meggyõzõdésemért folytatott harcomban legerõsebb fegyverként használtam fel. A siker majdnem kivétel nélkül az én oldalamon volt.
A nagy tömeg ha kétségtelenül nagy türelem és idõbeli áldozat árán is még menthetõ volt, a zsidót azonban sohasem lehetett más nézetre bírni.
Akkoriban még eléggé tapasztalatlan és naiv voltam ahhoz, hogy megkíséreljem õket az általuk vallott tanok tarthatatlanságáról meggyõzni. Szûk környezetemben rekedtre beszéltem magam és véresre a nyelvem, mert hittem, hogy sikerülni fog a marxista téboly pusztító hatását bebizonyítanom. Éppen az ellenkezõjét értem el.
Úgy tetszett, mintha a szociáldemokrata tanok és gyakorlati keresztülvitelük romboló hatásának a tudata még csak megerõsítené eltökéltségüket.
Minél többet vitatkoztam a zsidókkal, annál inkább megismertem beszéd és harcmodorukat. Mindenekelõtt az ellenfél butaságával számoltak, és ha azután minden kötél szakadt, maguk tettették a butaságot. Ha mindez nem használt, akkor egyszerûen nem értettek meg semmit, vagy pedig pillanatok alatt egy másik témára ugrottak át. Magától értetõdõ dolgokat tárgyaltak, amelyek helyeslését azonban rögtön más jelentõs dolgokra vonatkoztatták, hogy azután ismét visszavonuljanak és ne tudjanak semmi bizonyosat. Bárhol fogott is meg az ember egy ilyen "apostolt", nyálkás lett a keze, s részletekben siklott ki ujjai közül, hogy azután a következõ pillanatban ismét egyesüljön. Ha netalán az ember valakit olyan megsemmisítõ módon gázolt le, hogy már csak a környezetre való tekintettel is kénytelen volt helyeselni, és így arra gondolt, hogy legalább egy lépést tett elõre, akkor annál nagyobb volt csalódása a következõ napon. A zsidó egyszerûen nem vette tudomásul az elõzõ napon történteket, és mintha misem történt volna, tovább mesélte régi, lehetetlen álláspontját, s még felháborodottan csodálkozott azon, hogy kérdõre vonták. Nem emlékezett már semmire, legfeljebb az elõzõ napon tett állításainak helyességére.
Nemegyszer meghûlt bennem a vér. Az ember nem tudta, mit csodáljon inkább: beszélõképességüket vagy hazudozó mûvészetüket. Lassanként gyûlölni kezdtem õket.
Ennek is volt haszna. Minél inkább megismertem a szociáldemokrácia képviselõit vagy terjesztõit, annál inkább nõtt a néphez való vonzalmam. Vajon ki tudta volna a félrevezetõk ördögi ügyességének ismeretében az áldozatokat elátkozni? Nekem magamnak is milyen nehéz volt a faj dialektikus hazudozásai felett úrrá lennem!
És mennyire semmit nem érõ volt ez a siker olyan emberekkel szemben, akik az igazságot azonnal elferdítik, akik a kimondott szót szemrebbenés nélkül letagadják, hogy aztán a következõ percben a maguk számára kamatoztassák!
Minél inkább megismertem a zsidót, annál inkább meg kellett bocsátanom a munkásnak.
A fõbûnösök most már az én szememben nem is õk, hanem azok voltak, akik nem tartották érdemesnek a velük való foglalkozást, s akik nem adták meg a nép fiának azt, ami õt megillette, és nem állították puskacsõ elé a vezetõket, a megrontókat. A napi élmények hatása alatt magam is kutatni kezdtem a marxista tanok kútforrása után. E tan hatása a legapróbb részletekben is világossá vált elõttem. Eredményét figyelõ szemmel láthattam nap mint nap, következményeit pedig némi képzelõtehetséggel magam rajzolhattam meg magamnak. Csupán az volt még kérdéses elõttem, hogy az alapítók vajon elõre látták-e mûvük eredményét a maga várható kifejlõdésében, vagy pedig maguk is tévedés áldozatai?
Nézetem szerint mindkét feltevés lehetséges volt. Az egyik esetben minden gondolkodó embernek kötelessége a lelketlen mozgalommal szemben fellépni, hogy a tant legalább a legvégsõ kifejlõdésben meg lehessen akadályozni, a másik esetben azonban az ördögök lehettek ennek a népbetegségnek az alapítói, mert nem embernek, hanem csak egy szörnyetegnek agyában foganhatott meg egy olyan szervezet megteremtésének terve, amely tevékenységével végeredményben az emberi kultúra összeomlásához és ezzel a világ pusztulásához vezet. Ez esetben csak egyetlen megoldás lehetséges, a harc; az emberi léleknek, értelemnek és akaratnak fegyverekben nem válogatós harca, tekintet nélkül arra, hogy kinek kedvez a szerencse.
Így kezdtem megismerkedni e tan alapítóival, hogy e révén a mozgalom alapvetõ tételeit tanulmányozhassam. Hogy én ezen a téren hamarabb célhoz jutottam mint azt magam is reméltem, azt egyedül a zsidókérdés terén szerzett bár ez idõben még nem túlságosan alapos ismereteimnek köszönhettem. Ezek az ismeretek, különösen a zsidóság kifejezési módszerének megismerése tették lehetõvé számomra a gyakorlati összehasonlítást a valóság és a szociáldemokrácia alapító apostolainak elméleti porhintése között; a zsidó nép beszél és ír, hogy gondolatait elrejtse, vagy legalábbis elfátyolozza. A valódi cél sohasem a sorokban, hanem jól elrejtve a sorok között keresendõ.
Ez az idõ jelentette számomra a legnagyobb belsõ átalakulást, amit csak valaha is megértem. A gyönge világpolgárból fanatikus antiszemitává lettem.
Ezután már csak egy ízben utoljára merültek fel bennem félõs és nyomasztó gondolatok. Amikor ugyanis az emberi történelem során a zsidó nép tetteit kutattam, egyszerre az a gyáva kérdés vetõdött fel bennem, vajon nem a kifürkészhetetlen sors kívánja-e nekünk, gyarló embereknek, ismeretlen okokból, örök megváltoztathatatlan elhatározásból e kis nép végsõ gyõzelmét? Talán ennek az örökké földhözragadt népnek jutalmul ígérték oda a földet? Vajon valóban jogunk van-e a saját létfenntartásunkért folytatott harcra, vagy pedig ez is csak érzelmi mozzanatokon alapszik?
Mindezekre a kérdésekre a marxizmus tanának tanulmányozása közben mialatt világos elmével figyeltem a zsidó nép hatását maga a sors adott választ. A marxizmus zsidó tanítása elveti a természet arisztokratikus elveit és az erõ, és akarat örökös elõjogának a helyébe a szám tömegét és holt súlyát helyezi. Tagadja az emberben a személyiség értékét, vitatja a nép és a faj jelentõségét, és ezzel elvonja az emberiség létének s kultúrájának alapfeltételeit, és miként a világegyetemben, az elismert legnagyobb szervezetben, ilyen rendszer csak káoszt eredményezhetne, úgy a földön, e csillag lakói számára is csak pusztulást hozhat.
Ha a zsidó a marxista hitvallás segítségével gyõzedelmeskedik e világ népein, gyõzelmi koronája az emberiség halotti koszorúja lesz, és akkor ez az égitest ismét emberek nélkül fog bolyongani a világûrben, mint sok millió évvel ezelõtt, mert az örök természet kérlelhetetlenül megbosszulja parancsai megszegését. Hiszem, hogy a mindenható Isten akarata szerint cselekszem, amikor a zsidóval szemben védekezem és harcolok az Úr mûvéért!